Mt 25,31-46. - Évközi 34. vasárnap – Krisztus a Világmindenség Királya

„Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”

Olvasmány (Ez 34,11-12.15-17)

Ezt mondja az Úr, az Isten: „Íme, magam keresem meg juhaimat, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és a sötétség napján szétszóródtak. Magam terelgetem majd juhaimat, és magam telepítem le őket – mondja az Úr, az Isten. Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött pedig őrködöm. Az igazság szerint legeltetem őket. Ami meg titeket illet, juhaim – mondja az Úr, az Isten –, íme, igazságot teszek a juhok között, a kosok és a bakok között.”

Szentlecke (1Kor 15,20-26.28)

Testvéreim! Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a holtak közül. Egy ember által jött a halál, és egy ember által jön a holtak feltámadása is. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre kel. Mindenki akkor, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd amikor ő eljön, azok is mindannyian, akik Krisztushoz tartoznak. Azután következik a vég, amikor Krisztus átadja Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halál semmisül meg. S ha majd minden alá lesz vetve neki, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.

Evangélium (Mt 25,31-46)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!” Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.

Vasárnapi beszéd

Látom, hogy álltok oldalt, fölajánlom nektek, maradj, Lalikám, vagy nem, nem a Lali vagy, azt hittem. Gyertek nyugodtan, jöjjetek ide, üljetek ide! Ez jó, így jó közel vagytok. Még Covid előtt sokszor csináltuk azt, hogy az oltár elé is leülhettek. Mert hát most az vagy úgy van, hogy vagy a feneketek alatt van valami puha, vagy itt van valami a lábatok alatt. El kell döntenetek, melyik a fontosabb nektek. Egész bátran gyertek, átjöhettek a túloldalra, és akkor ott… gyertek, de nem esik jól látni titeket ott, és ráadásul olyan hideg a templom annak, aki nem a padban ül. A padban ülsz: „Jó ez, jó ez.” H nem ülünk a padban, akkor egyáltalán nem olyan parádés. Örülök, jól van. Továbbra is gyertek, üljetek oda, oda, oda, megy ide!

Na most, Krisztus király ünnepe, erről szeretnék szólni, de nagyon hangsúlyosan az evangélium alapján. Mégpedig, ahogy azt mondja Jézus, az alapján történik majd meg, hogy ki kerül, most persze egyszerűen mondom, az evangélium logikája alapján, hogy ki kerül Isten jobbjára és baljára, hogy hogyan cselekedtek ezzel a hat csoporttal. Vagyis, hogy észrevették-e azt, hogy akárkivel tesznek jót, valójában nem is az, hogy észrevették-e, hanem hogy akárkivel tettek is jót, valójában Istennel tették. Mit jelent ez? „Amit a legkisebbel tettetek, velem tettétek.” Úgy is mondhatnám, hogy amikor bármelyikünk egy másik ember testét látja és annak a testnek valamiféle fájdalmát, szenvedését, nyomorúságát, és én észreveszem azt a testet, és jól bánok a másik ember testével, hogy tulajdonképpen azon a testen keresztül fölfedezhetem annak az embernek a lelkét. És aztán a testén és a lelkén keresztül egyszer csak találkozhatok egy személlyel. És ahogyan találkozom egy személlyel, a személyen keresztül, találkozom Jézussal és Jézuson keresztül találkozom a Teremtő Istennel. Egyszóval, amikor jól bánok egy másik ember testével, tulajdonképpen a Teremtő Istennel bánok jól.

És aztán van itt egy másik vonulat, ez a másik vonulat meg így szól, meg ez nagyjából, amikor éhes voltam, szomjas voltam, nem volt ruhám… A másik három, hogy börtönben voltam, beteg voltam és idegen voltam, erre azt mondhatnám, hogy itt nem annyira a testi, fizikai fájdalom, nyomorúság és szenvedés van előtérben. Az is, de azon túl így nevezhetnénk ezt, a szociális fájdalom, a szociális nyomorúság, a beteg ember magánya, az idegen embernek a magányossága és a börtönben élőnek a kirekesztettsége. Tehát itt nagyon hangsúlyosan megjelenik nemcsak a fizikai nyomorúság, hanem a szociális nyomorúság, és ezzel összefüggésben a lélek nyomorúsága. És itt is, hogyha végigvisszük, akkor azt mondhatnánk, hogy itt van a szociális vagy a lélek nyomorúsága, és egyszer csak van valaki, akiben van annyi együttérzés, milyen szép a szó, hogy ő nem csak egy idegen, nem csak valaki teljesen más, mint én, az együttérzés alapján valaki, akihez nekem közöm van. Mikor van az együttérzés, egyszer csak megjelenik a részvét, részt veszek-e abban, és részesülök abból. És azután akkor van az együttérzés is a részvét után, hogy elkezdek a másik embernek segíteni, részt vállalok az ő sorsából. És ahogy viszem végig ezt a vonulatot, egyszer csak akkor ebből fakad valami szolidaritás, valamiféle testvériség, a másik felé való irgalom gyakorlása. És hova jut el ez a sor végig? Amikor a végére érünk, ott van a Szentháromság, a Szentháromság egysége. Amikor tehát bármelyikünk egy másik embernek a szociális fájdalmára, nyomorúságára és a lelki szenvedésére elkezd reagálni, tulajdonképpen abban és azon keresztül eljuthatunk a Szentháromságig, eljuthatunk a Teremtő Istenig, eljutunk Jézusig és eljutunk a Szentlélekig. Ez talán a mai evangélium teológiai gyönyörűsége. Ránézek egy emberi testre, s látom a Teremtő Istent. Látom valakinek a magányát, kirekesztettségét, és látom, ott a Szentháromság hogyan hív meg, hogy egységben legyek vele.

De persze ez éppen csak egy bevezető akart lenni, mégpedig azért, mert sokkal inkább szeretnék arról beszélni, hogy mi van akkor annak a hátterében, hogy valaki odamegy a legkisebbhez és segít neki valamilyen módon? Az, hogy ő egységben lát valamit, ami összetartozik. Ő egységként észlel valamit, ami egységben van, aminek az a természete. Hát azért odalépek, hogy segítsek, miért? Mert látom, hogy nekem ahhoz van valami közöm, valamiféle egységben vagyok én azzal az emberrel, azzal a testtel, azzal a lélekkel, azzal a kirekesztettséggel, hogy van közöm hozzá. Vagyis, min múlik az, hogy valaki Isten jobbján áll és nem a balján? Azon, hogy egységben látom azt, ami egybe tartozik. Nem külön látom, nem szakítom szét, hogy az én vagyok, az meg ő, és nekem ahhoz nincsen közöm, ahhoz én nem tartozom.

Olyan izgalmas felismeréseink lehetnek arról, hogy hogy is tartozik… Krisztus a világmindenség királya. Hogyan tartozik egységbe sokkal több minden, amiről nem szoktuk mindig ennyire világosan megélni, hogy az egységbe tartozik? Föltűnt nektek, hogy hogyan volt az evangélium? Azt mondja: „…és jön Krisztus az összes angyallal együtt”. Az összes angyal, nem néhány angyal, kiválasztott angyal, főangyal; összes angyal. És ott van a világ összes népe, nem a jó népek, az aranyos népek, a szimpatikus népek; az összes angyal, az összes néppel. És ez a jelenet persze nyilván egy szimbolikus jelenet az evangélium történetében ez az összes angyal és az összes nép. És akik odamennek a másikhoz, ők tulajdonképpen valahogy ez az összes angyal, az összes nép, a Szentháromság valahogy ennek a világában élnek. És lehet, hogy ők ebben a pillanatban csak egy szenvedő testet látnak, mégis ebben a világban vannak Isten országában.

Hát a családban nem így van? Ott is megtörténhet az, hogy valakivel éppen összeveszek, hát sokkal durvább dolgok is történhetnek. Valaki kitagadja a másikat. Telnek-múlnak az évek, már nem állok húsz éve szóba a testvéremmel. De attól még mi egy családhoz tartozunk, legfeljebb nem állunk egymással szóba. Egy apa kitagadhatja a fiát, attól még a fia marad. Vagyis az egység az egyszerűen az Isten országának a realitása. Legföljebb én ezt nem látom, nem tudatosítom, és nem ez alapján élek vagy működök. A tékozló fiú történetének ez az alapvető üzenete, hogy elmehet a fiú tékozolni, minden, amit csinál, mondhatjuk azt, hogy szörnyű, de attól még az Atya azt mondja, hogy „Attól még a fiam vagy.” Hát, hogy akármit is teszel, a teremtés nem változik meg ezáltal, mi egybe fogunk tartozni. Legföljebb nem állunk szóba, vagy legföljebb te nem keresel engem, vagy legföljebb te már nem hívsz engem föl, de az egybetartozást nem változtathatjuk meg ezzel. Ha valakinek van egy fia vagy lánya, az örökérvényűen így van, legföljebb nem találkozunk. Hát az egység egy kikezdhetetlenül realitás.

És akkor itt egy másik gondolatot hadd fűzzek ehhez. Biztos ismeritek azt a gyerekjátékot, óvodásokkal szokták ezt játszani, gondolom én, hogy a kártyákon különböző, hát mondjuk emberek vannak, és össze kell őket párosítani. És az összepárosítás mi alapján megy? Hogy amikor az óvodás látja, hogy ott van egy beteg ember, és annak mi a párja? Hát, az orvos bácsi. És akkor a beteg embert összepárosítja az orvos bácsihoz. Akkor látom, hogy ott ég a tűz, emberek kiabálnak, és akkor jönnek a mentők, és akkor a mentőautós embereket összepárosítom. Valahogy ez a játék jutott eszembe, hogy az Isten országában valahogy úgy van, hogy az embernél van egy csomó kártyája, és hát pontosan tudod, másoknál meg más kártyák vannak. És akkor milyen alapon segítek? Hát hogy van nálam egy csomó kártya, és állandóan keresem, hogy hol van a párom. És hogyha én látok valakit, aki éhezik, és énnekem van lehetőségem enni adni, az olyan, hogy nála van az éhező kártya, nálam meg a kajás kártya. Tehát akkor mi össze fogunk tartozni egymással. De nem olyan alapon, hogy most tartozunk emiatt össze, hanem most egész konkrétan az összetartozásnak, most ebben van egy lehetőség, hogy ez realizálódjon. Vagyis nem… Na! Szóval az éhező és az ételt adó egységben megélheti magát. Eleve egységben vagyunk, de ezen az alapon megélhetem magam, hogy egyszer csak itt a kártya és ott a kártya, az megvan, ők most egy pár, megyek tovább.

Következő, hogy most erre mondhatnátok azt, hogy „Jaj, Feri, már nem, de tényleg, már most te összemosol itt mindenkit mindenkivel. Nem? Hogy nem ide vezet ez? Jó, akkor minden mindegy, hogy ki milyen, meg mindenki egybe tart… Ismerjük ezt a szöveget, ismerjük el, ez nem katolikus szöveg.” Egyáltalán nem kívánok összemosni bárkit bárkivel, de pont arról beszéltem, hogy van az éhező, és van, akinél van ennivaló, hogy van, aki segítségért kiált, és van, aki tud segíteni. Nem mostam senkit senkivel össze. Inkább azt mondhatnám, hogy szinte ős bűne vagy ős sebzettsége az embernek az, hogy ami egybetartozik, nem látjuk egybetartozónak. Hogy már rögtön úgy kezdődik, hogy Ádám és Éva egyszer csak el tudják képzelni magukat úgy, hogy nem tartoznak Istenhez. Hogy meg lehet csinálni okosba valahogy úgy, hogy „okosba” (suttogva mondja – a szerk.). Tehát mintha nem tartoznánk össze Istennel, hogy ez lehetséges. És ezt mondanám akkor ősbűnnek és ős sötétségnek, ős kísértésnek és ős sebzettségnek, hogy az ember egyszer csak valahogy megpróbál úgy élni, mintha nem tartoznánk egybe. Ez mint valami ős kísértése az embernek, ős bűne és tudatlansága, ős sebzettsége.

A sebzett ember tehát szétválaszt. A sötétségben élő ember szétválaszt. Ez mit jelent? Hogy ebben a történetben semmit nem hallunk arról, hogy aki éhezik, miért éhezik éppen. Arról sem, hogy akinek nincs ruhája, miért nincs. Arról se, még arról se, hogy aki börtönbe került, miért került börtönbe. Fogalmunk sincs, hogy miért éhezik, miért idegen, miért menekül, miért…? Semmit nem tudunk róla. Pusztán ezeket tudjuk, és az ember, aki valahogy az ős tudatlanságában, vagy az ős sebzettségében él, elkezd szétválasztani ott, ahol Isten nem választ szét. A történetben Isten nem választotta szét azokat, akik a maguk hibájából éheznek, meg akik valamilyen sorscsapás miatt éheznek. Nincs szétválasztva az, hogy azok, akik azért kerültek börtönbe, mert bűnt követtek el, vagy azok, akiket igazságtalanul börtönbe zártak. Nincs szó arról, hogy azok az idegenek, akik azért mennek el, mert egyszerűen csak jobban akarnak élni, vagy azok az idegenek, akiket elüldöznek és menekülniük kell. Nincs szétválasztás, hanem éhező van, szomjazó van, ruhátlan van, beteg van.

De odáig szerettem volna most eljutni, hogy akkor hogyan értelmezzük azt, hogy a történet végén ott áll Isten, Krisztus király, és szétválasztja a juhokat a kosoktól. Na, akkor ezzel most mit kezdjünk? Mert pont arról volt szó eddig, hogy az alapján fogok tudni enni adni és inni adni és befogadni és meglátogatni, hogy én nem csinálom meg ezt a megkülönböztetést, hogy pont ez a lényeg. De akkor hogyan lehet, hogy Isten pont szétválaszt? Erről szeretnék igazából beszélni. Nem önellentmondás ez? Hadd hozzak itt néhány megközelítést.

Az első: a tanítványainak Jézus elmondja ezt a történetet, és olyan ez szinte, mint egy tükör. Hogy nézzétek csak, ott áll Krisztus király, azt mondja: „Juhoknak jobbra, kosoknak balra!” Örök tűz. Örök üdvösség. Mit szóltok? Hogyan hat ez rátok? Olyan ez, mint hogyha az ember egyszer csak egy tükörben meglátná azt, hogy „Húha! Hát ez durva!” Elnézést, ha ez nem egy evangéliumi kifejezés. De hát pont ez az a rész, amit az ember úgy legszívesebben a háta mögé tenne, nem? Hogy ezzel, ezt nem lehetne picit olyan finomabban? Annyira drasztikus a történet befejezése, hogyha közel merem engedni magamhoz, az annyira durva, hogy egyeseknek azt mondjuk, hogy örök tűz, másoknak meg azt mondjuk, hogy Atyám áldotta, örök üdvösség. Huh! És ha azt látjuk, hogyha ezt Isten így csinálja, azért az nagyon ijesztő, az a félelmet keltő. Hát beleborzongok. Hát akkor… hogy…? Olyan ez, mint egy tükör; hogyha te így csinálod, akkor… Hogy mit szól az éhező, aki olyannak lát téged, mint ebben a történetben az a valaki, aki szétválaszt ide és oda? Hogy ő lehet, hogy pont így néz rád, és aztán… Egy gondolat volt.

Következő gondolat, hogy ott van Krisztus király, azt mondja: „Jók jobbomra, kosok balomra!” Mi alapján mondja, hogy juhok a jobbomra és kosok a balomra? Az alapján mondja, hogy a juhok és a kosok a Földön hogyan éltek, és ez alapján az azt, ahogyan ők éltek, ezt Krisztus király beteljesíti. Mert akik enni adtak és inni adtak és ruhát adtak és befogadtak és meglátogattak, őnekik mit mond? Azt mondja, hogy ti mostantól kezdve egymással és velem megélhetitek az örökké tartó egységet. Akik pedig nem adtak enni, inni és ruhát, őnekik mi teljesedik be? Hát, ti azt mondtátok: „Hozzád nem tartozom, nincs közöm hozzád, nem érdekel, hogy mi van veled, fütyülök rád, elnézek...” Neked akkor ez be fog teljesedni. Hogy akár, ez szintén csak egy gondolat, hogy amikor Krisztus azt mondja a kereszten „Beteljesedett.”, az nem azt jelenti, hogy mindenkinek pont így teljesedik be; mindenkinek beteljesedik az, ahogyan élt, az teljesedik be. Aki megélte az egységet, mint realitást, be fog neki teljesedni. A Szentháromsággal, az összes embertársával. Aki nem ezt élte meg neki, az fog beteljesedni.

Harmadik gondolat és megközelítés. Ki dönti el, hogy ki lesz bárány és ki lesz kos? Ki lesz juh és ki lesz kos? A történet fölszabadító része, hogy nem Krisztus király dönti el, hogy ki a kos és ki a bárány. Azt mi döntjük el. Van egy életünk rá, hogy eldöntsük, hogy juhok leszünk, vagy kosok leszünk. Mondhatnám, az egész életünk ennek az óriási lehetősége, hogy az ember eldönti, juh akarok lenni, vagy kos akarok lenni. Hát ez fölszabadító, hogy én döntöm el. Nem tudom, van-e olyan szinte rossz érzésünk, hogy ott vannak a juhok, meg a kosok, és akkor úgy látjuk ezt a Krisztus királyt, hogy ő egyszer csak szinte, mintha ilyen önkényesen „Ti jobbra, ti balra!” Tehát valójában mi alapján jobbra vagy balra? Hát, hogy ki juh és ki kos?

Olyan sokat mondó ez a történet, de csak tényleg a velejét akarom nektek elmondani, hogy min múlik az, hogy ki lesz kos és ki lesz juh. Hát rajtunk múlik, de az mi, az hogy van, hogy rajtunk múlik? Nagyon egyszerűen azon múlik, hogy magamban melyiket táplálom. Mi mindannyian úgy születünk, van bennünk juh, meg van bennünk kos. És a bölcs ember magában megkülönbözteti a juhokat a kosoktól. Itt vannak a juhaim, itt vannak a kosaim. Az egyiket ide állítom, a másikat oda, és azt mondom, hogy mától kezdve az éhező juhaimat etetni fogom, a szomjazó juhaimnak inni adok, a befogadásra váró juhaimat befogadom, a fázó juhaimat megmelengetem, a beteg juhaimat meggyógyítom, fölnövesztem magamban a juhaimat.

A következő, hogy nem azon múlik, hogy az ember juh vagy kos, hogy mit gondolok magamról, hanem azon múlik, hogy ki él juhként vagy kosként, hogy hogyan bánok az embertársaimmal. Ilyen végtelenül egyszerű. Az ember azáltal lesz juh, ahogyan másokkal bánik, és az ember azáltal lesz kos, ahogyan másokkal bánik. Mi magunk alakulunk juhvá vagy kossá az alapján, ahogy másokkal bánunk. Nem dönti el Isten, azt mi döntjük el, s az alapján történik, ahogy másokkal bánunk. És ennen a hátterében mi áll? Az, hogy a szétválasztás által, hogy magamban meg tudom különböztetni, hogy milyen az, amikor juh vagyok és milyen, amikor kos, döntöm el, hogy melyik akarok lenni. Vagyis nem Isten dönti el, hogy ki bárány és ki kos. Amikor Isten azt mondja „Ti menjetek jobbra, ti menjetek balra!”, az valójában nem Isten döntése, hanem a miénk és az alapján történik, hogy mivé váltunk. Isten előtt csak annyi történik, hogy amivé lettem, az most már világos lesz. Azt most már én is világosan látom, mások is világosan látják, és nyilvánvalóvá lesz. Ennyi történik csak. Nem Isten dönt és mondja jobbra-balra. E

Egy mondat még, és egy záró történet. Azt szoktuk mondani, hogy Isten kezében vagyunk, vagy Isten tenyerén élünk, hogy Isten a kezében tart bennünket, és így gondoskodik, és a többi. De mondjuk a mai evangélium kapcsán egy picit árnyalhatjuk, és azt mondhatjuk, hogy ez inkább úgy van, hogy persze, Isten tenyerén vagyunk, de Isten tenyerén, meg úgy vagyunk, hogy egymás tenyerén is vagyunk. Hogy Isten tenyerén vagyunk és egymás tenyerén vagyunk. És az éli meg igazán, mit jelent, hogy Isten tenyerén vagyok, aki azt is fölismeri, hogy hányan vannak az én tenyeremen, és hogy hogyan bánok azokkal, akiket Isten az én tenyeremre rakott. És aki jól bánik azokkal, akiket az ő tenyerére akart Isten, hát…

Záró történet. Tudom, hogy egyszer már mondtam. Mikor Philip Zimbardo Magyarországon járt, szociálpszichológus, akkor vele és ott a társaságával volt alkalmam együtt lenni, és ezen a találkozón hallottam ezt a történetet. Valódi történet, jó sok évvel ezelőtt. Izraelben önsegítő csoportokat hoztak létre. Az önsegítő csoportoknak a tagsága mindig az alapján szerveződik, hogy valami hasonló életállapot, élethelyzet, valami életnehézség köt bennünket össze, és az önsegítő csoportban megéljük azt, hogy nem vagyunk egyedül, hogy egybe tartozunk már azon az alapon is, hogy ugyanaz a fájdalmunk vagy nehézségünk, vagy kihívás, ami az életünkben van. Ezért az önsegítő csoportoknak nincs valami erős és formális vezetője, mert egymásnak segítünk kölcsönösen, már azzal is, hogy együtt vagyunk. Ennek az önsegítő csoportnak a csoport tagsága az alapján alakult, hogy olyan személyek vannak a csoportban, akiknek a gyerekét egy másik csoport tagja ölte meg. Tehát ott ülnek palesztin szülők, akiknek a gyerekét egy izraeli katona lőtte le. Ott ülnek zsidó apukák és anyukák, akiknek a gyerekét egy palesztin terrorista ölte meg. Ott ülnek keresztény szülők, akiknek a gyereke ott volt és akkor, amikor valami szörnyűség történt. És természetesen ott ülnek ateista apukák és anyukák, akiknek a gyerekét valamelyik másik csoportból valaki megölte. Egy zsidó asszony a sorstársnőjének 8 éven keresztül szinte könyörög, kérleli őt, hogy „Gyere már el ebbe a csoportba, hát gyere el! Hát megölték az egy szem fiad, ez szörnyű. De én mondhatom neked, hogy szörnyű, mert ez énvelem is megtörtént. De nem csak az a szörnyű, hogy ez történt, hanem az is, hogy te tele vagy gyűlölettel emiatt, tele vagy haraggal, gyűlölettel, bosszúvággyal, indulattal. És hát te is tönkremész és tönkremegy a környezeted ettől.” És a zsidó édesanyának a sorstársnője: „Én biztos nem megyek el oda. Biztos, hogy nem megyek oda. Én oda biztos, hogy nem megyek, ahol palesztinok is vannak.” De végül ennek az anyának azt mondja, hogy annyira mindegy volt már neki, mindegy, így élte meg. Az mondja, hogy „Teljesen mindegy, legalább akkor odamegyek és beolvasok nekik.” És bement a csoportba, és ott az volt a szokás, hogy mindenki röviden elmondta a történetét. És fölállt ez az édesanya, elkezdte mondani a történetét, hogy az ő egy szem fia, és az hogy is volt. De persze aztán egyre indulatosabb lett, és végül úgy fejezte be, hogy már megint fölszökött benne a gyűlölet: „És egy olyan valaki ölte meg az én egy szem fiamat, mint ti!”, nézett a palesztin csoporttagokra. Ahogy befejezte, egy sorstársnője, egy palesztin édesanya a következőt kérdezte tőle: „Ahogyan te beszélsz a veszteségedről, olyan eleven lett a sajátom is, nem is gondoltam volna, hogy ez nekem még ennyire tud fájni. S tudod, arra gondoltam, hogy ez hiába történt nyolc éve, te biztos még ma is minden nap sírsz és siratod a fiad.” Azt mondta erre a zsidó édesanya: „Persze, hogy minden nap sírok. Egy édesanya? Hogyne sírnék minden nap, ezt nem lehet könnyek nélkül.” A palesztin anyuka a következőt kérdezte, még egy utolsó kérdés a sorstársnőjétől: „Ha te minden nap sírsz, tudod, annyira érdekel engem az, ha gondolod, mondd, hogy hogyan van ez, hogy amikor te sírsz, milyen színűek a könnyeid?” Elöntötte az indulat ezt az anyát: „Szórakozik velem? Mi az, hogy milyen színűek a könnyeim?” De a kíváncsisága nagyobb volt a haragjánál, s elgondolkozott, mi ez, és megértette. Azt értette meg, hogy a palesztin zászlónak és az izraeli zászlónak nincsen közös színe. És ezért a zsidó édesanya odafordult a palesztin édesanyához, és a következőt válaszolta neki: „Amikor sírok, a könnyeimnek nincsen színe.”

Nincsenek palesztin könnyek, nincsenek zsidó könnyek, nincsenek keresztény könnyek és nincsenek ateista könnyek. Emberi könnyek vannak. És a bárányok, a juhok azok, akik értik a könnyek nyelvét. Értik a szomorúságból fakadó könnyek nyelvét, és értik az örömnek, a beteljesedésnek és a dicsőségnek, a szeretettől az emberi szemből kicsorduló könnyeknek a nyelvét.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)