Mk 1,1-8 - Advent 2. vasárnapja

Mit jelentene számunkra 2023 karácsonya előtt kimenni a pusztába?

Olvasmány (Iz 40,1-5.9-11)

„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért.” Egy hang kiált: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így.” Menj föl egy magas hegyre, te, ki jó hírt viszel Sionnak, emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld föl hangodat! Ne félj! Hirdesd Júda városainak: „Íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr, íme, eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti.”

Szentlecke (2Pét 3,8-14)

Szeretteim! Főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket: az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap. Az Úr nem késik ígéretével, mint ahogy némelyek késedelmesnek tartják, hanem türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem azt, hogy mindenki bűnbánatot tartson. Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elpusztulnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek. Hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi az ő ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját. Szeretteim, minthogy ezt várjuk, azon legyetek, hogy békességben, tisztán és feddhetetlenül találjon benneteket.

Evangélium (Mk 1,1-8)

Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”

Vasárnapi beszéd

Továbbra is az ajánlatom él, egész bátran gyertek oda, jobbra-balra, oltárok elé, ott mégis csak egy puha szőnyeg vár benneteket. Itt vannak székek, a székeken puha, hát valamennyire puha szivacskák. Szóval gyertek, örülök, ha jöttök, gyertek, gyertek! Szerintem a legpusztítóbb oldalt állni a falnál. A pásztorjátékokat ott szoktam átvészelni. Elképesztően hideg van ott. Szerintem ez sokkal jobb. Gyertek bátran!

Háromszor is elhangzik valami, ami hát egyáltalán nem tűnik úgy egyébként lényegi mondanivalónak, inkább csak, mint valami keretnek, vagy valami adottságnak, hogy a pusztába kiáltónak ez a szava, hogy Keresztelő János meghirdeti a pusztában azt, hogy „Térjetek meg és tartsatok bűnbánatot!”, és ezért az emberek a pusztába mennek ki, hogy ott alámerítkezzenek általa. Nem másról szeretnék beszélni, mint arról, hogyha mi próbálnánk az evangélium kapcsán odamenni Keresztelő Jánoshoz, ott megtartani a bűnbánat keresztségét, hogy akkor ez mit jelentene? Csak ki kéne menni a pusztába, hát nagyon egyszerűen ezt jelentené. És akkor erről szeretnék beszélni: mit jelentene számunkra 2023 karácsonya előtt kimenni a pusztába?

És a válaszomat egyetlen mondatban is meg tudnám adni, ez pedig így szól: Ma nekünk kimenni a pusztába, azt jelenti, hogy kikapcsolom a telefonomat. Ez a puszta. De most azt mondja a szentíró, hogy hát egész Jeruzsálem kiment a pusztába, és azt mondta, Júdea vidéke kiment a pusztába, az pedig mit jelent? Ez mondjuk a három nap pusztai vándorlás oda, most körülbelül lehet valakinek több, három nap vissza, tehát a puszta az hat nap telefon nélkül. Az a puszta. És hogyha a ma emberének ez a puszta, hát akkor nem csodálom, hogy azt mondom, hogy na jó, akkor ezt a pusztát hagyjuk. De akkor hogy lesz a többi, hogy lesz, hogyha nem megyünk ki a pusztába? Csak úgy egymás után szeretném mondani, hogy de tényleg, hogyha van, ami a pusztában tud megtörténni, odakint és idebent, akkor mi az, ami a pusztában tud megtörténni, aminek tényleg és valóságosan, nem csak jelképes, hanem valódi üzenete az, hogy tényleg néha ki kéne kapcsolni a telefont? De ezt majd úgyis fogjátok hallani.

Akkor az első gondolat így szól, hogyha az ember kimegy a pusztába, akkor ott óriási lehetősége van arra, hogy tényleg magával is találkozzon. Mert amikor online vagyok, akkor olyan sok mindennel tudok találkozni, ami pont megakadályozza, hogy tényleg találkozzak magammal.

Második gondolat, hogy a pusztában tisztességes, rendes félelmeink lesznek. Ez aztán egészen furcsán hangozhat. De miért mondom ezt? Mert ha a kutatókat kérdezzük, azt mondják, a 20-30 évvel ezelőtti ember szorongásszintje sokkal kisebb volt, mint a ma emberéé. A ma emberének, a ma átlagemberének szorongásszintje 30 évvel ezelőtt diagnózis után kiáltott volna, és azt mondta volna a pszichiáter, hogy „Önnek egy krónikus szorongásos zavara van.” Ma pedig ez a normális. Ha kikapcsolom a telefont, akkor hirtelen megjelenik az alacsony töltöttségi szorongás, a telefontól való távolságból adódó szorongás, ezek a mai ember szorongásai, ezek diagnosztikai kategóriákban: alacsony töltöttségi szorongás. És akkor ezt kikapcsolom, és kibírom egy-két napig, egyszer csak megjelennek a tisztességes félelmek. Olyan igazi, rendes emberi félelmek. Ez tényleg egy másik műfaj. Az ember kint van a sötétben, vagy kint van ott, tényleg valahogy meg kell az életet oldani, rendes félelmeink támadnak. És ezek a rendes félelmek olyan offline félelmeink lesznek, ezek közel visznek bennünket saját magunkhoz.

Ha Jézusnak van mondata, amit még a föltámadás után is ki tudja hányszor elmond, az az: „Ne féljetek!” És mégis merek erről beszélni, mert Jézusnak van egy olyan mondata is, amit sokáig egyáltalán nem szerettem, de most már egyre jobban látom ennek a jelentőségét. Hogy egyszer azt mondja: „Ne attól féljetek, aki megöli a testet, féljetek inkább attól, aki az ember testét, de főképp a lelkét képes elveszejteni és tönkretenni!” Hogy Jézus, aki annyiszor beszélt arról, hogy ne féljetek, azért volt egy olyan mondata, hogy van azért az a félelem, amit az ember lehet, hogy a puszta mélyén él át. Amikor rájövök, hogy az én igazi nagy félelmem tulajdonképpen ez, nem az, hogy lemerül a telefonom, hogy tényleg vannak jogos nagy félelmek. De nekem mi az? Milyen érdekes, a ma emberét mi érdekli? Hát a vágyaim, a legmélyebb vágyaim. De a pusztában lehet, hogy úgy találkozhatnék magammal, ahogy sehogy másképp, ha meg tudnám mondani, valójában a szívem – nem is a legmélyén, de majdnem ott – (mélyén) mik az én félelmeim? Hogy én ezekkel a félelmekkel aztán valamit tudjak kezdeni, hogy szembenézzek velük. És nem akarom nagyon hosszan, mert az lett a benyomásom az előző egy-két héten, talán hosszú volt.

Tehát akkor ennek a záró mondata az: a pusztában rájövök, kitől, mitől érdemes félnem. Meg tudom mondani, hogy mi a lényegi félelmem, és attól kezdve az a rengeteg szorongás, aggodalom, bizonytalanság, az mind zárójelbe kerül, mert tudom magamnak mondani: „Jó, persze, aggódok, bizonytalan vagyok, félni meg ettől érdemes.”

Következő: a pusztában meglep bennünket az unalom. Biztos, hogy az unalom meglep. Hogy mondjam, egy kis pici adalék, hogy miért is erről beszélek? Azért, mert elolvastam az evangéliumot jó korán reggel: „Kiment egész Júdea vidéke, és Jeruzsálem lakói a pusztába.” És tudjátok, elképzeltem ezt, hogy nekiállunk kimenni a pusztába. De mi jelent meg előttem? Az jelent meg előttem, hogy a kényelmes buszokra fölülünk, ott, pont a puszta közepén ki is van írva, hogy Puszta, akkor pont a parkolókban megállunk, és akkor mindenki elrohan pisilni, utána pedig keresünk valami olyan nagyon pusztás pusztát, de az is, hogy ki van ám dolgozva, hogy jól lehessen fotókat készíteni. És mindenki venné elő a telefont a pusztában, és fotózgatnánk magunkat, és keresnénk azt, hogy hol van jó puszta háttér a jó puszta fotóhoz. És utána hazajönnénk, és azt mondanánk, voltunk ki adventben a pusztában, nézd meg, és akkor el is küldenénk, hogy látjátok, mi voltunk kint a pusztában. Innen jött ez az egész, hogyha most arról beszélünk, menjünk ki a pusztába, magától értetődően vinnénk a telefont, nem? Ott lenne a telefonod, és ha a leginkább átélhetnél valamit, azonnal, na ezt a pillanatot, ezt most lefotózom, ezt most megosztom. Na, most megyek tovább.

Ha nincs telefonod a pusztában, unatkozni fogsz. Unalom, egy olyan jó kis unalom, az egy csodálatos dolog. Azt mondják a szakértők, amikor az ember elkezd unatkozni, az a kreativitás melegágya. Mikor unatkozol és nincs nálad a telefon, nem kikapcsoltad, a buszban hagytad, másik szobában leraktad, nincs nálad. Mikor nincs nálad, és elkezdesz unatkozni, úgy hirtelen meg tud nyílni a világ. És ezért mondják a kutatók, a gyerek rettenetesen tud unatkozni, és ott egyetlen porcicával aztán elkezd játszani, és a porcica is egy egész világot… fújogatja a porcicát. És egyszer csak kialakul bennünk az, hogy tulajdonképpen milyen kreatív is az ember, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek, hogy mi mindent meg tudunk csinálni. De annak mi a bevezetője? Az unalom. Pont úgy, mint… nem egyszer ahogy a megtérés és utána bűnbánattartás. Szóval, amikor az ember unatkozik, akkor nem azt kérdezi, hogy melyik honlapot nyissam meg, hanem hogy „Mit kezdjek magammal?” A pusztában lesz egy alapvető kérdésünk: Mit kezdjek magammal? Nem egy alkalmazással, hanem magammal.

A következő az ötödik gondolat, hogy a pusztában ott telefon nélkül nincs azonnaliság. Azt lehetne mondani, hogy a pusztában egyáltalán nincs azonnaliság. De a pusztában van itt és most, de nincs azonnaliság, egy klikk, egy klikk, egy klikk, és még… nincs azonnaliság. A pusztában átélhető az, hogy az idő elmúlik. Hogy az, amit nem tettem meg, mondjuk rájöttem, hogy mit kéne magammal tenni, és amit aznap nem tettem meg, azt már soha többet nem tudom megtenni, mert elmúlt az a nap, mert lement a nap, és egy ideig sötét van. Tehát nincs azonnaliság, és éppen ezért mire lehetek érzékeny? (Arra), hogy mikor minek van itt az ideje, arra leszek érzékeny. Mert nem azon múlik, hogy ezt csinálom, hanem azon múlik, hogy mikor van világos és mikor van sötét, mikor van hideg és mikor van meleg. Ezért nincs azonnaliság, de érzékeny lehetek arra, hogy mikor minek van itt az ideje.

A következő, hogy a pusztában nincs kilépés. Megunom? Bosszant engem? Nem akarom? Puff! Már ki is léptem. Tukk, letiltottalak. Nem, a pusztában nincs kilépés. A pusztában az ember megéli azt – és ezt kérdésként teszem föl –, hogy mennyire vagyok benne az életemben? Nem csak már, hogy mit kezdek vele; én a saját életemben mennyire vagyok benne? Most zajlik a rövidpályás úszó Európa-bajnokság. És olvastam egy nagyon érdekes riportot, ahol egy magyar úszónk azt mondja: „Velem ilyen még sose történt, ez szörnyű volt. Beugrottam a vízbe, s az volt az élményem, mintha kívülről látnám magam. Egyszerűen nem voltam bent a testemben. Úsztam, én úsztam, de hát így, hogy az ember szinte kívülről látja magát, hát így nem lehet úszni. Hát sajnos így, persze, hát így nem jutottam döntőbe.” A pusztában az ember egyszer csak belül kerül a saját életébe.

A következő, hogy a pusztában minden élőben van. Hogy a pusztában egyszer csak fölfedezem azt, hogy azért milyen elképesztő nagy dolog, hogy én egyáltalán élek. A pusztában látom a növényeket és az állatokat, hogy milyen elképesztő sokat kell küzdeniük azért, hogy egyáltalán legyenek. Mikor a Szentföldön jártam, ott, az ottani pusztában, tulajdonképpen nem egy homoksivatag, hanem egy kősivatag, és az első úton az volt az élményem a pusztáról, hogy tényleg mennyire egy kopár, élettelen vidék. És aztán persze próbáltam tájékozódni, és kiderült az, hogy tényleg így van, de ha az ember kimegy március felé, amikor még van eső, meg már elég sok eső volt, és jó az idő, na, akkor viszont a puszta kivirágzik. És elhatároztam, hogy nekem muszáj márciusban vagy áprilisban kimennem a pusztába, mert érteni akarom a pusztát. És akkor volt lehetőségem arra, hogy kimenjek márciusban a pusztába, és tényleg más. És az a megrendítő, hogy azok a kicsi növények, azok a kicsi magvak, azok a gyökerek milyen elképesztő nagy teljesítmény az, hogy márciusról márciusra észrevesszük, hogy tényleg élnek. A pusztában az ember egyszer csak rácsodálkozik arra, mit jelent, hogy mi tényleg élünk. Nem élőzök, hanem élek, hogy az egy másik műfaj.

Következő, hogy a pusztában egyáltalán nincs folyamatos kielégülés. Márpedig, ha klikkelgetek, és egy másodperc, még egy, és még egy, és görgetem és nézem, termelődik a dopamin, folyamatos kielégülés némi fájdalomcsillapítással. De a pusztában ilyen nincsen. A pusztában az ember a köveket görgeti legfeljebb. Erről is hadd meséljek nektek valamit. Amikor belelkesedtem a pusztában, jaj, de csodálatos, én is építek itt egy oltárt, pont úgy, mint az ószövetségi szentírásban milyen sokan, és én ott fogok misézni. És lelkesen, nem a neten pörgettem, görgettem meg a köveket. Mikor odajött hozzám, aki érti a pusztát, és azt mondja: „Feri, óvatosan görgessél, meg rakosgasd itt a köveket, mert úgy két-három kőrakás után ott már a skorpiók vannak! Hát oda húzódnak be a forróság elől, ott hűsölnek. Úgyhogy Feri, te a pusztában vagy.” És akkor megértettem azt, hogy külön föl kell fedeznem az életet a pusztában. Naivul azt gondoltam, hogy én ismerem a pusztát, mert látom a köveket. Fogalmam sincs, hogy hogyan van ott az élet. De van ott élet, csak igazából nem tudom, hogy.

A következő gondolat, hogy a pusztában figyelemelterelés helyett figyelnünk kell; lásd skorpiók! Ott hiába terelem el a figyelmem, akkor életképtelen leszek. Valóban figyelni kell. Hallottátok-e a hírt, néhány nappal ezelőtt a Zemplénben valakit megmart a keresztes vipera, Magyarország egyetlen durva kígyója? És akkor lehetett látni a fényképeket, és mi a történet hozzá? Az, hogy a keresztes vipera egyáltalán nem akarja az embert megmarni, hanem elmegy, mint a skorpió, elbújik ide-oda, amoda. Ámde ez a valaki egy ügyetlen mozdulat miatt egy óriásit esett, és hát pont ott volt a keresztes vipera. Szóval a pusztában figyelni érdemes, de nagyon, mert megértjük azt, hogy az életünk nem a figyelemelterelésen múlik, hanem hogy arra figyelek-e, amire tényleg érdemes.

A következő, hogy a pusztában nem lehet elrejtőzni. Hát az online világban csodálatosan el lehet rejtőzni, a pusztában már messziről látszok.

A következő, hogy a pusztában nincsenek idegenek, mert a pusztában mindenki vándor. És bárki, aki kimerészkedik a pusztába, ott egy másik vándorral fog találkozni, akkor is, hogyha ő azt a vándort nem ismeri.

Egy történet, amit már tudom, egyszer mondtam, de már megengedtem magamnak, hogy többször is elmondjak történeteket. Ez pedig, hogy egy riporter kérdezi Jóska bácsit, és azt kérdezi tőle: „Jóska bácsi, ön hazajött Auschwitzból, én pedig megnéztem, hogy hány százalék élte túl a haláltáborokat. És ha megengedi, és nem veszi ezt bántásnak, az érdekelne engem, hogy miért pont maguk élték túl, hogy mi önökben a közös vonás, hogy ez egy tehetség, egy adottság, egy képesség, egy erény? Miért pont maguk néhányan jöttek haza?” És a Jóska bácsi a következőt válaszolta: „Szerkesztő úr, nem bánt engem ez a kérdés, mert a sorstársaimmal együtt nem egyszer mi is föltesszük ezt a kérdést magunknak, hogy miért pont mi jöttünk haza, akkor mit kezdjünk az életünkkel, ha éppen mi jöhettünk haza, és van egy közös vonásunk. Tehát most nem is az én válaszomat mondom önnek, hanem a közös válaszunkat az összes túlélőben, aki ezt túlélte, tényleg van legalább egy közös vonás, ez pedig a következő: valakik valamikor segítettek nekünk. Szerkesztő úr, a haláltábort önerőből nem lehetett túlélni.”

Amikor az ember kimegy a pusztába, vándor lesz. Tudja, hogy az idő véges, és a vándorlásban vándorokkal találkozik, és a pusztában az ember nagyon világosan tudja, hogy egyedül nem lehet végigcsinálni. És hogy nem mindig az lesz majd mellettem, akit én akarok. Nem mindig az lesz velem, akivel kapcsolatban azt gondolnám, hogy neki kéne itt lennie. De az biztos, hogy egy vándor társam lesz velem.

A következő, hogy a pusztában nem forog körülöttem az élet, de egyáltalán nem. Nem, a pusztában az ember mit figyel meg? Ahogy a csillagok keringenek és forognak, és persze tudjuk, hogy ez nem így van, hogy hát nem úgy van, ahogy mi innen azt látjuk, hanem egyszer csak ráébredek arra, hogy nagyon fontos vagyok, de a puszta nem körülöttem kering, hogy nekem igazodnom kell a pusztához. Sőt, alkalmazkodnom kell a pusztához, hogy a puszta a nagy és én vagyok a kicsi. Viszont van egy gyönyörűség ebben, hogy én ennek a csodálatos pusztának, beleértve a csillagos az eget, én annak része vagyok. És ebből a csodálatos nagyságból, ami a puszta, én részesülök. Szóval, hogy a pusztában van valami rend a szó legjobb értelmében. És én egyszer csak elkezdhetem keresni azt a rendet saját magamban, amilyen rendet fölismertem a pusztában.

A következő, hogy a pusztában megértem azt, hogy milyen kevésre is van igazából szükségem. Nem tudom, ti tudjátok-e, hogy a szakirodalom mit mond arról, mit jelent, hogy alapvető szükségletek? Az alapvető szükségletek hat dolgot jelentenek. Az első, van mit enni, van mit inni, van mit fölvenni, van fedél a fejem fölött, van hova behúzódni. Azután nem csak nekem van ez így, hanem a szeretteimnek is. És ha belegondolok a jövő hétre és a jövő évbe, tudhatom, hogy a lehető legnagyobb valószínűséggel ez így lesz. Ezért, ha én rátok nézek, akkor biztosan állíthatom, és persze ebben is tévedhetek, hogy a mi alapvető szükségleteink kielégítést nyernek ma is és tegnap is és holnap is. És ha kimegyünk a pusztába telefon nélkül, akkor megélhetjük azt, hogy tényleg kevésre van szükségünk.

Olyan megrendítő volt, nekem egy édesapa mesélte el. A gyerekek már lefeküdtek, és ő azt mondja, úgy sóhajtott egy nagyot, hogy „Feri, tudom, hogy most pont tőled hiába kérdezem – ez igaz volt –, de Feri, nem tudom, hogy itt a gyerekeinknek mindent meg akarunk adni. Hát persze, hogy mindent meg akarunk adni – és azt mondja –, de látom, hogy a gyerekeim ebben a tényleg, egy, mondhatjuk, hogy relatív, de hát egy relatív jólétben élnek.” És azt mondta az apa egy nagy sóhajtás között: „Feri, nem tudom, hogy ez egyébként, ezt így érdemes-e csinálni, hogy ezt így érdemes-e csinálni, hogy a gyerekeink, amikor felnőnek, tulajdonképpen tényleg azt adtuk-e nekik, amire igazán szükségük van? Nem tudom eldönteni.”

A következő, a pusztában az ember fáradtan lefekszik; valódi álmaink lesznek. Igazi álmokat fogunk álmodni, olyan belső álmokat, amik segítenek nekünk a magunkkal való találkozásban. Hát nem meglepő az, hogy a karácsonyi történetben egymás után jönnek az álmok? Ha József nem figyel az álmaira, az a Karácsony, amit most megünneplünk, ez a Karácsony biztos nincsen így. Azért, mert az ember a vándorlása közben a pusztában, ők tényleg mentek a pusztába, és a pusztában született meg Jézus, hogy ott a pusztában valódi álmok vannak a csillagos égbolt alatt, és ezek belső álmok, és ezekben az álmokban Isten üzenhet a szónak most sokféle értelmében. Közben pedig az ember használja ezt a szót, hogy álmaim, és a legtöbb ember álmai micsodák? Kívülről szinte ránk kényszerített reklámok, s ezeket nevezzük ma álmoknak. „Olyan sok képet láttam már tőle meg tőle, most arra jutottam, hogy nekem is ez az álmom.” Ezek még csak nem is belülről jönnek. Ezek képek kívülről, hogy az ember, hogyha otthon hagyja a telefonját, egyszer csak a saját valódi álmaival fog találkozni, s azon belül talán még az Isten terve is valahogy megjelenik.

A következő, hogy a pusztában az ember nem lemerül, hanem kimerül. Az nem ugyanaz. Mikor ezt mondjuk egymásnak, lemerültem, de nem, mi nem merültünk le. A telefon merült le. Mégsem ezt mondjuk, (hanem) lemerültem, meg mindjárt lemerülök. Az ember a pusztában nagyon jó ízűen kimerül. És akkor átélhetem azt, hogy na, ezt a napot érdemes volt így csinálni. Az a képem a pusztáról kétezer évvel ezelőtt, hogy kiment ott Jeruzsálem és Júdea sokféle lakója, és amikor ott alámerítkeztek a Jordánban, és följöttek és mentek haza, aznap mondhattak valami ilyesmit. „Na, ez a nap egy jó nap volt.” Hogy sok napomról azt se tudom, hogy mivel telt. Na, ennek a napnak volt értelme, egész biztos, hogy ma egy jót fogok aludni.

A pusztában az ember megérti, hogy az idő és az energia is véges. Ezért az energiámat már csak arra szeretném használni, amivel javára lehetek másoknak, mert az energiám véges.

És aztán, utolsó két gondolatocska, hogy az ember a pusztában nem a telefonját szabja a személyére, hanem a pusztában lehetőségünk van saját magunkat személyre szabni. Kimenni a pusztába, akár azt is mondhatnám, elmenni bűnbánatot tartani, az egyik fölséges útja annak, hogy saját magamat személyre szabjam. Például azért, mert akár a gyónásomban megjelenhet végestelen-végig ez a gondolat: „Mikor nem bántam személyként egy személlyel? Mikor voltam személytelen? Mikor tárgyiasítottam másokat? Mikor gondoltam azt, hogy mások az én álmaim elérésének az eszközei, a céljaim megvalósításának az eszközei? Hogy úgy éltem-e, hogy magamat személyre szabtam, és másokat személyszámba vettem?

Hogy szokták ezt mondani? Karácsonykor Jézus nem a telefonodra érkezik, hanem valóságosan. És ezért az utolsó gondolat ez, hogy mondhatnánk azt, hogy talán már úgy nagyobb méretekben a laikusoknak is, idén az első karácsonyunk az, hogy már telt az évünk azzal a kérdéssel, hogy a mesterséges intelligenciától mit kéne kérdeznem. És már kérdeztük is, és nagyon érdekelt bennünket, hogy a mesterséges intelligencia mit válaszolt nekünk, és elkezdtük a válaszok alapján egy kicsit alakítani az életünket. A pusztában ez egy picit másképp van. A pusztában megsejtem azt, hogy nem a mesterséges intelligenciát érdemes elsősorban kérdezni, és akkor na, mit válaszol; a pusztában Isten kérdez és az ember válaszol.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)