Jn 1,1-5.9-14 - Urunk születése: Karácsony

„Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert.”

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened”. Figyelj csak! Őrszemeid felemelik hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szembe látják, hogy visszatér az Úr Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felemelte szent karját minden nemzet szeme láttára, és meglátja a föld minden határa, hogy szabadítást szerez Istenünk.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged?” Vagy pedig: „Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam?” Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: „És leborulva imádja őt Isten minden angyala.”

Evangélium (Jn 1,1-5.9-14)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.

Vasárnapi beszéd

Advent időszakának vége, elkezdtük és elkezdjük ünnepelni Jézus születése napját. És miért hozom mégis ide egy picit adventet? Azért, mert a karácsonyi történetnek, amikor látjuk ezt a képet, hogy a kis Jézus, mellett van Mária és József, esetleg az angyalok és a pásztorok és a királyok. Ennek mi az előzménye? Rengeteg mozgás. Nagyon sokan elindulnak, Jézus elindul a Mennyei Atyától, a pásztorok elindulnak oda a bölcsőhöz, az angyalok elindulnak a mennyből, azután Mária és József elindulnak a lakóhelyükről. És mondhatnám, mondhatnám, nagy mozgás van, hogy végül egyszer csak lássunk egy képet. Ebből a mozgásból szeretnék kiindulni, mert mi mindannyian advent idejében elindultunk és mozogtunk, és megvolt ez a három hét, és miért? Azért, hogy amikor elérkezik Karácsony ünnepe, akkor mi ne csak Jézusig érkezzünk el, hanem elérkezzünk saját magunk legcsodásabb részéhez. Miért mondom ezt, és nehogy úgy vegyétek, hogy „Te jó ég, most erről kezd beszélni, ahelyett, hogy megünnepelnénk Jézus születését!”? Azért mondom ezt, mert amikor a kis Jézussal találkozunk, akkor már nem arra lesz szükség, hogy mi higgyük azt, hogy a kis Jézus megszületett, és ő a világ megváltója, hanem arra, hogy ez alatt a készületi idő alatt, vagy akár most, ebben a percben és a következő tíz percben és a következő fél órában mi megtegyük ezt az utat ne csak a kis Jézusig, hanem a saját legszebb részünkig, a legigazabb részünkig, a legjobb részünkig, a legegészségesebb részünkig, akár még így is merhetném mondani a legszentebb részünkig, azért, hogy a Jézussal való találkozás létre tudjon jönni.

Ezért tehát Karácsonykor ha önfeledten szeretnénk ünnepelni, arra már pontosan a hitünk alapján mondhatjuk, hogy nemcsak arra van szükség, hogy tudjuk, hogy ő megszületett, hanem hogy mi is megszülessünk a szónak abban az értelmében, (hogy) rátaláljunk arra valakire magunkban, aki pontosan tudja, hogy milyen nagy ünnep a Karácsony. Ezt a valakit keressük magunkban. És az, hogy ti eljöttetek december 25-én ünnepelni, ez azt jelenti, hogy ismeritek ezt a csodás részleteket, aki tudja, hogy itt valami nagy ünnep van, aki rávett benneteket, hogy fölvegyétek a cipőt, pedig otthon sokkal melegebb van.

Szóval a második gondolat ezek után így szól, hogy hát hallottuk ezt, hogy „a világosság a világba jött, a sötétség nem fogadta el”. És persze szoktunk erről beszélni méltán, hogy az ember a világosságot választja, vagy esetleg a sötétség a markába kaparint bennünket, de én azt merem mondani, hogy mi itt mindannyian, hát mi már döntöttünk a világosság mellett. Hát azzal, hogy itt vagyunk, ez nyilvánvaló, hogy döntöttünk a világosság mellett. De akkor hogy lesz bennünk nagyon nagy ünnep, Karácsony?

És akkor így jönne a következő gondolat, amit egy picit szeretnék majd árnyalni, ez pedig az, hogy számunkra a Karácsony átélhetően, megtestesülten ünneppé legyen valamiképpen, ha más nem, hát valahogy előszobája egy istenélménynek, (ehhez) nem a sötétség vagy a világosság feszültségét kell valahogy megoldanunk, mert azt már megoldottuk, hanem: Ki tudom-e mondani azt, hogy nekem a világosság fontosabb, mint a világosság árnyéka? Na, mit értek ez alatt, hogy most már azt kell eldöntenünk, hogy a világosság fontos, vagy a világosság árnyéka. Ez alatt a következőt értem. Elkezdődött a mai szentmise, és egy versszak, két versszak, három versszak, hányadik versszaknál jelent meg nálatok a világosság árnyéka? A világosság árnyéka az, hogy milyen szép volt az első három, most a negyedikre tényleg szükség van? És a hatodikra? Ezt én most e nélkül nem… Fölintegetek a karnagy úrnak, mert olyan szépen csinálja.

De ezt nevezem a világosság árnyékának, hogy ott vagyunk szenteste, és azt mondjuk „Jaj, milyen szép szenteste, de nem tudom, valaki miért nem vette föl az inget? Nem, de karácsonykor nem lehet egy inget fölvenni?” Ahogy ott esszük, és akkor valakinek van egy megjegyzése, hogy „A tavalyi mákos puhább volt, egy kicsit túl sok a tészta.” Ezt nevezem én a világosság árnyékának. Szóval azt merem mondani, hogy nekünk itt Karácsonykor, hogy úgy betöltsön bennünket, az mit jelent, hogy megszületett a kis Jézus, és egy találkozás létrejöjjön, szükségünk van, hogy eldöntsük, mi a fontosabb nekünk: a világosság vagy a világosság árnyéka. Hogy az hány versszak, hogy milyen hideg van, hogy miért ez van… Mert az ellopja tőlünk az örömöt. És akkor így mondanék néhány gondolatot, de nem leszek ma hosszú, elhatároztam. Képzeljétek, mi történt. Ezt sose gondoltam volna, ez is ajándékszámba mehet, írtam vagy tizennyolc pontot, és mielőtt most bejöttem volna, kihúztam hatot. Ez az én ajándékom, hogy ezeket már ne kelljen végighallgatni. És most, hogy volt hat versszak az elején, még inkább rájöttem, hogy ezt helyesen csináltam.

Nézzük akkor ezt a gondolatot, akkor így szól ez, így is mondhatnám, hogy tudjátok, hogy milyen gyakori ez a mondatfordulat vagy szófűzés, azt mondjuk: „Nagyszerű ez a karácsony, de megmaradhatott volna a hó, szebb lenne.” Azt mondják a nyelvészek, nem tudom, hogy igazuk van-e, de hát ilyet hallottam, hogy a „de” előtti részt a „de” utáni rész szereti érvényteleníteni. Tehát amikor azt mondjuk, milyen szép ez a Karácsony, de minek olvadt el a hó, akkor valahogy a súlypont észrevétlenül ott van, hogy „Tessék, ma se volt szép, igazi Karácsonyunk, mert igazi úgy lenne, ha a hó megmaradt volna. S volt rá esély, azt’ tessék.” Tehát most a beszédben, most már csak néhány perc, bár még semmit se mondtam, arról szeretnék beszélni, hogy képesek vagyunk-e a de utáni részt kihagyni? Hogy olyan mondataink támadnak-e, támadtak-e Szenteste, és huszonöt, és huszonhat, hogy „De szép ez a Karácsony!”, és utána már nem mondunk mást, mert eldöntöttük, hogy nekünk ez fontosabb. Vagy azt is mondhatnám, hogy megcseréljük a sorrendet. Azt mondjuk: „Idén sincs gyönyörűségesen, szikrázóan havas Karácsony, de ez itt Jézus születése napja.” Úgyhogy, amit itt a délelőtt bontunk, azt nyugodtan zárójelbe lehet tenni.

Na most akkor nézzük csak egy-egy gondolat röviden, hogy most akkor az egészséges részem fontosabb-e, vagy a sérült? Mert ugyanis nem tudom, tudjátok-e Karácsonykor a sérült részeink is föl tudnak elevenedni. A Karácsony stresszel jár, s a Karácsonykor két dolog nagyon sokaknál a sérült részből elindul. Az egyik, hogy „Most már tényleg másoknak hogyan kéne engem szeretni, most már aztán tényleg, mert ha ma nem kapom meg, mikor kapom meg?”, és a másik, ez is a sérült részünkből van, hogy fölerősödnek az elvárásaink, hogy „Hát, ha valamikor jól esne valami, akkor most!” És ezért pont ilyenkor te kiérzékenyedünk és föl szokott szaporodni a de utáni rész. Tehát akkor érdemes eldöntenünk, hogy az egészséges részünk fontosabb-e Karácsonykor, vagy a sérült?

Második. Érdemes eldönteni, hogy a jó szándékod fontosabb-e, vagy éppen azt, hogy akármennyire jó szándékú voltál-e, vagy éppen én, azért megmaradtunk ügyetlennek is? Teréz anyáról szól a történet, lehet, hogy ismeritek. Teréz anya átéli az Istennel való találkozásban, hogy a legszegényebbek legszegényebbjei felé van a küldetése. És mi történik? (Az), hogy bejárja a hivatali utat, és elmegy a püspökhöz, és a püspök úrnak elmondja, hogy Isten azt mondta neki, hogy őneki egy szerzetesrendet kell alapítania. És a püspök végighallgatja, és a történet szerint, amikor elmegy Teréz anya, akkor a püspök a titkárjának a következőt mondta: „A Teréz rendet akar alapítani? De egy gyertyát nem tud rendesen meggyújtani.” Nekem fogalmam sincs, hogy Teréz anya ügyesen gyújtotta-e a gyertyákat vagy nem, de Karácsonykor eldönthetjük, hogy a másik vagy a magunk jó szándéka fontosabb-e, amit láthatunk és hallhatunk és tapasztalhatunk, a másiknak a becsületes igyekezete fontosabb-e nekem, vagy éppen az, hogy hát gyarló ember, mint én, és hát vagy meg tudta gyújtani, vagy nem.

A következő, hogy érdemes eldöntenem, hogy az fontosabb-e nekem, hogy hát mások hogyan voltak jók velem, vagy pedig az, hogy milyen sérelmeket szenvedtem el. S itt Nick Vujicic-ről hadd hozzam azt a történetet, amikor ő serdülő volt, akkor nagyon fájt neki az élet, mert nincsen karja, meg nincsen lába. És serdülő korában értette meg végérvényesen, hogy akármennyire is hisz Istenben, neki jó eséllyel sosem lesz karja meg lába. Akkor szíve mélyéig megrendült ettől, hogy akkor neki ez az élet, karok és lábak nélkül, és azon foglalkozott ott a mélypontban, hogy talán ő eldobja magától az életet. És ment haza az iskolából, hát a ment ugye az egy költői túlzás, és ez ment benne, hogy „Szerintem ma befejezem.” És ahogy ment haza, éppen a szomszédék vele egykorú kislánya, hát egy tizenéves lányka éppen kint volt a kertben, akkor látta, hogy a Nick Vujicic megy hazafelé, akkor átszólt neki a kerítésen, azt mondja „Szia Nick! Hogy vagy ma?” És erre dörmögött valamit, hát nem akarta elmondani, hogy egyébként hogy van, meg mire készül. Azt mondja Nick Vujicic: „Mire beértem a házba, eldöntöttem, hogy azon a napon, ahol valaki ennyire kedvesen szólt hozzám, nem fogok távozni.” Karácsonykor eldönthetjük, hogy mi a fontosabb, hogy mások hogyan tettek jót velünk, hogy hogyan voltak velünk kedvesek, és hogyan segítettek, vagy az fontosabb, hogy milyen természetes reális sérelmeink vannak.

A következő. Karácsonykor eldönthetjük, hogy az Isten felé védő vágyain fontosabbak-e, vagy pedig éppen az a fáradságom, amikor az volt az élményem, hogy nem sikerült vele találkoznom. Néha úgy tűnik nekem, az istenkapcsolatba is bele lehet fáradni. Ez persze inkább a mi gyöngeségünkre vet valamiféle fényt, de azért a tény az tény. Azt mondta nekem egyszer egy idős asszony, kedvesen bejött a sekrestyébe, mondja nekem: „Ferikém, nem akarom mondani én a nagy bajomat, mert te úgyis tudod. De mondhatnál valamit az én nagy bajomra!” És rám nézett, és egy kicsit fölemelte a hangját, azt mondja: „Feri, azt ne mondd, hogy imádkozzak többet! Mert én ezt már most már megcsináltam, mondjál valami mást!” Szóval tényleg van az úgy, megvan a vágy, meg már a fáradtság is. És akkor eldönthetjük Karácsonykor, melyik a fontosabb, az Isten iránti vágyam, vagy éppen valamiféle fáradtságom.

És akkor most már itten tényleg a vége felé vagyok, hogy mi fontosabb nekem, az ég felé tekintés, amit ott megláthatok, vagy pedig valamiféle kihagyhatatlan helyzet ebben a világban. Ezt én eldönthetem. És aztán, hogy a szent fontosabb-e, vagy pedig bármiféle evilági előrejutás, valamiféle karrier, vagy hírnév, önmagam sajátos megvalósítása, vagy esetleg tényleg nekem a szent fontosabb? Fontosabb-e nekem az Istenre utaló jel, vagy pedig az azzal kapcsolatos bizonytalanságom? Hát lehetetlen, hogy az ember lobogó bizonyossággal éljen át egy életet, ezért aztán Karácsonykor eldönthetem, hogy sokszor azok az apró jelek ott az égen, az apró jelek a Földön fontosabbak-e nekem, mint a saját bizonytalanságaim, vagy ezzel kapcsolatos gondolataim? Azután így is mondhatnám, hogy Jézus fontosabb-e, vagy a saját kényelmem? Karácsonykor eldönthetem, és ti már ezt a döntést meghoztátok, hogy nektek Jézus fontosabb volt, mint ennek az estének a kényelme.

És akkor a záró gondolat pedig így szól, hogy amikor fölfedezzük a saját magunk legszebb részét és fölfedezzük a vándortársaink legértékesebb részét és fölfedezzük a világ ma született üdvözítőjét, és bennünk ez a találkozás tényleg létre tud jönni, akkor egyszer csak rácsodálkozhatunk valamire. Mégpedig arra, hogy annak a fénynek, ami Jézusból sugárzik, nincsen árnyéka.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)