Mt 21,28-32 - Évközi 26. vasárnap

Olvasmány (Ez 18,25-28)

Így szól az Úr: „Azt mondjátok: Nem igazságos az Úr útja. Halljátok hát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos? Nem inkább a ti útjaitok hamisak? Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor emiatt hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg. Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amelyet elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét. Belátja bűneit és elfordul tőlük, azért életben marad és nem hal meg.”

Szentlecke (Fil 2,1-11)

Testvéreim! Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek örömömet teljessé azáltal, hogy egyetértetek, egy szívvel szerettek, és egy lélekkel ugyanarra törekedtek. Vetélkedésből ne tegyetek semmit, sem hiú dicsőségvágyból! Egyik a másikat tekintse inkább alázatosan önmagánál kiválóbbnak! Ne keresse senki csak a maga javát, hanem a másét is! Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.  Ő, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta magát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely felette áll minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr!

Evangélium (Mt 21,28-32)

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! – A fiú azt válaszolta: »Nincs kedvem!«, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!«, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?” Azt felelték: „Az első.” Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!”

Vasárnapi beszéd

A mai evangélium kapcsán arról szeretnék elmélkedni és töprengeni veletek együtt, hogy hogyan történhetett az meg, hogy az a fiú azt mondja, hogy megyek, és végül nem ment ki. Erről szeretnék beszélni. Hogy történik ez meg?

A bevezető gondolatok között rögtön szeretném kihangsúlyozni azt, hogy természetesen itt nem egy példabeszéd elemzéséről van szó, hanem rólunk, ami pedig azt jelenti, hogy azt próbáljuk megérteni, hogy amikor a mi életünkben valami ilyesmi történik, hogy Isten szól, és mi azt mondjuk, hogy igen, hogy akkor, amikor mégse csináljuk, vagy mégse megyünk ki, akkor ez miért történik meg bennünk, és miért történik meg velünk. Még továbbra is a bevezetéshez szeretném kapcsolni, hogy nagyon fontosnak tartom azt, hogy a mai evangéliumnak tulajdonképpen két része van, de ezt a kettőt összekapcsolnám, mint ahogy a szent szerző is összekapcsolja. Tehát nem pusztán csak arról szeretnék töprengeni, hogy van két fiú, egyik azt mondja, csinálja, a másik azt mondja, nem csinálja, nem csak erről, hanem hogy a nép véneihez szólt, és írástudók, farizeusok, de itt így szerepel, hogy a nép vénei és a főpapok, hát hogy őnekik mondja. És akkor itt előkerül az, hogy hát jött Keresztelő János és nem hittetek benne. És az utcanők és a vámosok elmentek, bűnbánatot tartottak, és akkor se hittetek benne. Tehát össze szeretném kapcsolni ezt a két elemet. Akkor a kérdés így szól, most nézzük a négy elemet, ez így szól, hogy az ember magában azt mondja, hogy „Megyek.”, de aztán nem csinálom. Utána látom, hogy mások csinálják, de ezt valahogy figyelmen kívül hagyom, egyáltalán nem hat rám, és továbbra sem megyek, sőt, továbbra is valamiféle lenézéssel, vagy megvetéssel vagyok a vámosok és utcanők felé. És ahogy mondja a szent szerző, hogy még ezután sem, hogy látom, hogy ez lehetséges, sem térek jobb belátásra, egyes fordítások szerint sem térek meg.

És akkor még egy bevezető megjegyzés, ez pedig így szól, hogy nem két csoportról szeretnék beszélni, és hogy kérdezem, vannak, akik így csinálják, és vannak, akik úgy teszik, hanem azt lehetne mondani, hogy az emberi szívben leképeződik ennek a példabeszédnek a két szereplője, és a szívünkben van valaki, aki mondja és nem csinálja, és aztán mikor látja, akkor se csinálja. És a szívünkben van egy másik valaki, aki meg azt mondja, hogy nem, de végül mégiscsak csinálja. Tehát a szívünkről beszélek; nem emberekről és nem csoportokról, hanem a szívünkről. Na, akkor most neki szeretnék állni.

Mégpedig a kérdés akkor így szól, milyen megfontolásaink lehetnek, hogy valaki azt mondja, hogy megyek, de mégsem megy ki? Az első, hogy ő maga egyébként azt gondolja, hogy bőven elég azt mondani, hogy megyek, és ezzel tulajdonképpen megtettem, ami a dolgom. Hogy az embernek végül is az a dolga, hogy jókat mondjon. Hát valahogy az a dolguk, hogy megfontolásaink legyenek, belátásaink legyenek, jó válaszokat adjunk jó kérdésekre. Tulajdonképpen az a kérdés, hogy mész-e, és azt mondod, megyek, meg is elégszem ezzel, hogy szerintem ez a jó válasz. De hát ez a jó válasz, hogy megyek, és a többi része tulajdonképpen a homályba vész.

Második, hogy hát hallom én ezt a kérdést, hogy mész-e, de hát tudom, hogy kikérdezi, hát nem tudom, hogy a szőlősgazda, vagy az apa, vagy az Isten kérdezi, hát rutinból azt mondom, hogy megyek. Hát nem fogom azt mondani, hogy nem megyek. Hát látom, ki kérdezi, „Megyek.” Úgy van bennem, hogy erre én azt mondtam, hogy megyek, hát tulajdonképpen egy rutinosan jó választ adtam, és a többi megint csak elvész.

A következő, hogy tulajdonképpen én nem is nagyon figyelek arra, hogy most valaki, nem is akárki azt mondta, hogy menjél. Erre én nem is nagyon figyelek, hanem, hogy bennem van ez a jószándékúság, a rendességem, a becsületességem, a jóravalóságom, és hát persze erre a válaszra szívjóságból is azt mondom, hogy csinálom, vagy hogy megyek, csak utána meg nem.

A következő, itt kezd egy kicsit cifrább lenni a helyzet. Mikor azt mondja bennem valaki, hogy „Juj, hallottam, hogy mondta, hogy menjek. Tulajdonképpen számít is az nekem, hogy ki mondta, hogy menjek. Magunk között szólva, ezt mondjuk sose fogalmaznám meg, de szerintem Ő már elég öreg, szerintem én jobban tudom, mikor kell kimenni. Hát jó, értem, én, mondta, hogy most menjek ki, de majd én hadd döntsem el, hogy mikor kell kimenni. Értek én ehhez annyira, hogy el tudom dönteni, hogy mikor kell kimenni.” És akkor majd a végén fogja látni, hogy ez a dolog el van rendezve. Hát most ne akadjunk ki ezen, most nem akkor mentem pont.

A következő, most egy picit még tovább megyek, amikor kimondva-kimondatlanul azt mondom, hogy magunk között szólva, már sokkal régebb óta pontosan jobban tudom, hogy mikor kell kimenni. Igazából ennek most már én vagyok a szakértője. Értem én, hogy ő még, hát szegény, olyan öreg, meg idős, ő a gazda, ő azt gondolja, hogy még ő van itt a porondon, de hát valójában én már régen túlnőttem őt, és ezért sokkal pontosabban tudom, tulajdonképpen én vagyok már ennek a szakértője. De a legérdekesebb az, mikor valaki azt mondja, hogy megyek, de nem megy, és e mögött pedig az van, hogy ha úgy támadást vehet azzal, hogy ő tulajdonképpen hogy van ezzel, hogy mondja és csinálja azt, hogy nem mondja és nem csinálja, hogy hogyan van, azt tudja megállapítani magáról, hogy ő tulajdonképpen most is a szőlőben van. Nem kell, hogy menjek ki a szőlőbe, most is ott vagyok. És akkor innentől ilyen gondolataim támadnak, hogy ez a szőlősgazda nem is látja, hogy a szőlőben vagyok. Hát, mit nem lát rajta? Hát, tényleg, ugye nem botránkoztok meg? Az emberből kikívánkozik, ilyen fölkiáltással, hogy „Az ég áldja meg azt a szőlősgazdát! Hát én már a napi 24 órában vagyok itt a szőlőben. Most mit mondogatja nekem, hogy menjek ki a szőlőbe?” És miért jutottam el ide? Mert ha vannak valakik, akik azt gondolják magukról, hogy ők napi 24 órában vannak a szőlőben, azok pont a főpapok és a nép vénei. Ők pont ezt gondolhatják magukról, hogy őnekik ugyan már senki ne mondja, hogy menjek ki a szőlőbe, mikor ők már a hivataluknál fogva is, meg mindenük miatt, erről majd lesz szó, ők napi 24 órában vannak kint a szőlőben. Tehát tulajdonképpen ez a továbbiak, hogy ők most kimentek, meg mit csináltak, meg hogyan csináltak, már eleve érvénytelen, tehát nem is vonatkozik rájuk ez a dolog, hiszen ők napi 24 órában vannak ott.

Innen szeretnék akkor továbbmenni. Még elmélyíteném ezt a témát, hogy mi indokolja azt, hogy pont a nép vénei, hogy pont a főpapok. És persze picit árnyalhatjuk, hogy pont a írástudók, hogy pont a farizeusok, hogy pont – így mondhatnám –, hát ez a vallásos elit, hogy pont ők mondják Keresztelő Jánosnak, hogy „Fütyülünk rád.” Tehát, hogy pont azok, akiktől az lenne a leglogikusabb, ha valakik érzékenyek a prófétára, hát nem a főpapok? Hát nem a nép vénei? Nem az írástudók? Nem a farizeusok? Az volna a logikus, hogyha valakik igazán érzékenyek arra, hogy egyszer csak az Úr prófétát küld a néphez, akkor pont ez a csoport és ezek a csoportok. És milyen érdekes, hogy Jézus azt mondja, beszélgetvén a nép véneivel, írástudókkal, farizeusokkal és a többiekkel, hogy „Nem érdekes az, eljött ide Keresztelő János. Nem eszik, nem iszik. Hát tényleg olyan, mint egy ideális próféta. Szóval tényleg aztán ott szó nem érheti a ház elejét. Na, ha van valaki, aki aszketikus, meg életszentség, meg minden, hát Keresztelő János ennek a szíve példája, de nem hittetek neki. Eljöttem én, most ha semmi mást nem láttok bennem, csak mondjuk egy prófétát, mondjuk csak ennyit láttok, hogy én próféta vagyok, és ezen az alapon hallgattok rám. Hát én pont az ellentéte vagyok Keresztelő Jánosnak, mert én lagziba járok, eszem-iszom, jóban vagyok itt mindenkivel, bűnösökkel nagyokat lakomázok. De hát ti nekem se hisztek, és nem mentek ki a szőlőbe, mikor mondom.”

Hogy lehetséges az, hogy pont azok mondják, hogy igen, és nem csinálják, akiktől kívülről leginkább várnánk azt, hogy mondják és csinálják? Vagy pedig ha már azt mondták, hogy nem, akkor őbennük születik meg legelőször a belátás, hogy de hát akkor kimegyek, hiszen ők a szakértők, ők a nép vénei, és ők a főpapok, és a farizeusok és írástudók, és megint nem mondom tovább. Hogyan lehetséges ez, még mindig a szívünkről beszélnek, hogyan lehetséges az, hogy a szívüknek pont az a része nem csinálja, amivel kapcsolatban a leglogikusabb lenne, hogy ő csinálja először? Hogy ő motivált leginkább, hogy ő a legérzékenyebb. Hogyan lehetséges ez? Akkor szeretnék most továbbmenni.

Azt mondhatnánk, hogy azért, és nézzétek el, bénázok itt a lapommal, mert annyi mindent írtam föl, hogy teljesen elvesztettem végére a fonalat. Tehát vannak számok, de amikor… akkor ez se számít, tehát akkor csak az ügyetlenség marad. Tehát, most a hét után meg kell találnom a nyolcat. De hát… Szóval, tudjátok, aki ezt írta, hát szóval…

Szóval miért van az, hogy pont az a részünk, amiben a leginkább bíznánk, hogy ő az, aki a legérzékenyebb Istenre, és a leginkább tudja, és a leginkább csinálja, hogy pont őrá nem számíthatunk, hogy mondja ugyan, de nem csinálja? Azért, és ez nagyon paradoxnak tűnik majd, mert pontosan az ő hite annyira átfogja az egész életét, hiszen ezt mondja „Én napi 24 órában csinálom, már én kint vagyok a szőlőben.” Annyira átfogja a hite az egész életét, hogy ez nem tűnik föl számára, hogy ez az akadálya annak, hogy ne csak mondja, hanem csinálja. És ezt most szeretném részletezni.

Mit jelent ez, hogy pont a nép véneinek, pont az írástudóknak, pont a farizeusoknak, fönt a főpapoknak az életét tényleg keresztül-kasul szövi az, hogy ő vallást gyakorló és a hitélete, az istenkapcsolat és a szombat megtartása és a törvények és minden. Mit jelent ez? A következő, mondanám egymás után. Mivel kapcsolódik össze a hite ezeknek a csoportoknak a tagjaiban, mivel?

Az első, természetesen az önazonosságtudatunkkal. Hát mindenestül úgy éli ő meg magát, mint a választott nép tagja, a farizeus, írástudó és főpap. Az önazonosságát teljességgel ezt kitölti. Mit mond a Szentírás? Mikor ti láttátok, hogy az utcanők és a városok kimentek Keresztelő Jánoshoz, bűnbánatot tartottak, de ti erre se tértetek meg. Nem tértetek jobb belátásra, nem tértetek meg. Akkor miért nem tértek meg? A válasz tulajdonképpen érthető, mert az önazonosságtudatunkat a megtérésben a megtérés és a Szentlélek átalakítja. És ezért a nép vénei és a főpapok teljesen érthető módon jobban ragaszkodtak a már kialakult önazonosságukhoz, mint ahhoz, hogy ahogy megszólítja őket Isten Keresztelő János által, vagy Jézus által, vállalják annak a kockázatát és szenvedését, megpróbáltatását, és a személyiségük megváltozását, amit így mond a Szentírás egyébként, hogy megtérés. Vagyis tulajdonképpen valami olyasmi történik velük, ami logikusan bármelyikünkkel így történik, hogy akkora kihívás az önazonosságunkat valami elképesztő, alapjaiban és gyökereiben engedni megváltozni Isten szavára, hogy az ember kimondva-kimondatlanul inkább azt mondja: „Én már erre a maradék életemre ragaszkodnék a kialakult önazonosságomhoz, s köszönöm szépen, egy olyan valamennyire megtérésszerű életet megpróbálok élni, de azt a radikális változást, amit Keresztelő János mond, meg amit Jézus mond, ezt köszönöm szépen, ezt én már nem vállalom.”

Második gondolat. Mivel fonódik össze a hite a nép véneinek…? Nem mondom ezeket végig. Hát a vallásgyakorlatokkal. Hát a vallásgyakorlatokat keresztül-kasul szövi mindaz, ami az ő hitük, vagyis a szombat, a szombat megtartása, a törvények megtartása. És jön Jézus, és mivel kapcsolatban működik másképpen? A számunkra annyira fontos vallásgyakorlat elemeivel kapcsolatban. Miközben az ő hitük ezekkel összefüggésbe került. És ezért a nép vérei és a főpapok és a többiek, amikor el kell dönteni, hogy most Keresztelő János szavára, vagy Jézus szavára figyeljenek-e, akkor inkább azt mondják: „Én inkább a vallásgyakorlatom elemeit fogom folytatni, mert eddig is így csináltam, és ezután is így járok el, már csak azért is, mert mindez összekapcsolódott a hitemmel.”

A következő: a hitük összekapcsolódott az értéktudatukkal. Ezt nagyon hangsúlyosan mondom. Hát pont azért, mert őket átjárta a hitük, a személyiségüket átjárta a hitük, ezért meg volt az értéktudatuk, mi értékes, és hogyan érték és az összes többi. És az értéktudatuk ahogy kialakult, ez az értékközpontúságuk, mikor el kellett volna dönteni, hogy a már hitem által átszőtt értékközpontúságom alapján cselekszem, vagy nem, vagy pedig egy számomra eddig idegen Keresztelőnek nevezett, sáskát meg vadmézet evő, ilyen lehetetlen torzonborz alaknak a szavára bízzam az életem, vagy egy lagzin duhajkodó prófétának tűnő valakire hallgassak? Hát áldjon már meg a menet. Jó lesz nekem az eddig kialakult értéktudatom.

Mivel kapcsolódott össze a hitünk? Ezt folytatom, ha megtalálom, hogy hol folytatódik. Például a csoporttudatukkal. Hát ez mit jelent? Miről van szó? Nép vénei, főpapok; nagyon elit csoportok. Nyilván ott van egy nagyon erős, csoportos önazonosság tudatuk. A nép vérei és a főpapok mit érthetnek meg saját magukkal kapcsolatosan? „Hát mi vagyunk a hit őrzői, hát mi vagyunk a hit letéteményesei. És akkor most a nép vénei, hát mi vagyunk a választott nép életének, megmaradásának, Istenkapcsolatának a szakértői. Hát ezt mi rendezzük itt, és ezt mi adagoljuk és adjuk tovább ottan a pásztoroknak, a vámosoknak, meg mindenféle halászoknak. Hát ezt, mi értünk ehhez?” Itt van egy nagyon erős csoporttudat és csoportos társas önazonosságtudat. És ezzel szemben mi az, ami megrendítően kikezdhetné ezt, hogy végül mégiscsak kimenjenek? Az, hogy eléjük áll Jézus, és közülük senkit sem választott ki. Hogy Ő itten tizenkét halásszal nem tizenkét halász, mert néhány halász, meg egy vámos, meg ilyen szabadságharcosok, meg ilyen senkiházikkal csinált itt egy csoportot. Most, ha el kell döntenem, most ezekkel vagy azokkal, hát na, hát el se gondolkozok rajta, hogy melyik csoporthoz kívánok tartozni.

Következő. Itt a nép vénei és a főpapok. Mivel kapcsolódott össze a hitük? Ma ezt így mondanánk, hogy a nemzeti önazonosságtudatukkal. Hát ez mit jelent? Ők a választott nép. Hát ezt ma így mondanánk, hogy nemzeti önazonosságtudat. Ők a választott nép. Hát a hitük, hát nemhogy összefonódott ezzel, szinte el se tudják választani a nemzeti önazonosságtudatukat a hitüktől, hiszen Isten hívta őket meg, mint választott népet. Hát hogyan választják el a kettőt? Hát pont ez a hitük, a hitük lényege, szépsége, gyönyörűsége. És akkor közben meg találkoznak Jézussal, aki olyan dolgokat csinál, hogy fenyegeti a választott nép fönnmaradásának a föltételeit. Hát látnivalóan még itt a római főhatósággal kapcsolatosan is, hát tűrhetetlen dolgokat csinál.

Azután mi az, amivel a hitük összefonódik, de úgy, hogy szét se tudják választani, hogy ez a hitem vagy esetleg valami más működésem? Hát ez a hazaszeretetük. Miért? Azért, mert ahol éppen vannak, azt ők hogyan hívják? Úgy hívják, hogy ez itt az ígéret földje. Hát ez az ígéret földje. Hát de nem akárkinek ígérte, az ősatyáiknak ígérte meg a kimondhatatlan nevű, az Úr, hogy ez lesz nemzedékről nemzedékre, ez lesz a mi földünk, hát az ígéret földje. És jön Jézus, és nem látjuk, hogy fegyverbe öltözne, nem lesz sem katonai, sem politikai, sem gazdasági messiás. Hát minthogyha pont valami olyasmihez nem kapcsolódna, ami talán a hitünknek az alapját jelenti, hogy a hitünk összekapcsolódott azzal, hogy ez itt az ígéret földje, Ábrahám és Izsák és Jákob…

Mi az, amivel összekapcsolódik a hitük? A személyes kiválasztottság tudatukkal, hogy ők nem akárkik. Hát ő a főpap. Hát ő nem akárki, ő a nép vezetője. Hát a személyes kiválasztottság tudatát átszövi számtalan szálon a hite. És ezért nehéz elválasztani, hogy ez most a hitem, vagy pedig a személyes önazonosságtudatom és elhivatottságom. És ide megint csak hadd utaljak valamit. Hát miképp látjuk azt, hogy nem véletlen, én vagyok a főpap, nem véletlen. Hát az Úr akarata nyilván így van, ez nem véletlen. És itt látott valakit, aki magát prófétának tartja, meg nevezi, meg még nem tudom, egész meredek megnyilatkozásai vannak. És szokta azt mondani, hogy „Menj és mutasd meg magadat a papoknak!”, a leprásnak, miután meggyógyította, meg eljár a jeruzsálemi templomba, ezt látjuk, meg szombaton a zsinagógába. De úgy különösebben, hogy mondjam, hát velünk nem egyeztet, hát nem egyeztet. Hát behívja a templomba, és akkor itt az asztalokat szanaszét forgatja. Hát azért álljon meg a menet, azért csak van azért a liturgiának is, meg az istentiszteletnek, meg mindennek valami rendje. Hát, mit képzel? Hát, ugyan már miért mennénk ki a szavára? Dehogy megyünk ki!

És végül azt mondhatnám, hogy a hitük összekapcsolódik a világnézetükkel. És a világnézetükben teljesen világos az, hogy vannak igazak, elegánsan élhetik meg, és mondták is azt, hogy a világosság fiai, és vannak a bűnösök, ezek a pásztorfajta, vámosfajta, utcanőfajta akárkicsodák. A galileaiak egyébként úgy, ahogy vannak, a szamaritánusok úgy, ahogy vannak. A sötétség fiai, és akkor… Hát, most ezt kéne nekem fölülvizsgálni, mikor a hitem teljesen átfonódott ezzel, hogy a világosság fiai és a sötétségben, akik nyilván megtérésre szorulnak.

Elmondanám nektek, hogy milyen érdekes ez, valami miatt ma nincs közvetítés. Véletlenül nem működik a technika. Szóval ezt most csak nektek mondom. De ez nem ok arra, hogy itt elszaladjanak velem a lovak, mert hangfelvétel lesz. Tehát most már csak a megnyugtatásotokra mondom, utolsó néhány perc következik. Szerettem volna veletek együtt megérteni azt, hogy a nép vénei miért nem mennek ki. És amikor látják, hogy az utcanők kimennek, és a vámosok kimennek, hogy ez miért nem hat rájuk? Hogy miért nem hat rájuk sem Keresztelő János, sem Jézus? Mert nem hat rájuk. És ha a válasz akármennyire paradox, mégiscsak ez: a hitük miatt. A hitük miatt nem hisznek Keresztelő Jánosnak, és a hitük miatt nem hisznek Jézusnak. Mert ahogyan ők hisznek, az annyira átszőtte az egész életüket, erről mondtam nyolc tényezőt, hogy amikor ott van, hogy ennek a lehetetlen kinézetű embernek higgyen, vagy ennek az életet élvező rabbinak, hát már az is nagy szám, hogy egyáltalán azt mondtam, hogy megyek, nem, hogy még menjek is. És hogy azt mondtam, hogy megyek, hát azért mondtam, hallják, hogy én megyek. Na, hát hallják. Most semmiképp se szeretném ezzel befejezni.

Nem tudom, át tudtam-e valamit adni abból, hogy vasárnap reggel, amikor fölkeltem, még nem voltam ennyire megértő és együttérző a nép véneivel és a főpapokkal. El kell nektek mondanom, most itt este, ez a 6 óra 28 perc, és 57 évesen most vagyok a legmegértőbb és a legegyüttérzőbb a nép véneivel, azután a főpapokkal, az írástudókkal, a farizeusokkal és mindenkivel, akik tulajdonképpen valahogy ebben a történetben úgy szerepelnek, ahogy. Sosem értettem ezt még meg így ennyire. És ezt miért akarom hangsúlyozni? Mert hadd húzzam még egyszer alá, azok a főpapok a szívünkben vannak. Hát itt vannak nálunk a nép népei, a farizeusaink, hát itt vannak bent. És jön Keresztelő János és jön Jézus, és itt a szívünkben valakik azt mondják, például azt mondják: „Remélem hamar vége lesz a beszédnek, mert úgyis az számít, hogy vasárnap eljöttem. És persze a papok jönnek-mennek, aztán ez is majd elmegy valamikor, és akkor ennyi.” És nekünk van egy hitünk, és ez ilyen nagyszerű. Ez az anyaszentegyház hite… Úgyhogy akkor tényleg mindjárt elvonulok.

De azzal szeretném befejezni, hogy négy záró megjegyzésem lenne. Miután sokkal jobban együttérző vagyok magammal, hogy miért nem csinálom, ha kéne, miért nem megyek, hogyha kellene, hogy mit volna, vagy lehetne érdemes fölfedezni?

Az első, hogy érdemes volna sokkal alaposabban megpróbálnunk megérteni nemcsak azt, hogy mit hiszünk, hanem hogy amit hiszünk, azt hogyan hisszük. Tehát nem csak a hitünk tartalmát kellene nagyon komoly tudatosítás és önreflexió tárgyává tenni, hanem azt, ahogyan hiszünk.

A második. Az egyháznak számomra csodálatos hagyománya az, amit a papnevelő intézetben újból és újból mondtak nekem, hogy az ortodoxiának, most itt a katolikusságot ortodoxiának tekintve, két nagyon fontos alapja van. Az egyik az ortodoxia, vagyis a helyes, kipróbált tanítás. A másik az ortopraxis, tehát a helyes, kipróbált Istennek tetsző cselekvés. Vagyis a második megfontolásom az, hogy sokkal inkább érdemes volna fölfedezni az ortopraxisnak a jelentőségét abból a szempontból, hogy mit jelent, hogy katolikus keresztény vagyok. Csak egy játék, egy gondolat.

Tudjuk, hogy milyen sokkal kevesebben mondták magukat kereszténynek vagy katolikusnak a népszámláláskor. De bátran mondhatta és ikszelhette be valaki, hogy ő katolikus, aki meg van keresztelve. Ugye? Mert a kérdés is erre irányult. Hogy tartozol-e valamilyen felekezethez? Ha meg vagyok keresztelve, ez alapján jobban ikszelhetem be, akkor is, ha soha nem megyek templomba, hiszen meg vagyok keresztelve. Nem érdekes-e az, hogy tulajdonképpen egyetlen esemény, ami felől egyébként én nem is hoztam döntést, mert a szüleim döntötték el, a közgondolkodásunkban elégséges lehet ahhoz, hogy én azt ikszeljem be, hogy katolikus vagyok. Most képzeljük el, hogy vagyunk mondjuk 9 és fél millióan, és megkapjuk ezt, és ott van, hogy melyik felekezethez, vagy vallásos vagy-e? És a következőn kezdek el gondolkozni, hogy „Hát én valamennyire azért ismerem az evangéliumot. Mondjuk vasárnaponként sose járok templomba. De hát valamennyire, azért egyszer elolvastam az evangéliumot, nem hosszú. Hát egyszer elolvastam és látom, hogy Jézus mit, hogyan élt és mit mondott, és én szerintem nagyjából valami ilyesmiféleképpen élek, és ha nem, akkor azt nagyon tudom bánni. Szóval én ezt beikszelem.” Ez az ortopraxis, hogy valaki, aki nincs megkeresztezve: „De hát én tulajdonképpen…”

A harmadik, hogy azt is tudjuk, hogy a hitünk nem csak erős lehet, mint a nép véneinek, meg az írástudóknak, meg a főpapoknak nyilván, hú, kipróbált erős hit, hanem érett is lehet. Tehát amit megint érdemes volna fölfedezni, hogy egyre inkább valamilyen érettségre eljutni a hitünkben. Aminek mi a föltétele? A személyiség érettsége. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de minden kutatás azt bizonyítja, hogy az ember hite jó eséllyel és leginkább és legtöbbször pont olyan érett, mint amilyen érett a személyisége. És egy nem túl érett személyiségű embernek is lehet nagyon erős hite. És egy nem túl érett személyiségű személy nagyon erős hite lehet, hogy másoknak néha fenyegető hit lesz. Sőt, még azt is tudjuk, hogy amikor nagy megpróbáltatásban, nehézségben vagyunk, az egyébként érett személyiségű személyeknek a hite is egy-két minőséggel lejjebb kerül. Tehát a többségünknek pont amikor úgy nagyon érdemes volna a hit alapján… egy kevésbé érett hit működésmódja alapján fog cselekedni, mint amivel egyébként rendelkezünk akkor, amikor nem vagyunk nagyon nagy bajban, hétköznapi szóval élve stresszben.

És végül ez a negyedik, hogy akkor mit lehetne tenni? A negyedik, hogy a csoportjainkban, a közösségeinkben, a felekezeteinkben, az egyházainkban és a vallásosságainkban érdemes volna azokat, akik valamilyen prófétai kritikával élnek a saját közösségük felé, átgondolni, hogy amit tesznek, az a közösség ellen van-e, vagy pedig prófétai kritika. Keresztelő Jánost kivégezték, Jézust kivégezték. Tehát érdemes olyanokat, akik prófétai kritikával élnek, és tudjuk mindkettőjüket tulajdonképpen ezért végezték ki, nem úgy értelmezni, hogy ők fenyegetik a csoportot, hanem úgy, hogy ez talán Istentől származó prófétai kritika.

Záró mondat. Valójában ez a beszéd egy bevezetés ahhoz a beszédhez, amit nem tartok meg. Ez a beszédnek a témája, a következő: Amikor valakiben, a személyiségünkben, a szívünkben megszólal: „Nem megyek ki.”, és végül kimegyek, na, az miért van? De ezt a beszédet ténylegesen mindegyikünknek idebent magának érdemes megírnia.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)