Mt 22,34-40 - Évközi 30. vasárnap

Egy rövid interjú Jézussal

Olvasmány (Kiv 22,20-26)

Ezt mondja az Úr: Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban. Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok. Ha sanyargatjátok őket, s ők hozzám kiáltanak, meghallom panaszukat, és fellobban haragom. Kard által veszítelek el benneteket, hogy asszonyaitok özvegyek, gyermekeitek árvák legyenek. Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tőle kamatot. Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Hisz ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mivel takarózna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok.

Szentlecke (1Tessz 1,5c-10)

Testvéreim! Mindnyájan tudjátok, hogy hogyan viselkedtünk körötökben a ti szolgálatotokra. Ti pedig az Úr és a mi követőink lettetek. A tanítást a sok nehézség ellenére is a Szentlélek örömével fogadtátok, és így Makedóniában és Ahájában minden hívőnek példaképei lettetek. Istenbe vetett hitetek mindenütt ismertté vált, ezért nem is kell róla beszélnünk. Az emberek maguktól mondják el, hogyan fogadtatok minket, hogyan fordultatok a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok és várjátok a mennyből Fiát, Jézust, akit a halálból feltámasztott, s aki megment minket az eljövendő haragtól.

Evangélium (Mt 22,34-40)

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”

Vasárnapi beszéd

Ha szeretnétek leülni, itt elöl vannak még kitűnő helyek. Ne aggódjatok azon, hogy most akkor nekiálltok mozogni, meg jönni, csak gyertek! Énnekem az nagyon nagy öröm, ha ti jól vagytok itt, és kifejezetten nem esik jól, hogyha az a gondolatom, hogy itt vagytok és nem jó nektek valami. Tehát gyertek csak egész bátran! Én pedig közben beszélek, de ez ne zavarjon titeket.

Mégpedig itt van ez a találkozás történet, és az jutott erről eszembe, hogy ez mekkora egy óriási lehetőség lehetett ennek a farizeusnak, aki kérdezhette Jézust. Képzeljük azt el, hogy egyszer csak elénk áll valaki, és azt mondja: „El tudok neked intézni, Jézussal egy találkozást. Nem lesz hosszú, viszont azt kérdezel tőle, amit csak akarsz, és biztos lehetsz benne, hogy Jézus a lehető legnagyobb szeretettel és a legnagyobb tudásával erre a te kérdésedre válaszolni fog.” Hát komolyan, egy kicsit úgy át is járt most a hideg. Úgyhogy egy kicsit bele is remegtem ebbe, hogy „Ezt valaki nekem elintézi?” Hát ennél nagyobbat el sem tudok képzelni. És képzeljük azt el, hogy megvan ez a találkozás, azt kérdezel, amit akarsz, és Jézus komolyan vesz engem, és válaszol nekem, és onnantól kezdve ezzel a válasszal élhetek. Ez, tulajdonképpen most itt ez történt.

Persze mondhatjuk azt, hogy „Feri ne csalj, ne csalj! Mert mi most már tudjuk, hogy ki nekünk Jézus.” Hát mondjuk ott a kérdezők, a farizeusok nem voltak ezzel így tisztában, mint ahogy mi. Na de azért azt tudták, hogy ez a rabbi betegeket gyógyít, hogy holtakat támaszt föl, hogy ördögöket űz, hogy a tanítására ezrek mozdulnak meg, azért ezt tudták. Azért, ha nem is úgy kérdezték volna, mint a Messiást, azért… Szóval innen indulok. És mi az, ami elgondolkoztató lehet számunkra? Az, hogy itt van egy lehetőség, nem akárkit kérdezhetünk, és ez a nem akárki válaszol nekünk. És mi lett a következménye? Most azt mondhatnánk az evangélium alapján, fogalmunk sincs. De nem tudjuk, hogy ezzel az emberrel, meg azzal a csoporttal, akinek ő a tagja, és kérdez, hogy ez a válasz aztán hogy hatott rá, ezt ebből az evangéliumból nem tudjuk.

De a szentíró mond egy nagyon megrendítő dolgot, azt, hogy a kérdező rossz szándékkal, az aljas szándékkal kérdezi Jézust. Jézus pedig elmondja, ahogy ezt szoktuk mondani, a fő parancsot, és az a kérdésem felétek, nyilván a közös gondolkozás alapján, hogy ez a farizeus hogyan és miként találkozott Jézussal, egyáltalán ez találkozás volt-e részéről, és hogy ebben a találkozásban végül is aztán kivel vagy mivel találkozott?

A múlt heti evangéliumban arról beszéltünk, hogy ott is ártó szándékkal kérdezik Jézust, és amikor Jézus válaszol, akkor ezen elcsodálkoznak. És azt mertük állítani, hogy a Jézussal való találkozás jó eséllyel néhány másodpercig tartott, addig a néhány másodpercig, ameddig Jézus ott van a jelenben, és a kérdezők a csodálkozásuk miatt szintén ott vannak a jelenben. Ez néhány másodperc. A mai evangéliumban pedig lehetséges, hogy ez a találkozás létre sem jön. Hogy még az a néhány másodperc sincsen, hiszen amit Jézus mond, ez nem egy meglepő, nem csodálkozásra indító, mert az ószövetségi választott nép ezeket a gondolatokat már ismeri. Akkor az a kérdésem, hogy a farizeus kivel és mivel találkozott ebben az eseményben? S a válasz talán így hangzik: A farizeus a saját rossz szándékának beteljesedésével, vagy be nem teljesedésével találkozott. Hogy a farizeus majd megy el, és akkor azon fog gondolkozni, esetleg azzal a csoporttal karöltve, akinek ő tagja, hogy ez most bejött-e, vagy nem jött be, hogy ezzel most az ő rossz szándéka alapján tud valamit kezdeni, vagy nem tud vele valamit kezdeni.

Azt merném mondani, hogyha most a realitást nézzük, akkor jó eséllyel itt egyáltalán nincsen találkozás. Ez papírforma szerint egy találkozás történet, amiben a kérdező, miután megkapja a választ, nem akárkitől és nem akármit, mert a Messiás éppen elmondja, hogy mi a lényeg, és a kérdező megy el. És mivel találkozik? A saját rosszindulatával. Azzal, hogy azzal lett-e valami, vagy nem lett vele valami, abból született valami, vagy nem. És szerintem ez megrendítő. Ez megrendítő, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem csak az a kérdésünk az evangélium, vagy a megtérésünk kapcsán, hogy ki kérdez, meg kit kérdezünk, és még csak az sem a nagy témánk mindig, hogy Jézus mit mond, tehát hogy mi a válasz. Akkor a mai evangélium felől nézve azt mondhatjuk, hogy amin nagyon érdemes elmélkednünk, az, hogy hogyan kérdezek. Hogyan kérdezek? Mert az, ahogyan kérdezek, az utána meg fogja határozni azt, hogy egyáltalán abból a válaszból én mit értek meg, vagy mit nem, hogy a válasz eljut-e hozzám, hogy Jézus eljut-e hozzám. Nem is akarom hosszabban mondani, hát pont értjük ezt a helyzetet.

Szóval akkor az ember, ha Jézussal szeretne találkozni, akkor mondjuk így, mire van szükség? Például arra, hogy jóindulattal kérdezzem őt, hát valami jó szándékkal, nyitottsággal, valami jóakarattal, befogadó készséggel, őszinte gyermeki kíváncsisággal és érdeklődéssel. Tulajdonképpen az, ahogyan kérdezek, az teremti meg annak a közegét, hogy amikor Jézus mond valamit, az kezd-e majd énvelem, vagy énbennem valamit? Hogy az, mondjuk így, egy megtérésnek valamiféle kulcseseményévé tud-e válni?

Elolvastam mostan, ahogyan készültem, az összes találkozást, amikor Jézus a föltámadása után találkozik tanítványokkal, apostolokkal, emmausziakkal, Mária Magdolnával, asszonyokkal. És ha ebből a szempontból nézzük, ugye megvan nektek, hogy majdnem minden találkozásban az elején az történik, hogy nem ismerik föl Jézust. Pedig ő ott van, tehát elvileg ez egy találkozás. De a találkozás a szó lényegi értelmében nem jön létre addig, amíg nem ismerik föl, hogy Jézus az. Csak egy picit úgy végigszaladnék, most öt találkozás történet.

Az első, mikor Tamással találkozik Jézus. Azt mondja: „Én nem hiszem.” Miért nem jön létre, vagy mikor jön létre a találkozás Tamás és Jézus között? Akkor, amikor Tamás azt mondja: „Most már nem támasztok föltételeket Jézus számára.” Azt mondja: „Addig én nem hiszem, amíg Jézus így nem jön, meg úgy nem jön, meg nem mutatja, meg nem foghatom meg.” Vagyis elvileg nyitva van a találkozás lehetősége, és hallhatnám, mit mond, de Tamás föltételeket szab neki, és amíg föltételeket szab, nem jön létre a találkozás.

A második, mikor Mária Magdolna kimegy a sírhoz. Sír, gyászol, és akkor ott találkozik valakivel, és a kertésznek nézi. Jézussal találkozik, és a kertésznek nézi, és azt mondja: „Uram, hát ha te tudod, hogy hova rakták, és egyébként pedig hát azért jöttem, hogy a testét én elvigyem.” Vagyis meddig nem jön létre a találkozás? Amíg Mária Magdolnában az van, hogy én mit akarok, én miért jöttem ide, én mit szeretnék, és az én gyászom és fájdalmam és szomorúságom hogyan tölt ki engem.

A harmadik, amikor a halászokkal találkozik. Most a halászok alatt nyilván apostolok és egyéb halászok. És ott van Jézus, és nem ismerik föl. Miért nem ismerik föl? Mert azzal vannak elfoglalva, egyrészt vissza kellett térniük a régi életükhöz, és így mondja az evangélista, hajnalban, mikor már jönnek a halászatból, nem fognak semmit, és találkoznak Jézussal. Szerintetek mik töltik el őket? Hát azt, hogy nem fogtak semmit. Hogy lesz a megélhetéssel? Az van bennük, hogy lesz a megélhetéssel. És Jézus kérdezi: „Fogtatok valamit? – Nem, nem fogtunk semmit.” És amíg ezzel foglalkoznak, és így vannak ott a találkozásban, nem jön létre a találkozás.

Aztán a következők, mikor a tanítványokkal találkozik Jézus, a tanítványok bezárkózva, és ugye így mondja a szentíró, félelmükben bezárták az ajtót. Jézus megjelent, akkor még jobban féltek, hogy valami szellemet látnak. Akkor mi az, ami akadályozza a találkozást? A saját félelmük.

És az emmauszi tanítványok történetét igazán nem kell elsorolnom, mert ott meg mit mondanak a tanítványok? Azt mondták, hogy „Azt reméltük, hogy ő váltja meg majd Izraelt, de hát ebből semmi nem lett, mert hát megölték, és akkor az asszonyok meg össze-vissza beszélnek, szóval így van.” És így egy nagyon fontos pillanatig jutottam el, ez pedig az, hogy az emmauszi tanítványok történetében mi akadályozza Jézussal való találkozást? A tanítványok reménye. Na, ez aztán furcsa. Hogyhogy a tanítványok reménye? Hát a „reménye” nem valami csodás dolog. Nem azt mondtuk a szentmise kezdő könyörgésében, hogy a hitünket, a reményünket és a szeretetünket? De ha meg szeretnénk érteni, hogy a találkozás miért nem jön létre, és hogyan érdemes ebben a találkozásban a mi részünkről részt venni, akkor tulajdonképpen azt mondhatjuk, és ez megint kapcsolódik a két héttel ezelőtti evangéliumhoz, hogy amikor a nép vénei, az írástudók, farizeusok és a főpapok találkoznak Jézussal, akkor ennek a találkozásnak mi lesz az akadálya az ő részükről? Erről elmélkedtünk két-három hete. A hitük. Az, ahogyan hisznek, az lehetetlenné teszi, hogy fölismerjék Jézust, hogy ő kicsoda. És ezt így fogalmaztuk meg; lehetséges, hogy valakinek nagyon erős hite van, de ha az az erős hit egyoldalú, szélsőséges vagy éretlen, az az erős hit akadálya lesz a megtérésnek és akadályává válik a Jézussal való találkozásnak. Az emmauszi tanítványok történetéből mit érthetünk meg? Hogy ezeknek a tanítványoknak volt egy erős reménye, ez a remény éltette őket és vitte őket előre. De ennek a reménynek mi a gyöngéje? (Az), hogy a remény iránya evilági. És lehetett az egy őket teljesen átjáró remény, de mert a reményük evilági volt, evilági célokra és vágyaknak a beteljesedésére irányult, a reményük megakadályozta őket, hogy találkozzanak és fölismerjék Jézust, és amit mond, a számukra a megtérésnek valamiféle forrása legyen.

És így érünk el a mai evangéliumban ahhoz, amiről Jézus beszél, mikor elmondja: „Szeresd Uradat, Istenedet, szeresd embertársadat, mint önmagadat.” Azt merhetjük állítani, hogy ez a farizeus, aki kérdezi Jézust, nyilván nem volt szeretet nélkül. Hát biztos szerette a családtagjait nem? Hát biztos szerette a népét, szerette a farizeus társait, hát biztos sokakat szeretett. Hát mégiscsak egy igényes valaki, tudjuk, a farizeusok nem igénytelen valakik voltak, mély meggyőződéssel élő vallásos személyek. De valamit biztosan állíthatunk az evangéliumból. Ez pedig, hogy miután azt mondja a szentíró, gonosz szándékkal kérdezte Jézust, ezért az egész biztos, hogy a szeretete Jézusra nem terjed ki. Ezért tehát azt is mondhatjuk, hogy még a szeretetünk is akadályává lehet annak, hogy Jézussal találkozzunk, és ez a megtérésünk felé segítsen akkor, ha a szeretetünk szűk látókörű. Pont úgy, mint a farizeusé.

Ezért mondhatjuk azt, hogy nem érdemes arra hivatkoznunk, hogy „De hát van hitünk, reményünk és szeretetünk.”, mert az a kérdés, hogy hogyan hiszünk, hogy miben remélünk és miként szeretünk? Ez a kérdés, azaz, hogy ezt hogyan csináljuk? Mert tehetjük úgy, mint a farizeus, és létre se jön a találkozás. Innen akkor hadd lépek egy picit tovább.

Hát milyen lenyűgöző az, hogy Jézus néhány mondatban elmondta a lényeget. A lényeget mondta el. Most az a kérdés, hogy mit érdemes tennünk a lényeggel? Ha már akkor most túl vagyunk azon, hogy nem találkoztunk. Most a találkozásban vagyunk Jézussal. Föltárul a lényeg. Na, mit lehet ezzel csinálni? Hadd mondjak el három pici történetet.

Az első, egy kedves ismerősöm, akivel valahogyan párhuzamosan tértünk meg, hát már amennyire nekünk ez ment. Szóval fiatal srácok vagyunk, 18-20 éves kölykök, és az ő megtéréstörténetének van egy gyönyörű pillanata, ami nem is az enyém, de olyan, mintha szinte az enyém lenne, mert úgy együtt, párhuzamosan mentünk. Olvasta este a Szentírást, és akkor éjfélkor is még olvasta a Szentírást, és hajnalban is olvasta a Szentírást. Hát ilyen megtérés felé ilyeneket csinálunk. És azt mondja, hajnalban, ahogy már végig…, már olvasott és egyszer csak… hajnal van, hangsúlyozom. Hajnalban nem bírta türtőztetni magát, és hajnali háromkor fölhívta a szerelmét, és a következőt mondja neki: „Pannikám! Jézusnak mindenben igaza volt.”, s lerakta, hajnali háromkor. A Pannika ezt nagyon meg tudta érteni egyébként. Ilyen az, amikor valaki találkozásban van Jézussal, és egyszer csak a lényeg közel kerül hozzá. Hát az olyan, hajnali háromkor azt mondom, hát biztos, hogy fölhívom a Pannikát. Hát a szerelmem, hát most már biztos, hogy Jézusnak igaza volt, azonnal el kell mondanom neki. Hát ez a lényeg, tök mindegy, hogy hajnali három van.

Következő. Jött hozzám egy férfi. A férfi azt mondja: „Feri, igazából nem is tudom, hogy miért jöttem hozzád. Mert az történt, hogy te eskettél bennünket, tíz év házasság után én fogtam két bőröndbe, bepakoltam a dolgaim, és én otthagytam a feleségem, meg a gyerekeim. Azért jártam így el, mert amikor megszülettek a gyerekek, attól kezdve valahogy én úgy éltem meg, hogy a feleségem velem már nem törődik, már csak a gyerekek számítanak. Tényleg az volt a benyomásom, hogy tényleg az kell, hogy hozzam a pénzt, meg legyen megélhetés, meg minden, és hogy már ez se volt jó, és úgyse volt, és azt se kaptam meg, és az is hiányzott, és arra is szükségem lett volna rá. És én mondtam a feleségemnek, mondtam. Mondtam, hogy ez sincs meg, és az se, és amaz is hiányzik, de valahogy nem, hát nem… Jó, és aztán én megelégeltem, két bőrönd, és elmentem. Ez egy évvel ezelőtt volt és most azért jövök hozzád, mert pár nappal ezelőtt találkoztam egy régi gyerekkori barátommal, akinek megmaradt a kapcsolata a feleségemmel, mert én feléjük se nézek, a csalódások miatt. És ez a régi gyerekkori barátom azt mondja <<Te, képzeld el, hogy néhány napja együtt voltam a feleségeddel, és a feleséged egy akkorát sóhajtott. Azt mondja: hát a férjem egy éve ment el tőlünk, felénk se néz. Én azt hiszem, hogy mostanáig vártam rá. Hát meddig várjak? Fiatal nő vagyok két kicsi gyerekkel, a férjem elment egy éve. Meddig várjak rá? Hát van eszem, föl tudom fogni, hogyha nem kellünk, akkor nem kellünk, akkor ezt most megértettem.>>” És a férfinek a barátja elmondja ezt a férfinek, hogy képzeld, a feleséged ezt mondta A férfi azt mondja nekem „Feri, mikor kiderült, hogy a feleségem ezt mondta, az annyira szíven talált engem, de annyira, azt el se tudom neked mondani. És tulajdonképpen most értettem meg, hogy miért jöttem hozzád, és mit akarok tőled kérdezni. Feri, tulajdonképpen azt akarom tőled kérdezni, hogy hogyan lehetséges az, hogy én tíz éven keresztül együtt éltem a feleségemmel, a feleségemmel! És én tíz éven keresztül azzal voltam elfoglalva, és hát mondjuk így jogosan, vagy hát reálisan, hogy ez sincs, és azt se kapom meg, és az is hiányzik, és arra is szükségem lenne. De Feri azt mondd meg nekem, hogy az, hogy lehetséges, hogy nekem tíz éven keresztül egyetlen egyszer sem jutott eszembe az, hogy mi a lényeg. Nekem tíz éven keresztül ez egyszer se jutott eszembe. S az a helyzet, hogy most egyetlen mondatban meg tudom mondani, hogy mi a lényeg. Feri, a lényeg: a feleségem, a gyerekek. Ez a lényeg.”

Harmadik történet. Jött hozzám egy asszony, és a következőt mondja: „Feri, képzeld el, de hát erről szinte beszélni se tudok, vagy legszívesebben ordítanék, hogy a férjem megcsalt engem. És nem is akárkivel!” És elkezdte mondani a hűtlenség történetét, hogy az hogyan volt, és ez neki mennyire fáj. És magunk között szólva, hát azért mondta azt is, hogy legszívesebben ő bosszút állna, és fölmegy a Face-re, és a Face-en ezt nyilvánossá teszi, és itt aztán mindenki majd megtudja, hogy az ő férje egy milyen alak, és hogy ő ezt nem viszi el szárazon, és vele… (Mutatja gesztikulálva is – a szerk.) Ötvenöt percen keresztül mondta, és én bele nem szóltam, mégpedig azért, mert tudom, hogy ezt úgy hívják, hogy szociális fájdalom. Ilyenkor a fizikai fájdalomért felelős agyterület mutat aktivitást. Tehát az asszonynak az nagyon fáj. És én hallgattam ötvenöt percen keresztül a fájdalmát. De azt elhatároztam, hogy így nem mehet el. Hatvan perc fájdalom, és utána elmegy, na, azt már nem. S 55 perc után próbáltam kedvesen, beleszóltam, és azt kérdeztem tőle, hogy „Amit te elmondtál, ez nekem is fájt. Hát nem volt jó hallgatni se. De hadd kérdezzek meg valamit, ami engem nagyon foglalkoztat, és minél többet mondtad, annál jobban foglalkoztatott. Neked most ebben a helyzetben mi a lényeg?” És meglepetésemre ez a hölgy két másodpercen belül mintha egy másik emberré vált volna, rám nézett, úgy megnyílt a szeme, és a következőt mondja: „Feri, hát a lényeg az, hogyha ez a házasság menthető, akkor mit lehet csinálni.”

Azt merném mondani, hogy a lényeg már elhangzott. Tulajdonképpen valószínű a lényeget már valamikor meghallottuk. Valamikor már volt egy olyan találkozónk Jézussal, amikor elég nyitottak voltunk és befogadóak és érzékenyek. Ezért, ha az a kérdés, hogy akkor, ha a lényeg föltárul, akkor mit érdemes ezzel tenni? Akkor azt lehetne mondani, hogy a föltárult lényeget érdemes az életünk sarokpontjának, kiindulópontjának, forrásának tekinteni. Nagyon világosan és tudatosan megnevezni, hogy EZ a Lényeg. És amikor az ember a lényeggel találkozik, akkor ez miért óriási lehetőség? Azért, mert annyi mindent nem tudunk ebben az életben, annyira sok mindent nem tudunk. Persze, beszélhetnék a magam nevében. Elmondhatatlan, hogy mennyi mindent nem tudok és nem értek. De azért az nem hangzik rosszul, hogy miközben elmondhatatlan, hogy mennyi mindent nem tudok és nem értek, a lényeget azt igen. Szerintem ez nem egy rossz vásár, ezt a 98 százalékot nem tudjuk, nem értjük, csak pont a lényeget, azt igen – szerintem ez így elviselhető. Szerintem ez így rendben van. Ha az emberi élet ilyen, hogy a 99 százalékot nem tudjuk, nem értjük, de a lényeget igen, szerintem ezzel lehet élni.

És amikor az ember lehet, hogy életében egyszer-kétszer, lehet, hogy nem is többször, olyan igazi élményszerűen a lényeget befogadta, és azt mondja: „Ez az életem sarokpontja forrása.”, akkor ez nagyon nagy lehetőség arra nézve, hogy ettől kezdve minden, ami nem a lényeg, az sokkal könnyebben elengedhető legyen. Hogy el tudjuk engedni azt, ami persze, hogy az veszteség lesz, az fáj, azt nem így akartam, ott az volt a szándékom, a tervem, az akaratom és a vágyam. Jó, hát ez jó, hát nem úgy lehet, nem esik jól, de el tudom engedni, mert nem érinti a lényeget.

És így érkeztem az utolsó három mondatig. Fontos lett nekünk valamikor az, hogy nem mindegy, hogyan kérdezem meg Jézust, hogy mi a lényeg. Mert nemcsak azon múlik majd, mit mond, hanem azon, hogy hogyan kérdeztem meg. Nem a szavakra gondolok, hanem a lelkemre. Milyen lelkülettel, hogy milyen érzülettel kérdeztem tőle meg. És ugye ti tudjátok, mert ezt a mondatot gyakran ismételgetem: az igazság önmagában nem hoz létre változást. Tehát Jézust megkérdezzük, ő elmondja, mi az igazság. Nem is csak, hogy mi az igazság; az igazság lényege. És ebből tulajdonképpen önmagában és önmagától semmi nem következik. Az igazság nem hozza létre a változást, a változást az ember hozza létre, aki az igazság maga felé eső részével valamit tud kezdeni. S akkor a záró mondatom így szól, hogy na, akkor mi a lényeg? Hát talán valami olyasmi, hogy szeressünk úgy, ahogyan Jézus szeret.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)