Mt 23,1-12 - Évközi 31. vasárnap

Mi a farizeus és az írástudó a gyöngéje?

Olvasmány (Mal 1,14b-2,2b.8-10)

Én vagyok a Nagy Király – mondja a Seregek Ura –, és nevem félelmetes a népek között. Most ezt az intelmet intézem hozzátok, papok! Ha nem hallgatjátok meg, és nem szívlelitek meg, s nem dicsőítitek meg nevemet – mondja a Seregek Ura – akkor átkot küldök rátok. Ti letértetek az útról, sőt sokan elbuktak tanításotok miatt. Ti felbontottátok Lévi szövetségét – mondja a Seregek Ura. Én ezért megvetetté és alávalóvá tettelek benneteket az egész nép előtt, mert nem jártatok útjaimon, hanem a tanításban az emberek személyére voltatok tekintettel. Vajon nem egy Atyánk van-e mindannyiunknak? Vajon nem ugyanaz az Isten teremtett-e minket? Miért viselkedünk akkor egymással szemben áruló módon, megsértve atyáink szövetségét?

Szentlecke (1Tessz 2,7b-9.13)

Testvéreim! Amikor nálatok voltunk, olyan gyengéden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekét dajkáló anya. Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. Ennyire megszerettünk benneteket! Emlékezhettek, testvérek, fáradozásunkra és kemény munkára. Éjjel-nappal dolgoztunk, hogy senkinek se legyünk a terhére. Így hirdettük nektek Isten evangéliumát. Ezért szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor Isten szavát hallottátok tőlünk, nem úgy fogadtátok azt, mint emberi tanítást, hanem mint Isten szavát, amint valóban az is. Bennetek is, akik hittetek, hatékonynak fog bizonyulni.

Evangélium (Mt 23,1-12)

Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”

Vasárnapi beszéd

Mi a korabeli farizeusnak és írástudónak a gyöngéje? És amikor ezt a kérdést föltesszük, természetesen nem a korabeliekről beszélünk, hanem magunkról, ezt tudjuk, csak mégis ki akartam ezt hangsúlyozni, és azt is, hogy akik itt az első sorban ültök, remélem, nem esett nektek rosszul az evangélium. Mert azóta eltelt kétezer év, minthogyha fordult volna a kocka, akik elöl ülnek, őket illeti a megbecsülés, mert hátul ülni-állni sokkal könnyebb és egyszerűbb. De most ez csak egy mellékmondat volt.

Mert közben a kérdésünk így szól, hogy akkor tulajdonképpen mi a farizeus és az írástudó gyöngéje? Az, hogy Istent és az embertársait arra akarja használni, és ezt meg is teszi, hogy a közösségben betöltött szerepét, helyzetét, státuszát általuk biztosítsa. Tulajdonképpen nagyon röviden összefoglalva erről van szó. De nem akarok igazságtalan lenni a korabeli farizeusokkal, írástudókkal és tanítókkal szemben, mégpedig azért nem, mert ha jól emlékszem, valahogy a tanulmányaimban úgy hallottam én ezt, hogy kétezer évvel ezelőtt mennyire természetes volt a kölcsönös függőségben lévők társadalmi berendezkedése. Vagyis egy olyan társadalmi működésmódban, ahol kölcsönösen és nagyon alapvetően és nagyon meghatározó módon mindenki mindenkitől függ, és valaki ebből a kölcsönös függőséggel átszőtt társadalmi működésből kiesik, akkor tulajdonképpen kiesik az életből. Tehát az, hogy valakiknek 2000 évvel ezelőtt az volt a törekvése, hogy őket megbecsüljék és tiszteljék, hogy legyen komoly státuszuk, és ez által az életüket biztosítsák, ezt egyébként az emberi társas természetből minden további nélkül érthetjük.

Tehát nem az emberi természet leértékeléséről van most szó, vagy valamiféle lebecsüléséről különböző működésmódoknak, hanem sokkal inkább annak a kidolgozásáról, hogy itt mégiscsak történik valami olyasmi, aminek nem kellene történnie, még abban a társadalmi működésmódban sem. Ez pedig az, hogy tudatosan vagy nem akarva, akaratlanul elkezdjük Istent használni arra, hogy Isten által megerősítsük a pozíciónkat, hogy Istenre hivatkozva legitimációt szerezzünk arra nézve, hogy az emberek hogyan lássanak bennünket, és ezáltal biztosítsuk az evilági javainkat. És közben az embertársainkat is kihasználjuk és fölhasználjuk arra nézve, hogy ők valakinek és valamilyennek lássanak bennünket, és akkor ezáltal meg tudjuk magunkat erősíteni abban a szerepben és pozícióban, amiben éppen vagyunk. Ez nagyon egyszerűen a kiindulási pont.

És mit jelent, akkor ennek mi a következménye? Az, hogy akkor a korabeliek, az írástudók, farizeusok, köztiszteletben álló emberek hívatják magukat valakiknek és valaminek, és másokat arra használnak, hogy ahogyan ők magukat hívatják, ezáltal ők maguk is valamiféle szerepbe tudjanak kerülni. Nem tudom, föltűnt-e nektek az, hogy végig a mai evangéliumban, így szól a mondat, hogy „Ne hívassátok magatokat mesternek!”, de arról nem szól semmit az evangélium, ha valakit mesternek hívnak, akkor azt rögtön ki kéne kérnie magának. Nem arról van szó, hogy ha valaki azt mondja egy tanárnak, hogy „Tanár úr!”, akkor itt nagy baj van, és a tanár úrnak azonnal ki kell ezt kérnie. Vagy valakit leatyáznak, akkor rögtön a papnak azt kéne mondani, hogy „Nehogy engem atyának hívjál, hát ez szörnyű!” Hanem arról van benne szó, hogy te ne hívasd magad annak, ez nem ugyanaz. Megengedhetjük azt, hogy bárki bárkit így vagy úgy hívjon, de nem hívatom magamat annak. Megengedem, hogy valaki így lásson, de nem állok oda a másik ember elé, hogy azt mondjam, hogy engem te lássál így. Na, ez a farizeus gyöngéje, hogy ő odaáll a másik elé, és azt mondja, te engem lássál így, és nézzél így, tartsál ennek és annak, és nevezzél ennek. Az nem ugyanaz. Az embert megszólítják valahogy…

Erről csak egy picike élményem, mert különben nehogy belefulladjunk a nagy komolyságba. Mert az élet nem csak komolyságról szól, és szerintem egy vasárnapi istentisztelet sem a komolyságról szól kizárólag. Elmentem előadást tartani valahova, ott kedvesen a portás úr azt mondja nekem „Művész úr, ott van ott az öltözője.” Hát egész biztos, nem hívattam magam művész úrnak. Mondjuk meglepődni meglepődtem, hogy sose gondoltam volna ilyesmivel nem megesik.

Szóval az két különböző dolog, hogy mások mit mondanak, és hogy minek hívatjuk, meg akarjuk láttatni magunkat. Mert akkor visszatérek ide, hogy mi akkor a farizeus gyöngéje? A farizeus gyöngéje az, valójában, hogy nem látja Istent. Hát nem látja Istent. Mert hogyan szól a fölkiáltás az evangélium lapjairól? „Én Uram, én Istenem!” Most ha én Istent használni akarom arra, hogy általa én a saját státuszomat, szerepemet, kiválóságomat bizonyítsam mások előtt, akkor hol van ez attól, hogy „Én Uram, én Istenem!”, akkor én használom őt, nincs benne „Én Uram, én Istenem!”, Isten fölhasználása van.

De a farizeus nehézsége az, hogy az embertársait se látja. Hát nem látja őket, mert nem látja, hogyan szenvednek mindattól a működésmódtól, ahogy ő működik. Hát olyan terheket kötöznek össze, rárakják a válást, akkor azt’ csináljon, amit akar. Akkor az azt jelenti, hogy a farizeus a másik embert se látja, nem csak Istent. Hát nem látja a szenvedését se.

És a harmadik, hogy a farizeus saját magát se látja. Végül persze, hogy nem látja saját magát, mert ha látná saját magát, ezt az egészet nem csinálná. Ha jól látná magát, nem csinálná ezt az egészet, de nem látja magát se jól.

És akkor mi következik ebből? Azt, hogy Jézus milyen finom, hát az a finomság, egyszerűen hihetetlen! Amikor azt mondja: „Ti ne hívassátok magatokat atyának, mert egy a ti atyátok a Mennyei.” Akkor ezzel nagyon finoman az írástudókra, farizeusokra és a nép véneire milyen utalást tesz? Ha látnátok Istent, mint Mennyei Atyát, nem hívatnátok magatokat atyának. Ha életetekben egyszer is rácsodálkoznátok arra, hogy az „Isten, az én mennyei Atyám”, abban a pillanatban éreznétek, hogy mi az, hogy „Isten a Mennyei Atya”, és akkor magunkkal kapcsolatban rögtön levonnánk a következtetést, hogy ez csak olyan szerényen, meg finoman. „Hát ha más teszi, hát én nem bánom, de hát…”

Amikor azt mondja: „Hát egy a ti mesteretek. Én, ugye. Hát egy a ti mesteretek, Krisztus.” Mikor valaki életében egyszer csak rácsodálkozik arra, pont a múlt heti beszédben, hogy hát Jézusnak igaza volt, hogy tényleg ő a Mester, hát akkor onnantól kezdve, hát szinte elképzelhetetlen, hogy valaki odaálljon egy másik ember elé és azt mondja, hogy „Hívjál engem mesternek!” Egyszerűen nem jön ki az egyenlet sehogy se így, ha valaki fölismeri Jézust, mint Mestert. És aztán: „Senkit se hívjatok tanítónak!” Tudom, ez itt főképp Krisztusra vonatkozik, de most a szépség kedvéért hadd mondjuk, hogy a Szentlélek. Az ember fölismeri, hogy a Szentlélek hozza számunkra az igazság ismeretét. Ha valaki egyszer csak fölismeri, hogy a Szentlélektől hogyan van minden, ami az emberben valami érték, akkor hogy kezdeném magamra mondani ezt?

Miért akarom ezt mondani? Mert Jézusnak az a finomsága, hogy pont azoknak, akik azt gondolják, hogy ők nem akárkik ebben az „Isten világában”, őnekik azt mondja: „Ha fölfedeznétek Istent, mint Mennyei Atyát, ez meg se történne, amit csináltok. Ha fölismernétek engem, mint Mestert, meg se történne az, ahogy ti bántok másokkal. Ha fölismernétek a Szentlelket, hogy mi az, amit kinyilatkoztat nektek, akkor meg se történne mindaz, ahogyan ti itt éltek ezen a földön.”

Vagyis ez mit jelent? (Azt), hogy az ember, hogyha fölfedezi, hogy ki Isten és nem használjuk Istent azért, hogy a közösségben betöltött szerepünk által az életünket biztosítsuk, ha az ember fölfedezi Istent, mint Mennyei Atyát, egyszer csak megérti, hogy ő ki. Hát, ha tényleg azt mondom „Te azért Mennyei Atyám vagy.”, én egyszer csak Isten gyermeke leszek. Na, akkor ez a kapcsolatunk. Ha egyszer csak fölismerem Jézust, mint Mestert. Hát akkor mire csodálkozom rá? Jaj, hát akkor én egy tanítvány vagyok. Ha fölismerem a Szentlelket, akitől minden származik, a Teremtő Szentlelket, hát akkor fölismerem magamat, mint tanítványt. És amikor fölismerem, hogy ki Isten, és már nem használom és kihasználom őt, ezáltal fölismerem saját magamat, akkor egyszer csak olyan tartalommal telik meg, ahogy Jézus azt mondja: „Hát most már akkor értitek? Hát lehettek a legkisebbek nyugodtan, hát szolgáljatok akárkit!”

Hát innentől kezdve, ha te tudod, hogy Isten ki, tudod, hogy te ki vagy, ebben az összefüggésben tudod, hogy a többiek, mint embertársaid, ebben az összefüggésben; egyáltalán nem leszel kisebb, ha mindenkit szolgálsz, ha senki nem tudja, hogy te ki vagy, most valami státusz vagy szerep szempontjából. Nem tudsz kevesebb lenni. De mondom a furcsa részét: de több se. Nekiállsz másokat szolgálni, szerinted Isten jobban fog szeretni? Nem fog jobban szeretni, mert most is úgy szeret, ahogy Isten szeret. Jobban a gyermeke leszel, hogyha másokat szolgálsz? Nem leszel jobban a gyermeke, most is teljesen a gyermeke vagy. Jobban a teremtménye? Nem leszel jobban a teremtménye. Nagyobb leszel, hogyha szolgálsz másokat? Nem leszel nagyobb.

De amikor az ember fölfedezi, hogy ki Isten, ki ő és ki a másik ember, akkor tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy e az egész vonatkoztatási rendszer, ahogy ezt szoktuk mondani, megváltozik. Maga ez a kérdésföltevés, az emberi törekvések, ez a nagy és kicsi, tulajdonképpen zárójelbe kerül. És egyszer csak ott van ez, hogy van olyan, hogy kicsi, van olyan, hogy nagy, és egyáltalán nem számít. Hogy egyszerűen nem ez számít. És akkor így, most már, hogyha együtt láthatjuk ezt, kicsit és nagyot, mondanék néhány praktikus gondolatot.

Az első, hogy akkor az ember nyugodtan mondhatja azt, hogy „Kicsi vagyok, de Istenhez tartozom.” Emlékeztek a viccre, hát mindig ez jut erről eszembe. Mikor megy a kisegér és az elefánt a hídon. És a kisegér azt mondja: „Halljátok, hogy dübörgünk?” Hát ez az általunk is ismert vicc. Igen, az ember nagyon kicsi, de az elefánttal dübörög. Nehogy most valaki megbotránkozzon ezen! Vagyis miről van szó? (Arról), hogy az ember nyugodtan maradhat kicsi, hogyha Istenhez tartozik.

A következő, hogy akkor kidolgozhatjuk az összes szépségünket, értékünket, nagyszerűségünket, tehetségünket, mindent. Nyugodtan kibontakoztathatjuk magunkat, és közben pedig tudjuk, hogy egyáltalán nem kell, hogy a középpontban legyünk. Hogy nem azért kell akkor ettől kezdve kibontakoztatni, mit szoktunk, milyen szavakat használunk, siker, meg karrier, meg önmegvalósítás. Nyugodtan nekiállhatunk, akármi szülessen általunk, és ebből egyáltalán nem következik, hogy nekünk állandóan a középpontba kéne rakni magunkat. De közben akkor kihoztuk magunkból azt, ami bennünk van.

Következő, hogy akkor ez azt is jelenti, hogy fölfedeztem Istent, a Fiút és a Lelket, hogy hát ez lesz az önbecsülésemnek a forrása. Hát, ha én tényleg ez vagyok, akkor olyan egészen elvehetetlen önbecsüléssel és emberi méltósággal fogok rendelkezni, amit semmi nem tud megrengetni, akárhogy néznek engem. Nincs az a tekintet, amitől én ne lennék Isten gyermeke. Nem tud olyan gonosz lenni velem bárki is, és annyira senkinek és semminek tartani, hogy ettől én ne lennék az Isten teremtménye. Ettől kezdve ez nem lehetséges.

És ebből mi következik? Hogy akkor ott van egy nagyon erős önbecsülésünk, és ennek következtében lehet reális önértékelésünk. Az önbecsülés és az önértékelés nem ugyanaz. Az önbecsülésnek az a forrása, hogy Istenhez tartozom, tudom a saját emberi elvehetetlen méltóságomat. És ez lehetővé teszi azt, hogy minden további nélkül azt tudja mondani, hogy ma három dolgot rosszul csináltam. Vagy: Ezt jól elrontottam. Hát ezt mindenképp jobban kell holnap csinálnom. Vagy: Szerintem ez így biztos, hogy nem jó, és sajnos én csináltam így. Hogy akkor ez minden további nélkül lehetséges. Tehát van önbecsülésem, és nem pozitív önértékelésre van szükség, nem kell magunkat nagynak tartani és pozitívan önértékelni. Hanem mire van szükség? Reális önértékelésre. Az egész más. Nem kell pozitív önértékelésre törekednem, (hanem) reálisra. És a reális önértékelés alapja az önbecsülés, aminek a forrása az Istenhez fűződő kapcsolatunk.

Következő, hogy akkor arra is rájövök, hogy nem kell nagynak lenni, maradhatok nyugodtan kicsi, és a kicsi embernek is lehet egy-két nagy dobása. Lenyűgöző, hogy kicsi embereknek nagy dobásai vannak. Azt is mondhatom, hogy átlagember is maradok, maradhatok átlagember és átlagemberként is néha lehet egy-egy rendkívüli tettem.

Kedves barátommal, mikor huszonegy-két évesek voltunk, nagyon terveztük az életet. Lehet, hogy ti is csináltatok ilyet. Most a szónak ilyen lelki értelmében, hogy mivé kéne válnunk, ilyen értelemben is. Emlékszem, hogy a barátommal, aki azóta egy négygyerekes édesapa, én meg ugye… arról beszéltünk, és ebben tudtunk megegyezni, hát fiatalemberként, előttünk az élet, hogy nem akarunk kispolgárok lenni. Emlékszem, ezt így fogalmaztuk meg, hogy úgy láttuk ezt magunkkal, és aztán: „Annál szörnyűbb nincs is, mikor valaki ilyen középszerű kispolgár lesz.” És azóta eltelt harmincvalahány év, találkoztam egy alkalommal ezzel a kedves barátommal, ő is emlékezett meg én is. A következőt mondta: „Feri, én kispolgár lettem.” Kedvesen elnevette magát, aztán „Feri, én kispolgár lettem, de most már úgy vagyok vele, hogy ez így is jó.” Eltelt negyven év, és rájövök, hogy a kispolgár, az is teljesen rendben van.

Most megint egy másik élményem. Tartottam a beszédet, persze látjátok, mindig valamit, nem t’om mit szeretnék. Na! És aztán egy ilyen beszéd után lementem a sekrestyébe, ott egy nagyon kedves sekrestyés hölgy várt, és akkor én elkezdtem még ott neki puffogni, hogy ez miért nincs úgy, meg az nincs úgy. És ez a nagyon kedves sekrestyés hölgy a következőt mondta nekem: „Feri! Mikor látod már be végre, hogy az ember középszerű, de attól még szerethető?” És ez a sekrestyés hölgy egy életre engem helyre rakott. Mikor durrogok, meg puffogok: „Azt miért nem lehetett jobban csinálni?” Ilyen… „Nyugalom, már, Feri!” De közben pedig ez a szép, hogy ez a kettő együtt lehet, hogy az ember kicsi, és nagy dobása van. Az ember átlagember és kispolgár, és nincs benne semmi rendkívüli, de egy-két rendkívüli dolgot mégis tudunk csinálni.

És most egy hitoktató hölgy jutott eszembe, aki lelkemre kötötte, hogy ezt a történetet ne mondjam el. Most látjátok, hogy mennyire kiszámíthatatlanul öntörvényű személy vagyok. De hozzá kell tennem, hogy azt mondta, hogy gyerekeknek ne mondjam el. Hát gyerekek, ti ne hallgassátok, ez tizennyolc pluszos történet. Ugyanis valódi a történet, New York-i metró, egy férfiember szívinfarktust kap és bezuhan a sínek közé. Senki nem mozdul meg, kivéve egy fiatal srácot, aki szinte azon nyomban beugrik, és megpróbálja kiemelni ezt a magatehetetlen személyt. És persze, hogy nem bírja, hát túl nehéz az ember, magasan van (a peron), nem bírja. És közben meg már jön a szerelvény, és hirtelen megérti azt, hogy biztos, hogy nem fogja tudni kiemelni, és mind a ketten meghalnak. És hoz egy döntést, és fogja az embert, és most nem kiemeli, hanem befektette a sínpárok közé. De mindenképp meg akarta menteni, ezért ráfeküdt. A szerelvény pedig dudududududu. Persze nem tudott ott megállni, visszatolatott. Később rekonstruálták az eseményeket, és a következő derült ki: a két ember és a metrókocsi alja között egy centi távolság maradt. És a riporter kérdezi ezt a fiatalembert, hogy hogyan volt ehhez bátorsága, lelkiereje és a többi. És a fiatalember ránézett a riporterre, és azt mondja neki: „Bárki meg tudta volna tenni.” És ez szó szerint így van. Ez pont szó szerint így van, hogy ő látta jól. Ő egy átlagember, aki minden további nélkül tudott valami rendkívülit tenni. Nem nagy akart lenni, mert nyugodtan jó volt neki ez a kicsiség. Egyébként ennek a történetnek azért lett akkora hullámverése az Egyesült Államokban, mert ez sok tíz évvel ezelőtti történet, mert most egyszerűen mondom, mert egy fehér ember ájult be a sínek közé, és egy afroamerikai mentette meg. Így a történet még inkább arról szól, hogy nem kell senkinek se lenni, magunkat… Oké.

Következő, hogy most így mondom: kicsi vagyok, gyarló vagyok. De gyarlóként is tudok sok jót tenni. Hogy ez milyen fölszabadító volt, egy pap mindig ezt mondta, hogy rossz emberek is tudnak jót tenni. Ez szerintem fölszabadító.

Következő, ezt pedig egy tanár mondta. Végignézte az életútját, azt mondja: „Én az életem elején, hát vagy harminc-harmincöt évig, egy olyan ideges, dühös, na, egy ilyen feszült valaki voltam. Hatvan fölött derűs senkivé váltam.” Ez egy jó élet pupája (???). Mikor 60-70 évesen derűs senkik vagyunk, az miről szól? Nem arról, hogy valaki hetvenéves korában elvesztette az önbecsülését, hanem arról, hogy hetvenéves korában már tudja, hogy mindenképpen kicsi. Közel vagyunk a halálhoz, azt hiszem mindenki belátja, jó esetben, hogy kicsik vagyunk. Szóval, hogy mindenképpen, mindenképpen kicsi vagyok, de az, hogy senki vagyok, az nem azt jelenti, hogy nem számítok. Nagyon fontos vagyok, ezt most már pontosan tudom, de annyira biztos nem, hogy körülöttem forogjon a világ. És annyira se vagyok fontos, hogy állandóan meg akarjam másoknak mondani, hogy hogyan lássanak engem, annyira biztos nem vagyok fontos, és ezért vagyok egy derűs senki.

A következő, most már a vége felé vagyunk. Akkor mindez hogyan valósítható meg? Valahogy úgy, hogy abbahagyjuk azt, hogy Istent akarjuk használni, kihasználni, vagy fölhasználni, arra nézve, hogy az emberi közösségben valamilyen helyünk, szerepünk, státuszunk vagy valamink legyen, hogy Isten nem azért van, hogy mi őt erre használjuk, fölhasználjuk vagy kihasználjuk. A másik, hogy az embertársaink sem azért születtek, hogy mi az önbecsülési hiányainkban és abban a tudatlanságunkban, hogy nem tudjuk ki Isten, nem tudjuk, hogy kik vagyunk mi és hogy ki a másik ember, hogy másokat arra használjunk, hogy ők valaminek lássanak bennünket, és akkor ez által valahogy biztosítsuk az evilági életünknek a fönnmaradását vagy föltételeit.

Akkor mire van szükség? Arra, hogy ne Istent és embertársainkat akarjuk szabályozni, rendszabályozni és megszabályozni, hanem önszabályozásra van szükség. Így is mondhatnám, a keresztény ember az, aki önszabályozásra adja magát. És ezt elegáns szóval úgy szoktuk hívni, hogy törekszik az életszentségre. Ez az önszabályozás. Ez mit jelent? (Azt), hogy a szolgálat révén és az önszabályozás révén nem leszek nagyobb. De az a jó, hogy már belátom, hogy egyáltalán nem kell nagyobbnak lennem, sem nagynak lenni, hogy kicsinek lenni egyáltalán nem probléma, hogy valójában ez a vonatkoztatási rendszer, hogy kicsi és nagy, ez eddig itt volt a fejemben, vagy a fejünkben, és nem írja le Isten országát. Hogy Isten országának a világát nem az írja le, hogy kicsi meg nagy.

Amikor Jézus meghal a kereszten, akkor Ő ott a legnagyobb és úgy hal meg, mint a legkisebb. Ennél drámaibb feszültsége és különbsége nincs nagynak és kicsinek, mint hogy a nagy teremtő Isten Jézusban meghal az emberek által. És ha meg akarjuk érteni a kereszténység misztériumát, akkor az nem abban áll, hogy most akkor nagy vagy kicsi, hanem abban, hogy az ember önmagában egyesíti a nagyot és a kicsit, hogy Istenben ott van a nagy és a kicsi, és az ember nem is törekszik másra, mint hogy az legyen, aki. Nem nagynak kell lennünk, vagy megpróbálni nem kicsinek lenni, hanem beteljesíteni, hogy mit jelent az, hogy Isten gyermeke vagyok. Egyszerűen csak megvalósítani magamban azt, mit jelent, hogy Jézus tanítványa vagyok. És valamiképpen átadni magamat arra, hogy általam is megvalósuljon valami abból, hogy a Szentlélek teremtménye vagyok. Az ember tehát nem a kicsiséggel és nagysággal kell, hogy foglalkozzék, hanem sokkal inkább, ahogy Jézus meghal a kereszten és azt mondja: „Beteljesedett.” Vagyis a nagy lehetőségünk és kihívásunk, hogy beteljesítsük azt, akik vagyunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)