Mt 25,14-30 - Évközi 33. vasárnap – Szegények világnapja

„Akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”

Olvasmány (Péld 31,10-13.19-20.30-31)

Derék asszonyt ki talál? Értéke a gyöngyét messze meghaladja. Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele. Mindig javára van, sohasem kárára, életének minden napján. Előteremti a gyapjút és a kendert, és mindent beszerez ügyes kézzel. Kinyújtja karját a guzsaly után, és kezével megfogja az orsót. Kiterjeszti kezét az elnyomott fölé, a szűkölködőnek meg karját nyújtja. Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel. Magasztaljátok keze munkájáért, és a városkapuknál dicsérjétek tetteit.

Szentlecke (1Tessz 5,1-6)

Testvéreim! Ami az Úr eljövetelének idejét és óráját illeti, arról nem szükséges írnom. Hiszen jól tudjátok ti is, hogy az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondogatják: „Béke és biztonság”, akkor éri őket hirtelen a pusztulás, akárcsak a várandós asszonyt a fájdalom. És nem lesz menekvés számukra! De ti, testvérek, nem jártok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára meglephetne titeket. Hiszen mindnyájan a világosság és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne aludjunk hát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok!

Evangélium (Mt 25,14-30)

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott: másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: „Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!” Válaszul az úr ezt mondta neki: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!”

Vasárnapi beszéd

Olyan jó ízű lenne ez a vasárnap esti elmélkedés, ha abba az irányba mennénk, ahol van az az öt talentumos, meg a kettő, meg az egy, s akkor velük együtt végigjárnánk azt az utat, hogy jaj, megkaptuk a talentumot, ezt meg ezt lehet vele csinálni, és végül bemegyünk Urunk örömébe. De én most nem ezen az úton szeretnék menni. Elfogott az együttérzés azzal a valakivel, aki azt a talentumot elásta, és ezért vele szeretnék egy kicsit most járni, főképp azért, még sose jutott ez eszembe, hogy elmondja, hogy „Hát azért jártam így, mert félek.” Hát ez eszembe jutott, mert ezt fölfogtam, benne van a Szentírásban. De hát az az indoklása, hogy „Hát félek, mert te olyan valaki vagy, aki szigorú vagy, ott is aratsz, ott is szüretelsz…” És tulajdonképpen mikor elmondja, hogy „Azért csináltam, mert félek attól, mert Te ilyen vagy.”, és utána látjátok, mi történik. Hát tényleg úgy megharagszik, azt mondja „Vegyétek el tőle, hagyjátok a dolgot, akkor annyi.” Hát tulajdonképpen még jogosan is félt, azt lehet mondani ebben a történetben, és mondhatta, hogy „Tényleg, hát nem, de igazam volt, hogy ilyen, hogy még azt a kicsit is elveszi, az nincs második esély?”

De most itt nyilván nem arról akarok beszélni, minthogyha Isten ilyen lenne. A tanítványoknak hangzik a történet, és arról szeretnék szólni, hogy ha én az a valaki vagyok, aki azért szoktam félni, néha bizonytalan tudok lenni, mert nem tudom, föl se fedezem, hogy mi az a talentum, vagy mit lehetne vele csinálni, vagy egyáltalán képes vagyok-e én azzal bármit csinálni, akkor milyen lehetőségeim vannak? Erről szeretnék szólni, és mondhatnám azt, hogy az optimális eset az, hogy a gazda bízik a szolgáiban, rájuk bízza az ezüstöket. A szolgák bíznak az urukban, de van önbizalmuk is, ezért aztán kamatoztatják az ezüstöt, és minden jó, ha a vége jó. Hát, erről ennyit. De nézzük meg, ha menet közben nehézségeink támadnak.

Az első, hogy nem egyszer szinte nulladik pont az, hogy a saját cselekvőképességemet fönntartsam, hogy a félelem ne bénítson le annyira, vagy valami körülmény és helyzet, az aggodalom, a bizonytalanság és valami megpróbáltatás, hogy arra jussak, hogy nincs is mit tenni. Hát mit is lehetne itt csinálni? Hát nem is, mert mire lehetnék én itt képes? Hogy ez nem az a helyzet, ahol én bármit is csinálhatnék.

Ezt a történetet már egy pár éve elmondtam, de muszáj még egyszer. Egy kedves tudós hölgy ismerősöm, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Már huszonévesen egy igazi tudós volt. Ezalatt azt értem, hogy ő mindent tudományos alapon igyekezett megoldani, a saját szülését is. Ez pedig úgy alakult, hogy ő tudós asszonyként pontosan tudta, hogy a szülésnek is vannak szakértői, de arra a következtetésre jutott, hogy ez nem ő, hanem a szülészorvos. Ezért megállapodott a szülészorvossal, hogy miközben ő szül, újból és újból megkérdezi az orvost, hogy most mit kell csinálni, mert nyilván az orvos a szakértő, és ezt ő tudja. És amikor már hatodjára kérdezte meg, hogy „És most mit csináljak?” Akkor az orvos azt mondta neki: „Most már szülje meg!” Szóval a saját cselekvőképességünk tudatát nagyon érdemes fönntartani, hogy az ember cselekvőképes legyen. Legföljebb valamit most nem csinálok. Vagy azt mondom, most nem érdemes csinálni, de a cselekvőképességünk megvan.

A második, hogy nem egyszer azt gondoljuk, hogy ahhoz, hogy cselekvőképes legyek, ne elássam, csináljak vele valamit, annak számtalan föltétele van. És itt megint egy történet, és ebből szeretném ezt majd kibontani, hogy elment a férfi meg a nő a segítőhöz, és azt mondták, hogy ők már cselekvésképtelenek lettek a saját kapcsolatukat illetően, elakadtak, szakadék széle, lehet, hogy már vége a kapcsolatnak. És azt kérte a segítő tőlük, hogy hát akkor adok önöknek egy-egy kis papírt, és írjanak föl rá tíz dolgot, amit szívesen megkapnának a társuktól. De most ne a vágyaikat írják föl, meg az álmaikat; tíz olyan dolog szerepeljen a papíron, amiről azt gondolják, hogy a társuk nehézség nélkül meg tudja csinálni. Tehát egyszerűen csak el kell dönteni, hogy csinálja, és akkor azt már tudja is csinálni. Megvolt a két lap, azt mondja a segítő, cseréljék ki a lapokat, egy hét múlva találkozunk, addig házi feladat. Mind a ketten a lapról minden nap tegyenek meg két dolgot a házastársuknak. Erre fölállt a férfi, azt mondja: „Ne is haragudjon, lehet, hogy maga a segítő, én ebben nem hiszek.” Mire a segítő kedvesen ránézett és azt mondja: „Uram, van egy nagyon jó hírem, nem kell benne hinni, ezt csinálni kell. Egyáltalán nem kell benne hinni, csinálni kell, és maga minden nap kettőt megcsinál a feleségének, anélkül, hogy hinne benne, az jó lesz a feleségének. Majd kérdezze őt meg! Maga meg nyugodtan ne higgyen benne.”

És ezt a helyzetet szeretném egy picit úgy kibontani, hogy nem is kell hinni a gazdában, hát nem kell hinni, csinálni kell. Az embernek nem kell… hogy ó, hát a gazda milyen aranyos, meg kedves. Hát nem, olyan, amilyen, nem tudjuk, milyen, attól még lehet csinálni. Még magamban sem kell bízni. Milyen sokszor ezt gondoljuk: „Amíg nem bízok magamban, nem lehet csinálni.” Hát nem tudom, volt-e az életetekben olyan, mondjuk, emlékszem, mikor megtanultam úszni, hát én nem mondhatnám, hogy én bíztam magamban. Ez a gondolat vagy ez az érzés egyáltalán nem jelent meg bennem, hanem beugrottam a vízbe. És addig kapálóztam, míg valahogy ott fönnmaradtam. De nem, erre a fázisra, hogy úgy eljutok, hogy igen, én bízok magamban, meg fogom tudni oldani – erre egyáltalán nem emlékszem, a kapálózásra emlékszem, de arra nagyon világosan. Szóval olyan sok mindenre gondolunk, hogy az a helyes cselekvés föltétele, ami lehet, hogy főképpen egy pont után, egyáltalán nem föltétele a helyes cselekvésnek. Nem kell odabízni, magamban bízni, meg nem kell látni az értelmét, nem kell tudni, hogy ott majd hogy… Szóval, hogy ott van az a pont, amikor egyszerűen a cselekvésnek semmi föltétele nincs már, csak csinálni kell. Nem kell kipróbálni se, emlékeztek: Csillagok háborúja. Nem kell megpróbálni, csak csinálni kell. Jónak se kell lenni. „Előbb jó leszek, majd utána csinálom.” Jónak se kell lenni, hanem csinálni kell.

És olyan megrendítő az a történet, a háború alatt egy asszonynak megölik az összes gyerekét. Sok gyereke van. És ez az asszony egy év múlva hadi árváknak létrehoz egy gyerekotthont. Húsz éven keresztül vezeti az intézményt, ameddig az összes gyerek, akit ő szedett föl az utcáról, fölnőttként el nem hagyja, és akkor lemond az intézet vezetéséről. A riporter kérdezi az asszonyt: „Hogy volt magának lelki ereje ahhoz, hogy miután az összes gyerekét megölték, ön még idegen gyerekeknek segített húsz évig, nem akárhogy? Hogy volt önnek ehhez lelki ereje?” Az asszony a következőt válaszolta: „Nézze, hogy hogyan volt nekem ehhez lelkierőm? Lehet, hogy nekem ehhez nem is volt lelkierőm, én ezt csak csináltam.” Lehet, hogy nincs is hozzá lelkierőnk, csak csináljuk, és ha megkérdezik „Lesz ma lelkierőd ahhoz, hogy ezt végigcsináld? – Hát nem tudom, hogy lesz-e, fogalmam sincs, de azért elkezdem csinálni.”

A következő, hogy ennek az embernek valahogy a zavarodottságában talán az is benne van, hogy azt gondolja, hogy célba fog érni úgy, hogyha valamit elkerül. Hogy elásom, elkerülök nehéz helyzeteket, elkerülöm, hogy esetleg elveszítsem, vagy elkerülöm ezt, és akkor ha elkerültem, akkor végül lesz valami jó, hát vége ennek a helyzetnek, mert megőriztem valamit, és elkerültem egy csomó rosszat.

Olyan sokat jelentett nekem az, amikor olvastam Martin Seligman, az amerikai pszichológus, a pozitív pszichológia atyamestere azt mondja, hogy az élete közepén számadást készített a saját pályájával. És azt kérdezte magától, hogy „Körülbelül 20 éven keresztül segítek már depressziós személyeknek, súlyosan betegeknek és súlyos depressziósoknak is, és az a kérdésem magam felé, hogy ezek az emberek, mert az volt a célom, hogy boldogabbak legyenek, hogy boldogabbak lettek-e?” Saját válasza a saját kérdésére: „Nem lettek boldogabbak. Meg kell hagynom, kevésbé szenvednek, de nem lettek boldogabbak.” És ez a válasz, amit a saját kérdésére föltett, hogy nem boldogabbak lettek, (hanem) kevésbé szenvednek, ez világosította őt föl arról, hogy egészen másképp kell segítenie az embertársainak. Hogy nem lesz elég megpróbálni a szenvedést csökkenteni, mert a szenvedést nem tudjuk teljesen nullára vinni, hanem nézzük meg, milyen az, amikor valaki úgy él, hogy „Szerintem ennek van értelme.” Vagy úgy élek, hogy „Szerintem úgy élek, ahogy érdemes.” És amikor valakit segítünk oda, hogy ő azt mondhassa „Szerintem így érdemes élni.”, vagy „Szerintem ennek van értelme.”, ez a személy saját maga is rengeteg szenvedést el fog tudni viselni. Egyszerűen azért, mert azt mondja: „De hiszen ennek van értelme. Hát akkor is értelme van, ha fáj. Hiszen nem csak értelme van, szerintem nekem így érdemes élnem. Hát, persze, ne fájjon annyira, de…”

Sőt, a harmadik, hogy olyan megrendítő, a ma embere, állandóan célokat tűz ki maga elé. Ugye? Céljaink vannak, a céljainkat el akarjuk érni. Nem tudom persze, hogy volt, aki kapott egyet, meg kettőt, meg ötöt azokból a talentumokból, hogy az volt-e bennük „Most az a célom, hogy az ötből tíz legyen, a kettőből négy legyen, egyből kettő legyen.” De nem tudom, nem élményetek-e nektek is az, az ember kitűz maga elé célokat, és akkor a célokat jó esetben elérem, és a következő gondolatom az, hogy „Na, és akkor most mi van? Most tulajdonképpen ezt akartam? Jó, most van egy sikerélményem, de most akkor az történt, amire igazán vágytam? Most akkor tényleg boldog lettem?” És erre mondják a szakértők, hogy az embernek igazából nem célokat érdemes maga elé tűzni, majd aztán elérni azt gondolva, hogy attól jó lesz, hanem sokkal inkább megkérdezni azt a kérdést, hogy „Mit kéne ahhoz tennem, hogy megélhessem, hogy így értelmes az életem, hogy így értelmes az életem, hogy így érdemes élnem?” És amikor valaki nem csak célokat tűz ki, hogy azt elérjem és utána valami jó legyen, hanem „Arra törekszem, hogyan tudnék én a saját életemmel, mint valami kinccsel, valami olyasmit tenni, hogy mi annak a lényege, hogyan érdemes élnem, és hogy találom meg magam számára is azt, hogy ennek így van értelme.” Ha ez megvan, rengeteg minden az ember számára elhordozható, elviselhető.

A következő, hogy hát ez a fiatalember arról beszél, hogy „Hát azért is ástam el, mert te ilyen vagy. Hát azért ástam el, mert félek. De miért félek? Mert te szigorú vagy, és akár durva is lehetsz, meg hát nem tudom, szinte olyan következetlennek, meg igazságtalannak is tartalak, hiszen szüretelsz, ahol nem ültettél, meg aratsz, ahol nem vetettél. Hát azért ástam el, mert te olyan vagy.” A második, amit gondolhat, hogy „Hát aztán meg azért ástam el, mert hát féltem, hát féltem amiatt, hogy te olyan vagy. Hát ezért nem történt azzal az ezüsttel semmi, mert te olyan vagy, és mert én féltem.” És mi az ember nagy lehetősége? (Az), hogy fölismerem azt, valójában nekem nem is a gazdával van dolgom. Valójában nem is a talentummal van dolgom, hanem azzal van dolgom, hogy mit kezdek a saját félelmemmel. Nekem a félelmemmel van dolgom. Hogy valamit érdemes volna csinálnom ahhoz és azért, hogy ez a félelem engem ne bénítson meg. Hogy ennek az embernek a saját félelmével lett volna alapvetően dolga.

Egy embernek, aki fél, hiába mondjuk, hogy ne féljél, csináld, bízz magadban, bízok benned, szeretlek, ügyes vagy. Hát amíg ő a saját félelmével nem kezd valamit, de még pontosabban így mondanám, amíg nem jövök rá, hogy mit érdemes tennem a félelmemmel. Vagyis az embernek nem a gazda felé kellene majd elszámolnia, hanem először van egy alapvető dolgom, hogy érdemes választ adnom a saját félelmemre.

És itt egy élményemet megint hadd meséljem el nektek, hogy gondolhatjuk, a gazdával van dolgunk, gondolhatjuk, a talentummal van dolgunk. A félelem a témám. Mikor fiatalabb voltam, nagyon szerettem Európában kerékpározni, de úgy, hogy úgy sokakat mentem, szóval minden nap legalább 200 kilométer, és akkor azt toltam és gyűrtem. És emlékszem, elbicikliztem Svájcba, és már Svájcból jöttem visszafelé, és a hegyek, völgyek, hegyek, völgyek, és egészen fáradtan érkeztem le egy hosszú lejtő után egy gyönyörű tóhoz. Már ment le a nap, és bennem volt a száguldásnak az élménye, az adrenalin, és ez csodálatos volt. Úgy hirtelen rájött, hogy egy fárasztó nap után nincs is annál szebb, beugrok én a vízbe kicsit hah! S ahogy bementem a vízbe, láttam magam előtt, volt egy kis sziget, a szigeten néhány fa. Hát ez jaj, de jó! Nekiálltam úszni, és ahogy úsztam, úgy hirtelen a fáradtság meglepett, az egész napnak a fáradtsága, és elnehezült a karom, a testem, a lábam. Úgy azt is megértettem, rosszul mértem föl, hogy milyen messze van az a sziget. Körülbelül mondjuk egy kilométer, és ebből a kilométerből megtettem 700 métert, már csak 300 méterre vagyok a szigettől, és egyszer csak elkezdtem bepánikolni, hogy én azt a 300 métert már nem tudom leúszni. Annyira hirtelen, egy csapásszerűen fáradtam el. És ahogy ott kezdtem elsüllyedni, hirtelen eszembe jutott az, hogy a rádióban néhány nappal ezelőtt azt hallottam, hogy minden évben tízen-húszan-harmincan belefulladnak a magyarországi vizekbe, és a fulladásoknak nagyon gyakori, de döntő momentuma, hogy aki elkezd fuldokolni, azért fuldoklik, mert pánikba esik. Hogy nagyon sokan túlélhetnék, de van egy pont, ahol ha pánikba esek, már nem tudok hatékonyan cselekedni. És emlékszem, ahogy eszembe jutott ez a mondat, hogy „Ne ess pánikba!”, a hátamra feküdtem, épp csak annyi, hát alig volt erőm, csak annyi, hogy ne süllyedjek el, és arra jutottam, hogy egyetlen dolgom van, hogy ne essek pánikba. És ahogy eltelt egy perc, két perc, három perc: „Nyugi, Feri, ne ess pánikba!” Mert ha nem esel pánikba, el fogod tudni dönteni, hogy mit kell csinálni. És akkor eltelt két-három perc, hirtelen, jó, most akkor már nem vagyok pánikban, most el tudom dönteni, hogy mit fogok csinálni. Első lehetőség, kiúszok a szigetre, mert az csak 300 méter, meg fogom tudni csinálni, hiszen már nem vagyok pánikban. Igen ám, de kiúszok oda, akkor egy kilométerre vagyok a parttól. És most már megy le a nap, egyre hidegebb lesz, Svájcban vagyunk. Maga a víz is hideg. Tehát, hogyan fogom kipihenni magamat, étlen, ott…? És ahogy ott ezt csináltam, egyszer csak rájöttem, hogy nem a 300 métert kell megcsinálnom, hanem a 700-at vissza. És emlékszem, hogy úsztam, hát ez elmondhatatlan. Szerintem ember ilyen lassan nem tud úszni. Nem is értem, hogy értem oda a parthoz. És ahogy végül kiértem, én olyan hálás voltam annak a riporternek, aki megkérdezte a balatoni vízimentőt, hogy mit kell csinálni, az ember elkezd süllyedni a vízben, hogy nem megmenekülni kell, hanem ne ess pánikba, mert ha ezt megoldod, a többi menni fog.

Tehát akkor nem a gazdával van dolgom, még csak nem is a talentummal, hanem saját magammal és a félelmeimmel. És ha azzal ügyesen kezdek valamit, csinálok valamit a félelmemmel, vagy válaszolok valamit a félelmemre, a többit már csak csinálni kell.

Következő, hogy nem tudom, föltűnt-e nektek, mert ezt nagyon erősen mondja a szentíró, hogy ez a gazda odaadja a talentumot, de valójában nem odaadja a talentumot, hanem a szolgákra rábízza. Ezek a talentumok nem lesznek a szolgáké, nem lesznek. Fogta a vagyonát, és az ezüstöket a szolgákra rábízta. Onnan is tudjuk, hogy nem lett az övék, mert amikor megjön, visszatéri őket, hát nem lett az övék. Ez a gazdának a kincse, és ezt a kincset rábízza a szolgákra, és a szolgák aztán visszaadják a gazda kincsét. Hát ezt hogyan értelmezzük? Mert majdnem mindig azt szoktuk gondolni, hogy hát az Isten, ugye most ugrok egy lépést, ránk bízta, és ezek a mi talentumaink, és akkor talentumaimmal majd csinálok valamit, hogy így csinálok… De ez nem az én talentumom. Ez a szolga, a szolga… csak rábízatott ez a talentum.

És itt egy történettel szeretnék válaszolni. Egyszer csak kaptam egy telefont, ez volt tizenhét éve, hogy egy idős nénit a nyugdíjas házból bevittek a kórházba, mert a picike kis lakásában elesett, és combnyaktörést szenvedett. És bevitték késő este a traumatológiára, és hogy hát semmije nincs, és senkije nincs, és hát hogy talán én be tudnék neki vinni ezt-azt. Hát akkor bementem a nyugdíjasházba, ott kedvesen valaki, egy nővér összepakolta a cuccokat, és bementem a traumatológiára. kilencvenéves néni, és mondja, hogy annyira muszáj volt gyorsan műteni, hogy beértem tizenegyre és mondta, hogy éjfélkor viszik kiműteni. Itt maradtak az orvossal, és azonnal meg kell csinálni. És megvan ez a pillanat, a kilencvenéves néni egyszer csak azt mondja: „Ferikém, nézd csak, itt vannak a nyakláncaim, a két-három gyűrűm, itt van az órám, itt van a pénzem, itt van a tárcám. Hát nekem senkim nincs. Rád bízhatom? Mert engem innen el fognak vinni a műtőbe, és hát ezek itt lesznek, hát ez akkor, hát itt ez… Rád bízhatom?” És olyan egészen abszurdnak tűnt ez a helyzet, nem tudom, fél tizenkettőkor a traumatológián a kilencvenéves néni odaadja az aranyait.

Eszembe jutottak különböző történetek, hogy hány és hány olyan megrendítő történet van, a második világháborúból, ötvenes évekből, hogy valakit visznek el, vagy valakinek azt mondják, két bőröndnyi cucc, azt’ akkor… És átmegy a szomszédhoz, mert több idő nincs is, és azt mondja a szomszédnak: „Nézd, a családi ékszer, vigyázz rá, légy szíves! Remélem, túléljük, és visszajövünk.” És hogy ezek a történetek milyen drámaian két irányba tudtak haladni. Hogy amikor valaki visszajön, csont és bőr, két év, négy év, nyolc év, és csönget a szomszédnál, s megkérdezi, hogy „Megvan?”, és a szomszéd azt mondja „Mi? Mi lenne? Mi lenne meg? Nem értem, mit mondasz.” Ez ez. És ahogy ott éjfélkor vittem a cuccot, akkor a másik irány jutott eszembe, nem mintha ez egy nagy kísértés lett volna, hanem csak az ember egy másodperc tört része alatt olyan helyzetbe kerül, hogy valaki azt mondja „Rád bízhatom? Nem tudom másra bízni, ezt csak rád tudom most bízni.”

És akkor tulajdonképpen hova jutunk? Hogy nekem nem is a gazdával kell elszámolnom, most az ötből, a kettőből, vagy az egyből mi lett, hanem ahogy vittem ott az aranyakat, arany volt, nem ezüst. Annyira világos lett, hogy egy ilyen helyzetben az ember nem a kilencvenéves nénivel kell, hogy elszámoljon, hanem magával. Hát bármikor lehet az, valamit rám bíznak, azt mondom: „Nem emlékszem rá. Bizonyítsd be!” De hát attól még magamban el kell számolnom.

És így jutottam el az utolsó gondolatig, hogy hát akkor ez azt jelenti, hogy amikor valaki ránk bíz valamit, és most nyilván Isten ránk bíz…, nem akarom folytatni a mondatot. Ránk bízza, nem is lesz az enyém. Pont azért, mert nem lesz az enyém, pont azért nem csinálhatok vele akármit. Mert az az összes talentum sosem az enyém, az most is a gazdáé. Nem az enyém! Megyek el éjfélkor a kilencvenéves néni aranyával, és nem lett az enyém, de nálam van. És azt rám bízta, és magammal kell elszámolnom, hogy azzal mit fogok kezdeni. Nem lett az enyém, és éppen mert nem lett az enyém, nem csinálhatok vele akármit. Hogy ennek a fiatalembernek, a talán oktalansága, hogy azt gondolta, azt odaadták neki, és az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok. Nem lett az övé.

Záró mondat. A záró mondat így szól, hogy számomra nagyon fölszabadító az, hogy ahogy a történet ezt hozza, nem kell nagyon okosnak lenni, nem kell nagyon ügyesnek lenni, rengeteg mindenre nincs szükség. Egyszerűen csak bőven elég annak a tudata, hogy én képes vagyok arra, hogy mindazt, ami nem az enyém, de rám bízták, hogy azzal a jóval és értékkel én tudok valami jót tenni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)