Mt 25,1-13 - Évközi 32. vasárnap

Az öt okos, és az öt balga szűz – hogyan szól ez Isten országáról?

Olvasmány (Bölcs 6,12-16)

A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és rátalálnak, akik keresik. Már előre megmutatkozik azoknak, akik vágyódnak rá. Aki korán reggel keresni kezdi, nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja. Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, hamar megszabadul a gondtól. Hisz maga megy, s megkeresi azokat, akik méltók rá, barátságosan megjelenik nekik az utakon, és minden szándékukban találkozik velük.

Szentlecke (1Tessz 4,13-18)

Testvéreim! Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a főangyal kiáltására, Isten harsonájának szavára az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi élők, akik életben maradunk, velük együtt elragadtatunk a magasba, hogy találkozzunk Krisztussal, és örökké az Úrral legyünk

Evangélium (Mt 25,1-13)

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!

Vasárnapi beszéd

Ahogy halljuk ezt a történetet, jó eséllyel negatív érzéseket kelt bennünk, vagy legalábbis azokat is. Ez egy, mondhatnám így is, egy kényelmetlenséget okozó történet. És egyébként talán nem is csak negatív érzések jelenhetnek meg bennünk, hanem hogy a kételyek és kérdések, minthogyha ez a történet, miközben ezt mondja a szentíró, Jézus az Isten országáról mondja a történetet, minthogyha valahogy pont alapvető dolgokkal szemben állna. Nehéz ezt elképzelni, hogy ott egy menyegzőre készülnek. Látnivalóan mind a tízen viszik a kis lámpásaikat, és akkor tulajdonképpen öten ennyire pórul járnak? Hát hogyan szól ez az Isten országáról? Aztán azt is nehéz elképzelni, hogy hát hogyan szól Isten országáról az, hogy ott vannak az okosak, és nem adnak olajat azoknak, akik a történetben balgaként szerepelnek. Hát ez hogyan szól az Isten országáról? Az hogyan szól az Isten országáról, hogy az a vőlegény, akihez hát örömmel odamegy az a tíz, az az öt, a vőlegénynek nem hiányzott? Azt mondja: „Jó, hát 50 százalékos veszteség. Mindegy, örülünk annak, akik itt vannak.” Hát ez milyen egy lakodalom? Hát nem azokat szoktuk meghívni mondjuk a menyegzőre, akik azt akarjuk, hogy ott legyenek? Hát azért öt, az nem kevés. Hát azért föltűnik. Hát velük akartam együtt örülni. Hát akkor hol vannak? Vagy például, most még egy szál. Hogyha a hétköznapi okosságunkkal közelítünk a történethez, ott vannak öten, ott van a lámpásukban az olaj, ég a fény. Most annyi fény nem lett volna elég a másik ötnek is? De látom, valaki másnak is az eszébe jutott. Hát öten mennek, egynél van lámpás, a másik meg megy annál a fényénél, nem? Hát csak meg lehetett volna oldani, az öt lámpa nem kevés.

Szóval, nem akarom ezt hosszabban húzni, mégpedig azért, hogy nyilván lényegi dolgokat is ide tudjunk hozni. De ennek a bevezetőnek is szándékom szerint volt értelme, mégpedig az, hogy akkor hogyan szól ez az Isten országáról. Mert úgy biztos nem, ahogy úgy általában hétköznapi értelemben mondjuk, ha azt mondjuk, hogy a szeretet a lényeg. Hát ez így biztos nem szól a szeretetről, mint lényegről, mert ez a történet egyszerűen ebből a megközelítésből, ahogy általában szoktuk gondolni, hogy a szeretet a lényeg, főleg, hogy most olvastuk, hogy a szeretet, mint főparancs, hát akkor ez nem illik bele a sorba, az biztos. Akkor meg miről van szó?

Az első gondolat így szól: Van olyan valami, egyszerűen mondom, ami kívülről nem adható a másiknak. Olyasmi, amit kívülről nem tudtok egy másik embernek adni. Akkor se tudunk adni egy másik embernek, hogyha nagyon szeretjük őt, egyszerűen az a természete, hogy nem adható oda a másiknak. És elnézést, egy-két történet lesz olyan, amit én már szeretek mondani.

Karácsonyra készültünk. Én mondjuk készültem, december 24-e volt, délelőtt elmentem a kedves ismerősömhöz, aki készít nekem mákos bejglit. És amikor a hónom alatt volt a csodás mákos bejgli, akkor kedves hölgyismerősöm, aki mellesleg egy pszichológusnő, olyan kedvesen utánam köszönt, és azt mondja „Szia Feri! Vigyázz magadra!” Kedves karácsonyi köszöntésnek vettem, de mielőtt válaszolhattam volna, ő még ezt folytatta. Azt mondja: „Szia Feri, vigyázz magadra, mert más nem fog!” Na, ez pont olyan karácsonyi jókívánság, mint ez a történet a mai napra. Hogy micsoda? Éppen jöttem ide pásztorjátékra, és így vezettem az autót, aztán meg mi ez? De most nem tudtam hova rakni, hát se a pszichológusból nem tudtam levezetni, sem a keresztényből nem tudtam levezetni, a bejgliből sem tudtam levezetni. Szóval, mi ez? És emlékszem, hogy dúltam-fúlt, hogy Karácsonykor egy ilyet mondani? És akkor még úgy soroltam is magamban, hogy „Mi az, hogy más nem fog? De igenis fog, igenis fog, mert engem szeretnek az emberek. Szeretnek. És akkor jönnek, és aranyosak és kedvesek és számíthatok rájuk, és nekem vannak barátaim, és én nem tudom, hogy-hogy nem…” Száz szónak is egy a vége, mire elértem a pásztorjátékig, fölfogtam, mit mondott. Mert a mondat tulajdonképpen a következő tartalommal bírt: „Szia Feri! Karácsony van, én tudom, hogy az nektek durvaság, ahogy kiégett papok szokták mondani, nyakunkon a karácsony.” Hát, ő kedvesen mégiscsak értette, hogy mi van ilyenkor, és azt mondta: „Szia Feri! Vigyázz magadra, mert helyetted rád senki nem fog vigyázni!” Nem azért, mert ti nem vigyáztok rám, és mindenki, aki körülöttem van, most mivel… ilyen énközpontú megközelítés szerint. Hát persze, hogy vigyáztok rám, de énrám helyettem nem tud senki sem vigyázni, egyszerűen senki sem.

Mondok akkor egy másik szálat. Gyónás, s a pap elmondja, hogy Isten megbocsájtott neked. De attól függetlenül te kijöhetsz úgy, hogy te magadnak nem bocsájtasz meg. Hát nem egyszer, nem kétszer egész kétségbeesetten hallom egyikőtöktől-másikótoktól, hogy „Atya, nem tudok magamnak megbocsájtani.” Hát ez akkor is lehetséges, Isten megbocsájt neked, de Isten helyetted neked nem tud megbocsájtani.

Az életünk értelme, az, hogy az életemnek van értelme, ennek a tudata, ennek a meggyőződése nem adható kívülről. Ezt úgy nevezte meg Viktor Emil Frankl, hogy az élet értelme személyes. Mindenki a saját maga életében fedezi föl és érti meg és éli meg, hogy én most itt hogyan tudom megragadni azt, hogy az életemnek van értelme. És a világ legokosabb embere is odajöhet, és mondhat nekünk húsz dolgot, amiben föl lehet fedezni, hogy az életnek van értelme, és mind a húszat elmondja, és az nem tud az enyém lenni, mert az nem kívülről jön befelé, hanem az belülről árad kifelé, tehát nem adható kívülről.

Olyan megmosolyogtató számomra, de mindenféle ítélkezési szándék nélkül mondom, mikor valaki büszkén kihúzza magát… Azt mondta: „Jaj, volt-e kedves ismerősöm, nagyon kétségbe volt esve, önbizalmat öntöttem bele.” Hát, erre lehetne mondani, vannak még csodák. Hát, hogy hogyan tud valaki egy másik emberben önbizalmat önteni, ez számomra fölfoghatatlan és elképzelhetetlen. Most önbecsülést se lehet kívülről beleönteni valakibe, hát pont az a szó, hogy önbecsülés. Kívülről nem lehet töltögetni, öntögetni. Jó, tudom, hogy már régen értitek.

Tehát az első, egyszerűen Isten országának van egy olyan titka, hogy Isten országában vannak olyan kincsek, amik kívülről nem adhatók, hanem belülről adható kifelé. Nem kívülről van befelé, belülről van kifelé.

Következő: Van, amit ÉN nem adhatok át másoknak. Hogy hiába akarnám, nem adhatom át. Életem első autóját, mikor megvásároltam, bementem a boltba, tudom, nem így hívják, a kereskedésbe. És akkor fogalmam se volt, hogy kell autót vásárolni, és akkor kérdeztem ott a szakértőt, ez hogy van? És akkor elmondta, hogy van olyan, hogy húsz százalék önrész. Ezt elmagyarázta az, mi, mert én azt se tudtam. Aztán kedvesen rám nézett, azt mondja, mint egy jó kereskedő: „Olyan is van, hogy tíz százalék önrész.” Na, akkor kezdtem kapizsgálni valamit, azt is elmagyarázta, és hát ezután én azt kérdeztem: „Nulla százalék önrész nincs?” És ez még a gazdasági világválság előtt volt, a 2008-as előtt, és rám nézett, értetlenkedve, hogy hogyan lehetek ennyire nem képben, és azt mondta: „Nulla százalék önrész nincs.” Tudom, hogy azóta van, de akkor nem volt, és akkor én jöttem el a kereskedésből, megértve, hogy nulla százalék önrész nincs. És megint emlékszem, hogy mentem vissza a plébániára, és amikor a plébániára értem, rájöttem, ez valami olyan, mint az élet metaforája, hogy olyan, hogy nulla százalék önrész, olyan nincs. Hogy mindig van önrész, hogy az életnek nincs olyan pillanata, ami a szó – most leginkább talán gerincesebb – értelmében ne szólna rólunk. Minden egyes pillanat szól törvényszerűen rólam is. Nem szólhat csak arról, hogy a másik a hibás, a másik a felelős, a másik rontotta el, hogyha a másik megváltozna az életem, boldogra fordulna, hogyha ő megtérne, akkor minden jó lenne; mindig van önrész.

Jött hozzám egyszer egy férfi, és elmondta a fiával való történetének egy megrendítő találkozását. A fiú mikor gimnazista lett, elkezdett egyre többet füvezni. Aztán egyre többet ivott is, tehát füvezett és ivott, aztán jöttek a drogok, aztán egyre komolyabb kábítószerek. S persze ez pénzbe került, és ezért a fiú egy idő után odaállt az apjához, és azt mondta „Apa, kell nekem háromszázezer forint, mert ha nem adom meg estig, elvágják a torkom.” Hát az apa azon nyomban adta a háromszázezer forintot. „Hát a fiam!” Ettől kezdve szokása lett a fiúnak, hogy ugye ahogy hozzászokott a droghoz, egyre többre lett szüksége, egyre több pénzbe került a drog, és ezért egyre sűrűbben ment az apjához, és mondta neki, hogy „Apa, kell nekem ötszázezer forint, kell nekem egymillió forint.”, és mindig elmondta, hogy „Ide figyelj! Hát a gengszterektől veszem. Ha nem fizetem ki, akkor elvágják a torkom.” Az történt, hogy nagyon röviden mondjam a történetet, hogy az apa, mert ezt nem akarta, szép lassan eladták az autójukat, meg a nyaralójukat, meg még azt a pici néhány családi ékszert. Tehát itt tízmilliókról beszélünk. Ez néhány év alatt lement, de ennek az apának nem csak ez a fia volt, volt másik két fia is. És a másik két fiú, amikor már nem volt nyaraló, autó, és már nem volt, most így mondanám, semmiféle kézzelfogható örökség, akkor odaállt a másik két fiú az apa elé és azt mondták neki: „Apa, ha legközelebb is pénzt adsz ennek a testvérünknek, aki minden pénzünket, a közös pénzünket drogra költötte, mi soha többet nem állunk veled szóba. – Melyik fiamat válasszam?” S legközelebb jött a drogos fiú, odaállt az apja elé és szokás szerint elmondta, hogy „Apa kell nekem legalább háromszázezer, mert különben elvágják a torkom.” És az apa könnyes szemmel ránézett a fiára és a következőt mondta neki: „Fiam, akkor vágják.” A következő pillanatban a fiú a következőre jutott. „Most már tényleg nekem kell valamit csinálni.” A fiúnak annyira megrendítő volt az, hogy az apja ezt mondta, hogy ebben az elképesztő megrendült élményében döntötte el, hogy akkor abba fogja hagyni a drogozást. És elmesélte az apjának, hogy amikor ezt mondta, akkor az jutott eszébe, hogy akkor most már tényleg nekem kell valamit csinálni. Tehát van a másik rész is az, hogy akarnám én adni, de van, amit nem lehet. Akkor se, ha akarnám, és akkor se, ha szeretlek. Egyszerűen az a természete, hogy nem lehet.

Következő, hogy ennek a történetnek talán a súlypontja, ami körül ott megfordul a történet. Gondolhatnánk úgy egyszerű, hétköznapi megközelítéssel, hogy ez az olaj, nem? Erről szoktunk beszélni, hogy mi az az olaj, amit kellett volna vinni, és akkor azok ilyen erények, vagy olyan képességek, az erény, és az lehet, hogy kegyelem, vagy valami tulajdonság; az olaj, az olaj. Nem hinném, hogy ez a történet az olaj körül keringene. Ennek a történetnek a súlypontja nem hinném, hogy az olaj lenne, hanem a világosság. Itt nem az olajról van szó, hanem a világosságról, hogy van-e világosság, vagy nincs világosság, erről van szó, nem az olajról.

És így szeretnék akkor továbblépni, hogy az ember nagy kérdése, hogy ahogy járjuk az életutunkat, van-e az úton elég világosság? És van az a világosság, ami nem kívülről jön. Van az a fény, amit más a mi életünkbe nem tud meghozni. És van az a fény, amit egy másik embernek nem tudok odaadni. Tehát van az a fény, amit vagy én gyújtok föl a saját életutamon, vagy az a fény akkor nem adható, nem kapható. ’56, 1956, hát most egy pár napja ünnepeltük, szabadságharc, forradalom. Volt egy picit több időm, és akkor elolvastam ezt-azt, életrajzokat, dokumentumfilmeket néztem, és olyan megrendítő volt számomra, hogy olyanok, akik 1956-ot ellenforradalomnak tartották az életük végéig, hogy ezek a személyek hogyan őrizték és próbálták fönntartani a sötétséget. Hogy az ember képes arra, hogy valami olyasmit tegyen, amire úgy jut valahol a lelke belül, lehet, hogy meg se lehet fogalmazni, hogy „Ezt nem kellett volna.” És azért, hogy ne kelljen látnom azt, amit tettem, elkezdek sötétségben élni, hogy ne kelljen látnom. És ahogy néztem ezeket az önéletrajzi beszámolókat, dokumentumfilmeket, olvastam ezt-azt, ez lett egyre inkább a benyomásom, hogy milyen életdrámaiság ez, hogy emberek tesznek valamit, amivel aztán nem mernek szembenézni, és ezért a sötétséget választják. És nagyon nehéz úgy választani a sötétséget, hogy a sötétség csak itt legyen (Mutat egy kis foltra – a szerk.) Tehát mindenhol legyen világosság, csak ott legyen sötétség. Nem nagyon tudjuk megcsinálni, főleg hosszú távon. Ezért sokan, amikor úgy döntenek, hogy valamit nem akarnak látni, akkor inkább sötétségbe borulnak. De az ember sötétségbe borítja magát, akkor már nem látom Jézust se. De nem látom azt, hogy mit jelent, hogy ő az életét odaadja. Nem látom, hogy ő hogyan szeret, nem látom, hogy én hogyan tudok ehhez kapcsolódni, nem látom, hogy hogyan tudnék megtérni. Szóval, ha az ember a sötétséget választja, akkor olyasmit se lát, amit egyébként akarna látni.

Amikor az ember a világosság mellett dönt, annak egy nagyon pici része az, hogy valami bűnömre is fény vetül, és tényleg fogom látni, és tényleg átélem annak a fájdalmát én, hogy ez bűn. De amikor az ember a világosságot választja, akkor egyáltalán nem csak arra kerül majd fény, mert a fénynek is hasonló a természete, egyszer csak meglátom: „Jó, azt elrontottam és mennyi mindent nem rontottam el.” Hogy egyszer csak a világosságban elkezdek felszabadulni arra, hogy azt tudjam látni, hogy „De ezt jól csináltam, ezt jól csináltam.”

Az elsőáldozó gyerekeknél újból és újból úgy kell gyóntatnom, hát kell, nem kell, ez a belső elhatározásom, hogy így csinálom, hogy mikor elmondja az a nyolc-kilenc éves gyerkőc, hogy ez volt a bűnöm, hogy meg kell kérdezni tőle „És mit csináltál jól?” És a kicsi gyerekek ekkora szemmel néznek, hogy hát erről nem volt szó. Hát te például, mintha jót is nézzük, aztán már a bűnöket kell nézni, nem? Dehogyis! A világosságot meggyújtjuk az életünkben azt, amit csak én tudok meggyújtani, és ennél a fénynél történetesen a bűneimet is látom. Hát dehogy azt nézegetem reggeltől estig! Hát kit érdekel az? Hát a fény csak arra, látom, hogy az is van, és közben örülök mindannak, amit jól csináltam, hogy mások engem szeretnek. Sőt a világosságnál nemcsak azt ismerem föl, hogy valamit jól csináltam; fölismerem azt, hogy ki vagyok én, múlt vasárnapi evangélium. Hát már döntöttem a világosság mellett. Egyszer csak fölismerem, ki vagyok én, ki Isten, hogy Isten hogyan akar üdvözíteni, mit jelent az irgalma, mit jelent a megbocsátás. Egyszer csak a bűn, ami miatt a sötétet választottam, ennyire kicsivé lesz akkor is, ha nagy bűn, ahhoz képest, hogy ki Isten, és én ki vagyok, és őneki mi a terve velem. Megyek tovább. A világosságban tehát Isten is jól látszódik. Na most!

Tartottam egy előadást, utána megkeresett egy hölgy; bőrkabát, olyan amazonszerű, és olyan határozottan, keményen azt mondja, olyan ötven körül volt: „Köszönöm ezt az előadást.” Magasabb volt a hangja, csak így, így. „Nagyon találó volt. Igen, megértettem belőle valamit. Nem csak nekem lehetnek a házastársammal problémáim, a házastársamnak is lehetnek velem problémái. Köszönöm!” Most valaki ötven évet leélt úgy, hogy mindig csak oda akarta a világosságot, hogy mi a társának a bűne, a társa mit nem csinál jól. Azt mindig, a világosságot mindig oda kérte. Azért milyen fölszabadító! Most eljátszottam a gondolattal, ez a bőrkabátos amazon hazamegy, és a férjére ránéz, és azt mondja: „Rájöttem, én se vagyok százas.” Hát szerintem egy ilyen mondattal az embernek kedve lesz élni. Na, erre lehet építeni. Két ember, mindenki a magáét látja, nem vagyunk százasok, de hát akkor ebből ki lett valami jó. Megyek tovább.

A világosságra nem a célban van szükségünk, ugye, ott a menyegző. Hát most, csak hozom most ezt a kifejezést is, hogy az elhunytakra vonatkozóan, hogyan imádkozunk. „Adj Uram örök világosságot neki, az örök világossá, fényeskedjék neki!” Tehát a célban már lesz világosság, azt már nem nekünk kell meggyújtani, az ott, az már lesz. Tehát a világosságra az úton van szükségünk. Hát mi az úti fényért felelünk, mondhatnám így is.

Lehet, hogy ti ismeritek Kafkának „A per” című rövidke regényét. Nekem életem egyik legnagyobb könyvélménye. A főszereplő, Josef K. azzal szembesül, hogy egyszer csak bekopogtatnak hozzá és elmondják, hogy egy per folyik ellene, és jó eséllyel el fogják ítélni. Hát ő nem is tudja. De miért ítélnék őt el? És lemegy a pernek már az első része, és ott el is mondják neki, hogy jó eséllyel elítélik, mert látnivalóan semmit nem tudott igazán fölhozni a maga mentségére, miközben Josef K. azt mondja, hogy „Azt se tudom, mivel vádolnak.”, és ez egyébként nem is derül ki. És egyszer csak a történetnek van egy kulcspillanata, amikor elmennek egy székesegyházhoz, és ott egy pap elmond egy történetet Josef K.-nak. És a történet a következő. Egy messzi földről jövő idegen bebocsátást kér a törvény épületébe, és szeretne oda belépni, hogy megtudja, mi a törvény. Áll ott egy őr kucsmában, szigorú tekintettel. Azt mondja: „Te ide nem mehetsz be.” Hát azt mondja az a vándor, hogy „De nekem be kell mennem a törvény épületébe. Tudnom kell, mi a törvény, hogyan kell élni, mi a helyes. Hát be kell mennem.” Azt mondja az őr: „Akkor se engedlek be. Idefigyelj, lehetne olyan, hogy én nem engedlek be, de te mégis besurransz. Rendben van, surranj be, de csak mondom neked, hogy itt még nagyon sok ajtó van, és mindegyik ajtó egyre vastagabb, és egyre szigorúbb őrök állnak az ajtók előtt. Egyre szigorúbbak, már a harmadik őrnek a tekintetét sem bírom elviselni. Tehát nyugodtan beszökhetsz, csak hát ez várna rád.” Három mondatban lezárom. Josef K.-nak ott, az ajtó előtt… Nem, a történetben szereplő vándornak az egész élete eltelik az ajtó előtt. Az összes pénzét az ő megvesztegetésére fordítja, az őr minden pénzt elfogad, és a vándort nem engedi be. Végül, amikor már annyira öreg a vándor, hogy már jártányi ereje sincs, eltelt vagy ötven év, megkérdezi az őrtől, mondaná meg neki, hogy ez a kapu, ami a törvény épületébe vezet, hogy ő megtudhassa, hogy mi helyes és helytelen, hogyan érdemes élni… Hogyan lehetséges az, hogy ezen a kapun ötven év alatt rajta kívül senki, de senki nem kért bebocsájtást. Hát ez csak neki fontos? Az őr, aki szintén vele együtt megöregedett, a következőt mondja „Azért nem jött ide senki más rajtad kívül, mert ezt a kaput neked készítették, és ezen a kapun neked kellett volna bemenned, csakhogy az idő már eltelt.”

Ennél a zseniális kisregénynél jobban nem tudom elmondani, hogy mi az, hogy a világosságra az úton van szükségünk, és hogy az idő letelik, hogy az időnk véges. Mikor covidos voltam, és tudom, ezt mondtam nektek, egy olyan érdekes gondolatra jutottam. Nekem érdekes volt, lehet, hogy ti már unjátok. Hogy az ember egy olyan valaki, aki bárkivel nekiállhat alkudozni. Egymással is szoktunk. Boltban vagy a kereskedőnél, a piacon is lehet olyan országban, ahol lehet. Még Istennel is szokás alkudozni. És mi az, amivel egyszerűen lehetetlen alkudozni? Az az idő. Az idővel nem fogok tudni alkudozni, az idő egyszerűen eltelik, eltelik vagy betelik, vagy elmúlik, vagy beteljesedik, de az biztos, hogy alkudozni nem lehet vele. Nem azért, mert Isten nem szeret, hanem egyszerűen az idő már csak ilyen, hogy elmúlik. És akkor mi a nagy témánk: Ha az idő már csak ilyen, hogy abban a mi életünk el fog múlni, és nem lehet alkudozni, akkor a nagy kérdésünk nem az, hogy amikor világos van, akkor hogyan akarunk élni, mert akkor egész könnyű, hanem hogy előre tudom, hogy az úton lesznek olyan szakaszok, amikor sötét lesz. És az ember nagy témája, hogy hogyan fogok akkor élni, amikor az úton sötét van.

És ha már ez a történet úgy megcincál bennünket, akkor ehhez is hadd kapcsolódjak megint a realitás felől. Nem tudom, tudjátok-e a szigorú tényeket, hogy az emberi természet olyan, hogyha egy valódi nagyon nagy kísértésbe kerülünk, bármelyikünk, és ez a kísértés pont a mi gyönge pontunkat érinti, akkor kilencven százalék a valószínűsége, hogy el fogunk bukni. Kilencven. Nem öt az öthöz, kilenc az egyhez. Tíz alkoholbeteg személyből kilenc alkoholbeteg életmódot folytat, mert nála ott van sötét. Ami nagyon, szinte bántóan hangozhat, de megint csak tudjuk az emberi természetből: az első baba születése után tíz házaspárból kilencnél a társkapcsolati elégedettség meredeken zuhan lefelé, tízből kilencnél. Mégpedig azért, mert az első baba születése olyan sok változást, és bizonyos területeken veszteségeket okoz, hogy nagyon sok házaspár egymással szembefordul, és az egyébként természetes, kikerülhetetlen veszteségekért, ami a baba születésének egyszerűen csak járuléka, elkezdjük egymást hibáztatni, felelőssé tenni és bántani, mintha nem lenne önrész. Tízből kilenc.

Egy alkoholbeteg személy két irányba tud beszélni. Az egyik, amikor azt mondja: „Bármikor le tudom tenni a poharat. Van elég akaraterőm, ezt világosan látom, hogy ez az én kezemben van, és iszok, ha akarok és nem iszok, ha nem akarok. Egyszerű és világos.” Van egy másik irány, amikor az alkoholbeteg személy azt mondja: „Egész biztos, hogy megtapasztaltam már saját magamban az ellenállhatatlan vágyat. Olyan vágyat vagy sóvárgást vagy késztetést, ami erősebbnek bizonyul nálam. Úgyhogy nekem egy életen keresztül nagyon-nagyon világosan kell látnom, hogy ennyire gyönge vagyok.” És most ha gyerekek ülnének itt, azt kérdezném, szerintetek a két alkoholbeteg személy közül melyik van világosságban és melyik van sötétségben? Az a megrendítő, hogy aki azt mondja „Egészen világos, akkor rakom be, amikor akarom, akkor iszom, amikor akarok, kezemben van a dolog, van nekem tartásom, akaraterőm, szeretem a családomat, nem akarok nekik rosszat.”, ő van sötétségben. És aki azt mondja „Teljesen biztos, hogy az alkohollal szemben gyönge vagyok, ezért énnekem ott egy kicsi fényt mindig égve kell tartanom, hogy egyetlen másodpercre se higgyem el, hogy erősebb vagyok az alkoholnál.”, ő van világosságban.

És így érkeztem el a záráshoz. Szinte anekdota számba megy ez, azért mondom így, mert több szenttel kapcsolatosan is ezt a történetet szokták mondani. Mégpedig, hogy… akkor persze nem tudjuk még, hogy szent, később már tudjuk, hogy ez a személy éppen biliárdozik, és mennek a kritikusai hozzá, és azt mondják neki: „Hát téged ilyen szentéletűnek tartanak, meg megbecsülnek, te meg biliárdozol. Akkor arra válaszolj, ha ebben a pillanatban kiderülne, hogy már csak egy óra van az életedből. Na, akkor mit csinálnál?” A szentek a következőt válaszolják: „Hát, ha kiderülne, hogy már csak egyetlen óra van az életemből, akkor mindenképpen befejezném ezt a biliárd partit, mégpedig azért, mert jószerivel ez az egyetlen dolog, amit még nem rendeztem el. Az összes többi egész jól el van rendezve, ez a biliárdparti pedig pont a közepénél tart. Úgyhogy ezt még szeretném rendesen befejezni.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)