Mt 22,1-14 - Évközi 28. vasárnap

„A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók.”

Olvasmány (Iz 25,6-10a)

A Seregek Ura bőséges lakomát rendez minden nemzetnek ezen a hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És ezen a hegyen leveszi a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön. Ő, az Úr mondta ezt. Azon a napon majd így beszélnek: Íme, a mi Istenünk! Benne reméltünk. hogy ő megszabadít minket. Ő az Úr, s mi benne bíztunk. Örüljünk és ujjongjunk szabadításának! Lám az Úr keze megpihen e hegyen.

Szentlecke (Fil 4,12-14.19-20)

Testvéreim! Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Megszoktam mindig mindent: a jóllakást és az éhezést, a bővelkedést és a nélkülözést. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. Mégis jól tettétek, hogy szükségemben segítségemre voltatok. Az én Istenem, gazdagságának mértéke szerint, a ti szükségeteket is bőségesen kielégíti majd a Jézus Krisztus által elnyert dicsőségben. Legyen dicsőség Istennek, a mi Atyánknak örökkön örökké! Ámen.

Evangélium (Mt 22,1-14)

Abban az időben: Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!

Vasárnapi beszéd

A meghívottak nem voltak rá méltók. Hát hogyan lehetséges az, hogy pont a meghívottak nem bizonyulnak méltónak a meghívásra? Főképp abban az összefüggésben, s nem véletlen, hogy a példabeszéd egy kihívást intéz felénk, hogy utána a történet azzal zárul: „…és aztán jók és rosszak ott vannak…”, nagy, vegyes együttlétben tényleg éppen csak akiket ott találtak és összehívtak. Miért, ők méltók? Hogyan oldjuk föl ezt az ellentmondást?

Erről szeretnék beszélni, és nagyon is utalnék a két héttel ezelőtti beszédre, és egy mondat erejéig az utalásomnak az egyik fontos üzenete az, hogy akkor is a főpapokhoz és a nép véneihez intézte Jézus a példabeszédet, és ez most is így történik. Tehát ezt az összefüggést ne veszítsük szem elől. És akkor a mondat második fele pedig így szól: Ha most bármelyikőtök úgy ki is kapcsolt volna, hogy ja, a főpapok, az nem vagyok, nép véne se vagyok, hát akkor… Természetesen a korabeli főpapi és nép véneinek a mentalitása nagyon is megtalálható bennünk, tehát ez az elkövetkező beszéd éppenséggel rólunk is szól. Akkor most nekilátnék.

A történetben azt halljuk, így mondja az elbeszélő, hogy hát nem mentek, de hát valami indokot azért mégiscsak hallunk, mégpedig elment az üzlete után, a dolga után, a megélhetése után. Hogy ne értenénk mi ezt meg? Eszembe jutott ez a Rick Elias nevű fiatalember, akiről sokat beszéltem, mert ő egy repülőgép-szerencsétlenséget túlélt, és a túlélés után előadásokat tart az élményéről, és ott azt mondja, magától kérdezi: „Megváltoztam?” Válasz: „Nem tudom, hogy megváltoztam-e, de van valami, amit biztos, hogy nem csinálok ugyanúgy, mint eddig. Ez pedig a következő. Hogy én nagyon szeretem a finom borokat.” És azért is jutott eszembe a történet, mert itt egy menyegzőről van szó, esküvő és lakodalom, biztos van ott bor. Tehát akkor azt mondja a fiatalember: „Énnekem van egy borgyűjteményem, jó finom borokkal. És nem egyszer, mikor úgy adódott az élet, hogy jöttek anyukámék, vagy jött a karácsony, húsvét és pünkösd, bármilyen ünnep, jöttek a barátaim, volt valami házassági évforduló, de gyakran eszembe jutott, megyek és én a borgyűjteményemből kiveszek egy palackot, kitöltjük, akárhány pohár, és együtt megisszuk, örülünk és ünneplünk.” És azt mondja ez a fiatalember: „De mielőtt én túléltem volna ezt a repülőgép-szerencsétlenséget, általában lebeszéltem magam róla. Valami ilyesmire gondoltam, jó, hát a barátaim itt lesznek jövő hónapban is. Karácsony lesz jövő évre is. Hát az anyukámék úgyis állandóan jönnek-mennek. Szóval nem bontottam ki a bort, és nem ittuk meg együtt. De amióta én túléltem azt a repülőgép-szerencsétlenséget, tudom, hogyha most nem bontjuk ki és együtt nem örülünk, nem ünneplünk, és a szó legjobb értelmében nem mulatunk, következő karácsonykor már nem biztos, hogy ezt együtt megtehetjük. Tehát akkor kibontom azt a bort és örülök és ünneplek veletek együtt.”

Miért akartam pont ezzel kezdeni? Mert az indoklás így szól, ha nem is a szavakban, de az indoklás mögött. Hát, hogy sokkal fontosabb dolgaink vannak, mint hogy ezzel a királlyal ünnepeljünk, meglesz az nélkülünk is. Na, de pénzt kell csinálni, nem? Megélhetésről gondoskodni kell. Mikor (ha nem) most? Tessék, mi van a világban? Hát mi van a világban? Hát ki tudja, hogy lesz majd az olajár? Nem érünk rá ünnepelni. Nem ünneplünk, nem vigadunk. Megy mindenki a maga dolgára, valahogy meg kell élni. Örüljünk neki, ha nem azzal kell foglalkozni, hogy megéljünk, hanem…, ha nem azzal kell foglalkozni, hogy túléljünk, hanem ott tartunk, hogy a megélhetéssel van gondunk, meg örüljünk neki. Ez tulajdonképpen a mai helyzet. Az ember azt mondja: „Dehogy megyek én a menyegzőre. Milyen menyegzőre? Azért nézzük már a realitásokat! A realitás az, álljunk a földön két lábbal, azt’ akkor próbáljunk meg valahogy élni.” Hát ez az indoklás kétezer évvel ezelőtt is. Szóval nincs itt ok az örömre.

És tudjátok, azért akartam idehozni ezt a történetet, mert egy fiatalember, aki pontosan nálunk talán jobban is tudja, hogy az élet mennyire törékeny, mert majdnem meghalt, egy fiatalember, akinek saját élménye van arról, hogy ez ennyi se múlott, de hogy rajtam nem az biztos, nem abba az irányba megy, hogy bekebelezi őt a jövővel kapcsolatos aggodalom és félelem. Még csak abba az irányba se, hogy egyszer a jelen föltételeit biztosítani kell, hanem abba az irányba, hogy a jelen az, ami itt és most van, hogy a jelennek az értéke hatalmasra nő. Hogy most élünk, és most élünk, hogy most vagyunk, és most vagyunk együtt, és most ünnepelhetünk együtt, és most nézhetünk egymás szemébe, és most foghatjuk meg egymás kezét, és most hallgathatjuk az ének- és zenekart. Most! És nem tudjuk, hogy két hét múlva hogyan hallgathatjuk őket, de most hallgathatjuk őket, és ezért hallgatjuk őket, és velük együtt örülünk és vigadunk. Jaj, ezt nem akartam ilyen hosszan mondani, mert most mi lesz a többivel? Na, most akkor mérsékletet próbálok tanúsítani a saját készületemre vonatkozóan, mondanék rövid gondolatokat, mert ez tulajdonképpen egy volt.

Mi az, ami miatt az ember azt mondja: „Ne vicceljünk már, hogy én odamenjek! Dehogy megyek én oda, van nekem más dolgom, jobb dolgom, a létért való aggodalomról ne is beszéljünk.”? Mondom csak így, és továbbra is, hogy a figyelmünk előterében mi van? Ez a bennünk élő véneknek, farizeusoknak, főpapoknak szól; ne mondjátok, hogy nincs, van.

A másik azt mondja, hogy „Tulajdonképpen jó, meg vagyok hívva, de engem nem ez érdekel, hogy meg vagyok-e hívva, most akkor megyek-e vagy nem, hanem az, hogy megkaptam a meghívót. Mikor a postaládában láttam, hogy meg vagyok hívva, ez jó érzés volt, meg vagyok hívva. Ennyi elég, nem? Szóval én azért nem vagyok akárki, kérem szépen, meg vagyok hívva. Mit érdekel engem a fiú, meg a király, meg az ünnep, meg az öröm? Az érdekel, hogy meg legyek hívva. Meg lettem hívva, köszönöm szépen.”

A következő. A kiválasztottság tudata számít nekem. Hát akárkiket nem hívtak meg. Hát én egy kiválasztott vagyok, hívtak, nem hívnak meg akárkit. Hát ez egy jó érzés, hogy körbenézek, hát nem tudom, titeket nem biztos, hogy meghívtak. Nem? Engem meghívtak, és ez jó, ez az érzés így, hogy én meg vagyok hívva, nagyon jólesik. Ugye nem…? Jó, nem szabadkozom. Következő.

Azt mondja, hogy „Tulajdonképpen meg vagyok hívva. És ez miért okoz nekem örömöt? Nekem nem a fiú öröme, az öröm, meg az ő menyegzős öröme. Mit érdekel engem az? Hát kit érdekel a király? Az viszont igen, hogy azzal, hogy engem meghívtak, én egy elit klubhoz tartozom. Mi nem akárkik vagyunk!” Nép elöljárói, vénei, főpapok. Hát nem gondolhatták ezt? Hát persze, hogy engem meghívnak, hát már hogy mondjam, hivatalból is hivatalos vagyok, hát csak hívjanak is meg. Hát milyen jó érzés az, hogy én most már úgy élem itt az életem, hogy én már nem vagyok itt akárki, és ez tulajdonképpen elég is nekem.

A következő, én azt mondom, hát én megengedhetem magamnak, hogy ne menjek el. Azt mondja: „Miért ne engedhetném meg? Hát ő a király, én azért meg nem vagyok akárki, aztán majd én eldöntöm, megyek-e vagy nem.”

Következő, hogy arra gondolok, hogy elit klub ide, elit klub oda, de ha ők ott lesznek, akkor én nem megyek. Esetleg egy kicsit utána is kérdezek, hogy „Ő fog jönni? Mert ha ő jön, akkor rám ne számítson ez a király, mert én akárkivel itt nem örülök együtt. Akárkikkel nem, majd én elhatározom, hogy kikkel vagyok hajlandó együtt örülni.”

A következő, hát azt mondom, hát énnekem nincs rá szükségem, hogy engem meghívogassanak. Egyszerűen nem így, most rászorulnék arra, hogy valaki meghív, vagy nem hív meg? Az én életem nem ezen múlik.

A következő, hogy tulajdonképpen engem a király és a fia, meg az ő örömük egyáltalán nem érdekel. Hát azért nem fogok elmenni, mert igazából nem érdekel, hogy mi van velük. Tudom, hogy ő a király, tudom, meg ő a fia. És? Nem érdekel. Megvan nekem a saját életem, csináljanak, amit akarnak.”

Következő, hogy tulajdonképpen énnekem a királlyal és a fiával nincsen egy bizalmi, mondjuk így pozitív érzelmi kapcsolatom, én nem élem azt meg, hogy mi összetartoznánk egymással. Tehát látom a meghívót, hogy ekkor és ekkor ez van, de hát tulajdonképpen ők nekem igazából senkijeim. Hát senkijeim, ha van ilyen magyar szó, hát senkijeim nekem. Hát tudom, hogy király, de ez nekem nem sokat számít.

Nem akarnám, ezt, ennyit akartam, gyorsan, mindegyiket ki akartam fejteni, de hát ezt nem.

Következő gondolat így szól, hogy ahogy készültem, arra gondoltam, hogy én hogyan szoktam magamat becsapni? Ugyanúgy, mint ahogy a történetben szereplők, akik végül nem mennek el a menyegzőre. Ez körülbelül így történik. Reggel elolvasom az evangéliumot. „Izgalmas, izgalmas.” Egész nap azzal foglalkozok, hogy énnekem ebből a példabeszédből, hogy nem mennek el a menyegzőre a meghívottak, ebből nekem egy beszédet kell csinálnom. És aztán egy jó beszédet kell csinálnom, mert igényesen kell, és akkor ezt a beszédet még jól el is kell mondanom. És akkor jól elmondtam a beszédet, esetleg valaki majd odajön, azt mondja „Feri, jól elmondtad a beszédet.” És én hazamegyek és boldog vagyok. Halljátok ezt? Ez ugyanaz a történet. Tehát el se jutottam oda, hogy mi a történet. Hát beszédet tudok róla tartani, de az, hogy engem most meghívtak, és oda elmegyek-e vagy nem. Tulajdonképpen egy másodperc alatt, amikor leülök nekiállni beszédet csinálni, már nem veszem a cipőmet, sehova sem megyek, hanem csinálok egy beszédet. Ez tulajdonképpen ugyanaz a kérdés.

Biztos ezt értitek, hogy a sekrestyés tulajdonképpen mikor megy misére? Most a kántor mikor megy misére? Azt értjük, hogy még a három misén is játszik, de mikor van ott a misén? Mert játszani játszik. Az, hogy húzzátok, az biztos. De most itt vagytok azért? Azt tudom, tudom, tudom, de tudom. Szóval miért akartam ezt idehozni? Hogy egy másodperc alatt az ember rossz irányba fordul. És közben mi van velem egész vasárnap, ahogy készülök arra, hogy én a történetből, példabeszédből mondjak egy jó beszédet nektek? Az, hogy én jó irányban vagyok, miközben, hogy én meghallom-e ennek a királynak a hívását én a személyes életemben, és ma a különböző élethelyzeteimben, és hogy abba az irányba mente-e? Minden további nélkül semmivé foszlik. És este azzal a jó érzéssel tudok lefeküdni, amilyen jó érzéssel azok a főpapok és a nép vénei, és aztán ott a meghívottak, hogy ma is jó üzleteket csináltunk. Hát a király megünnepeljen. Hát biztos lesz ott valaki. Elég sokakat meg szokott hívni.”

Ez tudjátok ahhoz hasonlít, mint amikor mondjuk a kiégés témájáról tartok egy előadást, és pontosan tudom, hogy akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá, azok biztos, hogy nincsenek ott. Tehát az a téma, amit a leginkább meg kellene hallanunk, az szokott a legtávolabb lenni tőlünk, de valamilyen oknál fogva azt szoktuk mondani, hogy „Ez énnekem biztos nem való. Biztos, hogy ez rám nem vonatkozik.” Megyek tovább.

„A meghívottak nem voltak méltók.” Most az a kérdés, hogy akkor akiket össze-vissza szedtek, ők akkor hogy lettek méltók? Vagy akkor ők nem méltók? Hogyan lesz ez a történet befejezve? Miből adódik az, hogy a történetben egyáltalán megjelenik ez, hogy a meghívottak nem voltak méltók rá, de akik most ott vannak, ők igen, miközben jók és rosszak vegyesen? Akkor min múlik ez a fajta méltóság, ami a történetben van? Ez a méltóság nem azon múlik, hogy én mit gondolok magamról, hanem azon, hogy meghallom-e, hogy az a király, hogy a Mennyei Atyám, vagy a Szentlélek mit gondol rólam? A méltóságunk Isten előtt nem azon múlik, hogy én magamról mit gondolok, hogy én méltó vagyok, meg méltóbb vagyok másoknál, és mi ilyenek vagyunk, vagy olyanok. Egyszerűen nem ezen múlik, hanem azon, hogy én meghallom-e, hogy hogyan lát és miként lát, és miként szólít meg, és hogyan szólít meg engem Isten, és én erre válaszolok. És ez hozza létre az emberi méltóságot. Mondhatnám úgy is, sokkal közkeletűbben, az emberi méltóság alapja nem pusztán az, hogy minden embernek van elvehetetlen emberi méltósága. Mert ezt mondjuk, ugye? Ezt mondjuk. De látnivaló, hogy a történelemben, ami ma is íródik, ez, hogy mi azt mondjuk, hogy minden embernek elvehetetlen emberi méltósága van, mennyire semmit se számít. Hát látjuk, hogy mennyire semmit sem tud számítani. Mi alapozza akkor meg azt a méltóságot, amire azt mondja ez a történet, hogy de hát ők most méltók? Az, hogy egyszer csak fölismerem, hogy az emberi méltóságomnak a forrása, hogy engem az Isten teremtett, hogy én Isten teremtménye vagyok, hogy ebben az összefüggésben alapozódik meg az én emberi méltóságom, hogy az emberi méltóságom abban az összefüggésben alapozódik meg magam számára is, hogy én Jézusnak testvére vagyok, hogy ő értem jött és megváltott, értem jött és megváltott. És az én emberi méltóságomat nem az alapozza meg, hogy éppen én mit gondolok magamról, még ha szépeket is gondolok. Most ha csúnyákat gondolok még szörnyűbb. Tehát ha valaki meg azt gondolja, hogy én nem vagyok méltó, akkor még neurotikus is. Hogy az emberi méltóságomat nem az alapozza meg, hogy én mit gondolok vagy nem gondolok magamról, hanem az, hogy Istennek az az üzenete felém, hogy „Te a Szentlélek temploma vagy.”

Az emberi méltóságunkat ez alapozza meg bennünk, nem én alapozom meg magam számára, hanem az Isten szól nekem, és azt mondja: „Te a gyermekem vagy. Én szeretlek téged.” És amikor én ezt meghallom és erre válaszolok, egyszer csak elkezd valósággá lenni, mit jelent az, hogy hát méltónak bizonyulok. Nem az alapján bizonyulok méltónak, hogy mit gondolok magamról, hanem hogy válaszolok Isten szavára. És amikor végül jók és rosszak vegyesen ott vannak a menyegzőn, mitől válnak méltóvá? Azáltal, hogy meghallották ezt a szót, és válaszoltak rá nem szavakban, hanem cselekvéssel, és most ott vannak. És itt van ez az itt és most, ez a menyegzőnek az „itt és most”-ja. Ez alapozza meg az emberi méltóságot.

És amikor mondjuk most a szentmise „itt és most”-jában vagyunk, és a szentmise „itt és most”-jából és az ünnepléséből kilépünk, akkor jó eséllyel valami olyan belső tartásunk is megjelenik, amire azt mondjuk: „Hát ezt most nem én dolgoztam ki magamnak. Ez abból adódik, hogy találkoztam Jézussal, hát abból adódik.” És hogyha valamelyikőtök nem áldozik, most az áldozás után kijöttök, hogy kértek áldást, hogy az, ahogyan kimegyek, és úgy érzem, hogy most valahogy közelebb vagyok ahhoz, aki én magam vagyok, ezt nem én alapoztam meg magam számára. Az áldás révén élem át azt, hogy mit jelent az én méltóságom, mert azt egyvalaki tudja igazán pontosan, ez pedig a Mennyei Atyám, Jézus a testvérem, és a bennem lakó Szentlélek.

És akkor ebből mi fog következni? Az, hogy az ember valahogy így legyen, hogy nem is Istenben hiszek én, nem Istennek hiszek, még csak nem is magamban hiszek, hanem már csak magam… Nem magamban hiszek, hanem magamnak hiszek. Az ember eljuthat oda, hogy már csak magának hisz. Esetleg egy picit tágabb körben már csak magunknak hiszünk, de az is hit lesz. Az ember már csak magának hiszik… Hiszik? Már csak magának hisz, mert már csak magunknak hiszünk, de közben minden további nélkül azért úgy fekszünk le este, hogy mi meghívottak és kiválasztottak vagyunk.

Annyira megrendítő, ami a Szentföldön zajlik. Egyszerűen, ugye nincs rá szó. Most ott, a Szentföldön van-e hit? Az a meglátásom, hogy nagyon sok hit van. Rengetegen hisznek ott, nagyon nagy erővel, maguknak. Hisz magának, hisznek maguknak. És ebből az erős hitből mi származik? Az a fajta beszűkültség és az a fajta magatartásmód, ami a példabeszédben itt van, hogy egyeseket megölnek, elzavarják, elküldik, megvan a kirekesztés, megvan a másik semmibe vétele, az embertelenség, de közben ott van a félelem és az aggodalom az életünk miatt, a bizonytalanság a jövőnk miatt. Hát, minthogyha megelevenedne ez a történet. És van hit? Van hit, oly, de még! Olyan erős hit van, látjátok, milyen erős az a hit. Elképesztően erős hit van, emberek, csoportok, népek, most nem is akarom tovább; hisz magának, hisznek maguknak, s az egész… És mi hiányzik belőle? Hogy van hit, és nincs jézusi értelemben vett szeretet. Hát ezt ennél egyszerűbben nem is, meg talán nem kell ezt bonyolítani. Van hit, van hit; emberek hisznek maguknak, nagyon is. Mindenféle jézusi szeretet nélkül nem egyszer. És ezért van az, hogy a meghívottak nem bizonyultak méltónak, miközben az ő meghívottság tudatuk és akármiféle tudatuk, amit most alapoznak meg a saját okosságukkal, természetesen elképesztően erős lehet.

Ezért a záró gondolatom az, nem csak az a fajta nagyon erős hit létezik, amiben az ember már tulajdonképpen föl se fogja, hogy őt valamikor, az a valamikor ebben a percben is van, az a király meghívta a fiának a menyegzőjére. Nem csak az a hit van, vagy teljesen eltűnik, és az ember már csak magának, vagy magunknak hiszünk. Létezik egy tágas hit, egy éltető hit, egy életadó hit, egy befogadó hit, egy másokat megértő és másokkal együttérző hit. Ez a hit is létezik, amikor az ember már nem csak magának hisz, hanem abban a valakiben bízik, és az ő szavát hallja, és ez megalapozza a cselekvésben való választ, aki azt mondja: „Azért jöttem, hogy örömötök legyen, és az teljessé legyen.” Szóval, higgyetek úgy, hogy az azt jelentse, hogy befogadjátok a másik embert!

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)