Mk 13,33-37 - Advent 1. vasárnapja

Mi a dolgunk a jelenben, hogyan érdemes élni?

Olvasmány (Iz 63,16b-17.19b;64,1.2b.3-8)

Te vagy, Uram, a mi atyánk. Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket; te, Uram, te magad vagy a mi atyánk, régtől fogva „Megváltónk” a neved. Miért hagytad, Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és hogy megkeményítsük szívünket, ahelyett, hogy félve tiszteltünk volna? Fordulj felénk újra, a te szolgáidért, örökrészed törzseiért. Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál! Színed előtt megolvadnának a hegyek, mint ahogy a láng felgyújtja a rőzsét, és ahogy a tűz felforralja a vizet. Így neved ismertté válna ellenségeid előtt, és a nemzetek megrendülnének színed előtt. Leszálltál, és színed előtt megolvadtak a hegyek! Nem hallotta soha senki, valóban fül nem hallotta, és szem nem látta, hogy lenne Isten rajtad kívül, aki ilyeneket vinne végbe azok javára, akik benne bíznak. Te elébe sietsz annak, aki az igazsághoz szabja tetteit, és aki útjaidon járva rád emlékezik. Íme, te haragudtál ránk, és mi mégis tovább vétkeztünk; bűneinkben vagyunk régtől fogva, bárcsak megszabadulnánk! Olyanok lettünk mind, akár a tisztátalan, és igaz-voltunk, mint a beszennyezett ruha. Elfonnyadtunk, mint a falevél, és gonoszságaink, mint a vihar elsodortak minket. Nincs senki, aki segítségül hívná nevedet, aki fölkelne és beléd kapaszkodna. Mert elrejtetted előlünk arcodat, és kiszolgáltattál minket bűneink hatalmának. Mégis, Urunk, te vagy a mi atyánk; mi vagyunk az agyag, és te, aki formálsz, a te kezed művei vagyunk mindnyájan. Ne haragudj ránk, Urunk, oly nagyon, és ne emlékezzél többé gonoszságainkra. Figyelj ránk s lásd meg: mindnyájan a te néped vagyunk.

Szentlecke (1Kor 1,3-9)

Testvéreim! Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól! Veletek kapcsolatban szüntelenül hálát adok az Istennek azért az isteni kegyelemért, amelyet Krisztus Jézusban nyertetek. Benne gazdagok lettetek minden tanításban és ismeretben. A Krisztus melletti tanúságtétel is megszilárdult köztetek. Így semmi kegyelmet sem nélkülöztök, amíg Urunk, Jézus Krisztus megjelenését várjátok. Ő mindvégig megerősít titeket, hogy feddhetetlenek legyetek Urunk, Jézus Krisztus napján. Hűséges az Isten, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe.

Evangélium (Mk 13,33-37)

Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!

Vasárnapi beszéd

Nagyon örülök, hogy itt vagytok, mint múlt héten, most is nagyon ajánlom nektek, gyertek, üljetek ide, a mellékoltárnál finom, puha a szőnyeg, annál is finom puha szőnyeg, ott a széken finom, meleg párna, gyertek, mozogjatok! Csak ismételni tudom magam, kifejezetten örömmel tölt el, hogy látom, hogy éltek. Úgyhogy mozogjatok!

Addig én belekezdek, mégpedig egy filmélményemet szeretném nagyon röviden idehozni. De ez a filmélmény nagyon is kapcsolódik a mai vasárnapi evangélium üzenetéhez. A filmnek a címe: Az idő. Pár héttel ezelőtt láttam, és csak röviden az összefüggést azért, hogy aztán a mondanivalóra több idő jusson. Sokan nyaralnak egy szép helyen, és egyszer csak embereket kiválasztanak, hogy nekik van lehetőségük arra, hogy egy olyan helyen töltsenek el egy csodálatos napot, amelyik hely az egész környéknek a legcsodálatosabb tengerparti öble. És tényleg így vannak egy kis autóval, odavisznek egy 16-18 embert, akik ott vannak ilyen értelemben egy elszigeteltségben, és egyszer csak váratlan dolgok élményszerűen jelennek meg. És megértik egy idő után, hogy ez a hely nem akármilyen hely, ezen az egy helyen 24 óra alatt megöregszenek, és vége az életnek. Nem egyszerűen csak meghalnak 24 óra alatt, hanem megöregszenek és meghalnak 24 óra alatt, vagyis ezen a helyen elképesztő gyorsasággal telik az idő. És azóta is az eszemben jár ez, hogy itt van ez a helyzet, amikor egyszer csak megértik, hogy miről van szó, hogy mindegyiküknek már csak néhány órája maradt. Az idősebbeknek néhány óra, a fiatalabbaknak egy nap, hogy ez itt van, de annyi azért még van. Hát itt van, most élhetnek, minden úgy lesz, ahogyan ők akarják, minden úgy alakul, ahogy ők akarják, de kétségkívül úgy, hogy 24 óra alatt vége a pályafutásnak. És hogy ebben a helyzetben, amikor azt mondhatnánk, hát ez persze egy rettenetes helyzet, de közben meg egy nagyon világos helyzet. Egy nagyon egyszerű helyzet, egy nagyon egyértelmű helyzet, hogy na most aztán pont úgy érdemes élni, ahogy érdemes élni, hiszen fél napunk van rá. Ha most valamit érdemes csinálni, akkor most biztos, hogy érdemes jól csinálni. És a film annyira reálisan hozza azt, ami nyilvánvaló egy metafora, hogy miközben ott ennél világosabb nem lehet, hogy véges és ennyi, és itt és most van, hogy alig vannak valakik, akik ezt jól használják föl, az időt.

És akkor csak tényleg, ilyen… szinte egy-egy mondat, egy-egy szereplő, hogy elinduljon a fantáziánk, hogy de tényleg ez hogy is van, meg miért is így csinálják. Voltak olyanok, akik annyira elkezdtek szorongani attól, hogy véges, és nemsokára vége, tulajdonképpen onnantól kezdve a szorongás határozott meg mindent, és nem volt igazán épeszű megnyilatkozásuk. Aztán voltak olyanok, akik teljesen beszűkült állapotba kerültek. Például volt egy nagyon szép nő, aki amikor odakerült ebbe az öbölbe, hát fiatal volt, ragyogó és gyönyörű. De amikor megértette, hogy itt 24 órán belül vénséges vérasszony lesz, attól kezdve semmi mással nem tudott foglalkozni, mint az öregedéssel. Nézte magát és a tükörben, és teljesen szinte eszét vesztette attól, hogy meg fog öregedni, és minden pillanatát ez töltötte ki, hogy öregszem. Voltak olyanok, akiken valami elhatalmasodott, hogy ott volt a személyiségükben ez vagy az a vonás, de amikor hirtelen kiderült, hogy ennyi már csak az idő, ez a személyiségvonás elhatalmasodott rajtuk, és sokszor egyáltalán nem jó irányba vitte őket. Aztán voltak olyanok, akiket semmi más nem érdekel, csak a túlélés. És a túlélés miatt az sem érdekelte őket, hogy ezt milyen módon és milyen eszközökkel fogják megvalósítani. Voltak olyanok, akik nekiálltak gyorsan bepótolni és megélni mindent, ami belefér a 24 órába. Magyarul azt mondták, hogy na, akkor viszont eresszük el a lovakat, és ami belefér, az mind legyen, ami eddig kimaradt, az is mind meglegyen. Aztán voltak olyanok, akik mással sem foglalkoztak, mint egymással veszekedtek, hogy ebben a nagyon nehéz helyzetben kinek van igaza, és ki téved, és ki gondolja jól, és kinek van jó ötlete. Aztán voltak olyanok, akik az egész helyzetet valamiféle élet-halál harcként fogták föl, és úgy is bántak egymással. Természetesen így mondom, nagyon is megtörtént az, hogy hirtelen aztán valakik elhatározták, hogy ők jól tudják, hogy ki a felelős ezért a fennálló katasztrofális helyzetért és az illetőt megölték.

Ez akarta bevezető lenni. Szóval azért akartam ezt idehozni, mert ha magunkat elképzeljük a példabeszéd történetébe, de még csavarunk rajta hármat. És az ember, aki elmegy, azt mondja, hogy „24 órátok van. Na, ezt csináljátok jól!”, még akkor se biztos, hogy jó irányba fordulunk. És innen szeretnék akkor elindulni, de akkor miben van dolgunk? Miért lehetséges az, hogy amikor az ember megérti, hogy 24 óra véges, ennyi van, de ennyi van, ennyi van, és minden úgy fog alakulni itt az öbölben, hogy mit csináljunk, de minden úgy fog alakulni, hogy még akkor sem ébredünk föl?

Az első gondolat az így szól: Nem mindegy, hogy el tudom-e dönteni, hogy mivel van dolgom. A múlttal, hogy jaj, akkor azt már nem tudom jóvátenni. Jaj, akkor mi volt? Mások hogy bántottak? A jelennel, vagy pedig a jövővel, hogy jaj, akkor mennyim van, és akkor azt hogyan biztosítsam. El kéne dönteni, hogy mivel van főleg dolgom; a múlttal, a jelennel vagy a jövővel. És aztán azt is érdemes volna eldöntenem, hogy mi a téma. És most, ha már így vesszük, most a múlttal van dolgom, a jelennel van dolgom, vagy a jövővel van dolgom, hát látjuk azt, amikor valaki úgy éli le az életét, mintha az egész élete arról szólna, hogy a sérelmei, hogy ki hogyan bántotta, hogy ki volt vele igazságtalan, hogy mi történt vele ekkor, akkor és amakkor, és egészen beszorul a múltjába. Vannak olyanok, talán most egyre többen, akik a jövő felől való aggodalomba szorulnak bele a klímaszorongók, de érthető, hogy így van, de beszorulnak a szorongásukba a jövőre vonatkozóan. És aztán vannak olyanok, akik azt mondják, na, akkor egy valami van a kezünkben a jelen. De ezt úgy értelmezik, ahogy a filmben is egyesek, hogy akkor ereszd el a hajam. Jöjjön a rock and roll, és akkor mindegy, utánam az özönvíz. Előttem meg úgy sincs sok, tehát akkor…

Mivel van akkor dolgunk? Ha egy mondatba össze kéne foglalnom, hogy amikor elmegy az az ember, és rábízza ott az emberekre, kinek-kinek, kire-kire a maga részét, egyvalakit őrnek állít, akkor mondhatjuk azt, hogy onnantól kezdve nekik mind a jelennel van dolguk, (vessző) a múlt és a jövő összefüggésében. Azt mondhatnánk, hogy nagyon is a jelennel van dolgunk, főképp és alapvetően a jelennel van dolgunk, de nem önmagában a jelennel, hanem a jelennel a múlt és a jövő összefüggésében. És innen szeretnék akkor néhány-néhány gondolatot mondani, és ha tudom, hogy ez így van, akkor ez mit jelent egészen konkrétan, hogy akkor a jelenben mi a dolog?

Az első, mindig így fogom mondani, hogy akkor nem ezzel van elsősorban dolgom, hanem azzal. Akkor tehát nem elsősorban a múlttal vagy a jövővel van dolgom, hanem a jelennel.

Gyerekkorom legkedvesebb meséje, ami állandóan és állandóan most felnőttként is eszembe jut, a Holle anyó. Az, amikor elindul a két lány és az egyik lány, mikor megy…, ezt nem fogom elmondani, mert… megérik a csodás fa és az almák kiabálnak: „Megértünk, szedjél le!” És az okos lány, aki a jelenben van, fogja és leszedi a gyümölcsöt, mert az van a jelenben. Megy tovább, ott vannak a kemencében a friss kenyerek, s a kenyerek kiabálnak neki: „Megsültünk, vegyél ki!”, s az okos lány kiveszi a kenyereket, mert ott van a jelenben. És végül beteljesedik mindaz, amire vágyik. És megy a buta lányka, és ott vannak az almák, és mondják, hogy „Megértünk, szedjél le!”, és a butuska lány azt mondja: „Nekem dolgom van, erre most nem érek rá.”, mert ő a jövőre irányul. És aztán ott vannak a kenyerek, és mondják, hogy „Szedjél ki, mert megsültünk!”, és a butuska lány azt mondja: „Nekem a jövővel van dolgom. Nem érek rá a kenyerekkel foglalkozni.”, és végül mindaz, amire vágyik, nem teljesedik be, mert mindaz, amire vágyik, annak a beteljesedése itt a jelenben itt és most és egymással zajlik.

Második: nem másokkal van nekünk alapvetően dolgunk, hanem magunkkal, mindegyikünknek magunkkal. Nem ezzel az emberrel, aki elmondja, hogy majd így lesz, meg úgy, nem, magunkkal van dolgunk. Felejthetetlen nekem egy 90 éves pap bácsi, egyszer odajött hozzánk, ültünk valami ebéden, és olyan kedvesen fölállt, és odajött, és rátette a kezét a vállamra, és azt mondja: „Ferikém, én arra gondoltam, elmondom neked ezt, mert te még fiatal vagy. Szerintem én egy nagyon szép papi életet éltem, de egyvalamit másképp csinálnék. Ez pedig: bátrabb lennék. Ferikém, engem sokat foglalkoztatott az, hogy ezt, meg azt, meg amazt kéne meg lehetne, meg érdemes lenne csinálni, de hát mit szólnak majd mások. Ferikém, én egy nagyon szép papi életet éltem, de bátrabbnak kellett volna lennem.” Magyarán szólva sokkal kevesebbet kellett volna foglalkoznom azzal, hogy mások mit szólnak, ha már egyszer megértettem, hogy mit kéne csinálni.

A harmadik: kevésbé kellene aggódnunk, sokkal inkább cselekednünk. Nem annyira aggódás, cselekvés. Késő este megyek haza az autóval, tizenegy óra – éjfél között. Kedves ismerősöm, kocog, kocog, kocog. Hát persze, hogy megálltam, integettem: „Szia, te ilyen későn?” Azt mondja nekem, egy férfiember, azt mondja: „Te, úgy összevesztem a feleségemmel, hogy már rájöttem, nem tudok már mit csinálni. Ilyenkor ki szoktam jönni futni.” És ez a mondat tetszik nekem, mikor valaki azt mondja: „Itt már semmit nem lehet csinálni. Szóval akkor futok egyet.” Szóval, hogy mindig lehet valamit csinálni. És azt mondta ez a férj, aztán később beszélgettünk, hogy ez neki jót tett. Fut, mire hazaér, azt mondta: „Én sokkal normálisabb vagyok.” Nem azzal szemben, hogy a feleségem normálisabb-e vagy nem, mert azt mondta: „Magammal van dolgom, és futás után biztos, hogy normálisabb vagyok, mint futás előtt. Hát akkor futok, és nem azzal foglalkozom, hogy mi mindent nem lehet megcsinálni, mi mindent nem tudok.”

Következő, ezt pont egy picit elő is vettem, hogy nem azzal érdemes foglalkozni a jelenben a múlt és jövő összefüggésében, hogy mit nem tudok, hanem hogy mit tudok. Mikor a rendszerváltás megtörtént, akkor egy ismerősöm fejvadász lett, s emiatt nagyon sok cégvezetővel találkozott, akik akkor ugye Nyugat-Európából jöttek, és itt különböző cégeket hoztak létre. És ez a fejvadász mesélte nekem, hogy ezeknek a nyugati cégvezetőknek az alapélménye nagyon gyakran az volt rólunk, hogy amikor azt mondták, hogy ezt és ezt kéne csinálni, ez itt a lehetőség, ebbe az irányba mennénk, akkor a magyar ember jó eséllyel valami következőt mondott: „Hát ezt ezért és ezért nem lehet megcsinálni. Igen, ez jó ötlet, nyugaton biztos működik, de hát ez itt Magyarország.” És azt mondta ez a fejvadász, onnantól kezdve eltelt néhány év, már tudta, hogy valahogy Magyarországon ez a dinamika, akkor ő is már azt nézte, hogy mikor van egy ilyen helyzet, hogy ezt kéne csinálni, akkor kik tartoznak abba a kisebbik csoportba, akiknek nem az az az első gondolata, hogy ezt miért és hogyan nem lehet megcsinálni, hanem akik azon kezdenek el gondolkozni, hogy „Ja ezt? Jó, ez izgalmas lesz, mert ebben a pillanatban még nem tudom, hogy kéne, tehát akkor ezzel nekem komolyan neki kell állnom foglalkozni.”

Következő. Nem azzal érdemes törődni, hogy ő mit fog tenni, majd mikor ez az ember a gazda most hazajön, és „Te jó ég, mit fog csinálni? Mit csinál, ha majd én alszom, és mit csinál, ha ébren vagyok, és ha nagyon alszom, akkor mi fog történni?” Hogy nem ezzel érdemes foglalkozni, hogy ő mit fog tenni, hanem sokkal inkább azzal, hogy én mit akarok csinálni.

A következő. Nem az van, hogy ő vagy hogy dönt az én sorsomról, én hogy döntök a saját sorsomról? Múlt heti evangélium. A kérdésünk az, hogy mi itt és most hogyan döntünk a saját sorsunkról.

A következő. Nem azzal érdemes foglalkozni, elsősorban mi lesz a világgal, és aztán akkor szorongani a jövő miatt, hanem hogy a világban mi az én részem. Ebből a világból mi az én részem és mi az én dolgom?

Itt egy pici novellát hadd hozzak ide. Egy férfi, ez valódi, ez a novella szerzőjére vonatkozik. A novella szerzője egy autóbalesetben tolókocsiba, kerekesszékbe kényszerül, soha többet nem tud járni. Persze, hogy ez egy rettenetes helyzet, és ő teljesen kiszolgáltatott ebben az új helyzetben. Azt se tudja, hogy hogy érdemes élni, hogy érdemes-e egyáltalán élnie. Éjszaka álmodik valamit. Azt álmodja, hogy fekszik az ágyában, és egyszer csak megjelenik ott előtte Isten, és a következőt mondja neki: „Itt van ez a hét milliméter. Ezt a hét millimétert rád bízom.” A férfi fölébred, sírva fakad, hogy „Nekem még az álmomban is csak hét milliméter van?” Úgy érzi, hogy most nem igaz, baleset, járni se tudok, azt még itt is csak hét milliméter. És ahogy töpreng az álmán, na de hát nem akárki adta azt a hét millimétert, Isten adta a hét millimétert, és estére hirtelen földerül és azt mondja: „Te jó ég! Hát, ha Isten adott nekem hét millimétert, hát az az én hét milliméterem. Nem akárkitől kaptam az én hét milliméteremet, hanem Istentől. Na, akkor ezzel a hét milliméterrel szeretnék nagyon jól bánni.”

Következő. Nem azzal érdemes foglalkozni, hogy mi az, ami elálmosít, egy csomó minden elálmosít bennünket, hanem mi az, ami ébren tart? Nem tudom, voltatok-e katonák? A hölgyeknél vannak megfontolásaim. Ugye én másfél évet voltam katona, és ezért tudom, hogy milyen őrségben állni. Van egy-két olyan pont, mikor abból pont elegünk van. És már akkor nagyon izgalmas élmény volt számomra az, nemcsak hogy hogyan tudok ébren maradni, hanem az, hogy mitől tudok ébren maradni. És az ottani tapasztalataimat később nagyon jól tudtam használni, mégpedig akkor, amikor vezetek, már hulla fáradtan, és még van 300 kilométer. És az lett az élményem, hogy mi az, ami ébren tud tartani, akkor is, amikor már teljesen végem van, az mindig valami olyasmi, amiben számomra élet van. Hogy megengedem, hogy különböző dolgok megjelenjenek a gondolataimban, és mindig rácsodálkozom, hogy ami ébren tart, abban számomra van élet. És olyan jól esett mindig utána menni azoknak a gondolatoknak, érzéseknek, fantáziáknak, amelyek egyszer csak hirtelen kihoztak az álmosságból, mert tudtam, hogy abban nekem élet van. Mostanság, vezetem az autót, és tudom, hogy van még 300 kilométerem, és már hullafáradt vagyok, nem egyszer az az öröm van bennem, hogy jaj, de jó, hogy ezalatt a 300 kilométer alatt pont lesz alkalmam olyan témákat végig gondolni, amiben élet van, mert azt nem véletlenül kaptam valamiképpen ajándékba.

Következő. Nem azzal érdemes foglalkozni, hogy hogyan és mit kell kibírni, hanem sokkal inkább azzal, hogy ki fog hozzám eljönni? Nem azt, hogy én hogy fogom kibírni, hanem hogy ő az, aki el fog hozzám jönni.

A következő. Nem azzal érdemes foglalkozni, hogy így a fenyegetettség, meg úgy a kiszolgáltatottság, hanem sokkal inkább, hogy hogyan van a beteljesedés. Ahogy készültem, eszembe jutott szenteste. S hogy milyen szép az, amikor úgy jutok el a szentestéig, hogy akikkel éppen vagyok, az van bennem, hogy itt és most énnekem semmi dolgom nincsen. Egyszerűen semmi dolgom nincs, most, hogy itt vagyok azokkal, akikkel egymást kölcsönösen szeretjük, semmi dolgom nincs, mint együtt lenni, örülni egymásnak, és én hozzáteszek még: játszani, múlatni az időt, fönn lenni, ameddig jól esik, addig együtt lenni és örülni egymásnak, ameddig csak ezt szusszal bírjuk, mégpedig azért, mert semmi más dolgom nincsen. Vagyis ez mit jelent? (Azt), hogy a jelenben itt és most halljuk, ahogy az almák azt mondják, megértem, ahogy a kenyerek azt mondják, hogy megsültem, ezt itt mind megcsináljuk, megcsináljuk, megcsináljuk, megcsináljuk, és amikor ott vagyunk együtt, a szó legjobb értelmében, mint a gyerekek, önfeledten és örömmel semmi más dolgunk nincs, mint játszani, mint örülni annak, hogy most együtt vagyunk és nincs más dolgunk.

És akkor a záró gondolat így szól. Valójában akkor nem a mulandóval van dolgunk, hanem a maradandóval, ezért nem a mulandó fölött érzett szomorúság vagy félelem, sokkal inkább a maradandó fölött érzett öröm és ujjongás, ez az, amivel dolgunk van.

És akkor zárásképpen visszatérnék a filmhez, mert akármilyen szomorúan is hangzik, a film elég jól ábrázolta azt, hogy hogyan nem érdemes. De volt négy ember. Az egyik egy idős házaspár. A nő beteg volt, még mielőtt elmentek volna nyaralni, a férfi nagyon dühös volt a feleségére, a feleség válni akart a férjétől, így mentek el nyaralni. És amikor megértették, hogy néhány óra van hátra, s azalatt el fog telni az életük… A gyerekeik kérdezték őket, hogy „Anya, te nem akartad elhagyni apát? Apa, te nem akartál beolvasni anyának?” Mert a gyerekek képben voltak. És mind a ketten a következőt mondták: „Gyerekek, ez már egyáltalán nem számít.” És hát olyan megrendítő a film, ahogy szinte percről percre látjuk, ahogy öregednek, és a férj és a feleség leültek egymás mellé, megfogták egymás kezét, és pont azt csinálták a jelenben, amit érdemes. Mert egész világos volt számukra, hogy ahogyan eljöttek, az mind nem számít. És aki számít, az az, hogy pont az a valaki van mellettem, akit szeretek, pont az a valaki van mellettem. És ha van valami, amit érdemes csinálni, azzal a valakivel megöregedni, pont vele, akit szeretek. Ez volt az idős emberek válasza. De volt két fiatal. A két fiatal nem akart egymás mellett szépen megöregedni. Nem, a két fiatal élni akart. És a két fiatal, miután nem azzal foglalkozott, hogy élet-halál harc, meg ki a felelős és ki a hibás, hogy ki a rossz, és hogyan szorongunk, mindezzel nem törődtek, ezért összeültek és megbeszélték, hogy mit is lehetne csinálni. És próbálkoztak így, és próbálkoztak úgy, és az nem volt jó, és nem adták föl. És végül az egyikőjük rájött, hogy mit lehetne csinálni, és a másikójuk azt mondta, hogy „Én segítek neked.” És elindultak, volt egyetlen lehetőségük, és azon az egyetlen lehetőségön az egyikük majdnem meghalt. És a másikuk inkább visszafordult, hogy megmentse, minthogy egyedül élje túl. És ahogy visszafordult, hogy megmentse, megmentette a másikat és mind a ketten túlélték. Végül, akár az idősek, akár a fiatalok, egészen világos lett számukra, hogy a jelenben hogyan érdemes élni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)