Lk 2,16-21 - Szűz Mária, Isten anyja

Szűz Mária, Isten édesanyja – Mondatok, amikből élet születik.

Olvasmány (Szám 6,22-27)

Így szólt az Úr Mózeshez: „Mondd meg Áron főpapnak és fiainak, a papoknak: Így áldjátok meg Izrael fiait, ezekkel a szavakkal: Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! Hívják le Izrael fiaira a nevemet, és én megáldom őket.”

Szentlecke (Gal 4,4-7)

Testvéreim! Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, alávetette magát a mózesi törvénynek, hogy felszabadítson minket a törvény szolgaságából, és a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig Isten fiai vagyunk, Isten szívünkbe elküldte Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: „Abba! Atyám!” Nem vagy tehát többé szolga, hanem fiú, és ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.

Evangélium (Lk 2,16-21)

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.

Vasárnapi beszéd

Érdekes ez a mai evangéliumi szakasz így ebben a fölbontásban, mert talán egy mondatot érdemes az előzményekből idehozni, vagyis hogy az angyal, az angyalok mit mondanak a pásztoroknak, ami aztán föllelkesíti őket, és aztán mennek, és keresik ott azt a jászolban fekvő kisdedet? A mondatnak a veleje így szól: „Megszületett a Megváltótok.” Tehát ezt még hozzá akartam tenni, mert ez itt a legfontosabb mondat, ami miatt elindulnak. És miről szeretnék szólni? Azokról a fontos mondatokról, azokról a mondatokról, amik úgy belevésődnek a szívünkbe, nem csak az emlékeinkbe, hanem a szívünkben, és éltetnek bennünket akár egy életen keresztül. Tehát a fontos mondatokról szeretnék beszélni, hozzátéve azt is, mondjuk a mai ünnep fontos mondata: Szűz Mária, Isten édesanyja. És aztán ezt a mondatot egy katolikus ember egy egész életen keresztül forgathatja magában. Hű ez a mondat, ez de ki van találva!

Na most akkor az első, hogy vannak azok a mondatok, amik úgy vésődnek belénk, szó sincs róla, mint ahogy aztán Máriával kapcsolatban megjelenik ez a kifejezés, hogy ő azt a szívébe véste, és aztán tudatosan gondolkozott rajta. Vannak azok a mondatok, belénk vésődnek, anélkül, hogy mi azt akarnánk, egyszerűen ez megtörténik velünk, és ott őrizzük az emlékeinkben. Néha így is mondhatnám, ha tetszik, ha nem, ha akarjuk, ha nem.

Most itt egy születési történet, valahogy nyilván az asszociációim is ide-oda mentek. Gyerekkoromban, lehet, hogy ti ezt tudjátok, nem mintha a legkisebb mértékben is érdekes volna, de van egy ikertestvérem. És akkor van egy családi történet, hogy édesanyámnak nagy volt a pocakja, és hát az orvos vizsgálja őt, és a hatodik, hetedik, nyolcadik hónap, és az orvos újból és újból mondta anyukámnak, hogy „Nagy gyerek lesz.” És hát akkor a szüleim annak rendje és módja szerint megvették az egy kis ágyat, meg az egy kicsit, meg az egy kicsit, meg a mindenből az egy kicsit. És akkor a családi legendáriumban ez így szólt, de hát az anyukám ezt a mondatot gyakran fölidézte, akkor már nem tudom, hányadik hónapban mindig mondta az orvos, hogy hát ez nagy gyerek lesz, és kiment a doktor bácsi, odajött a nővér, a sokat tapasztalt és bölcs asszony, s a következőt mondta anyukámnak: „Kettő lesz.” És emlékszem, egy kicsi rémületet okozott az anyukámnak, mindent szépen bevásároltak egyet. Szóval ez a mondat úgy bevésődött az anyukámnak: „Kettő lesz.” És tényleg úgy volt. Na most, tehát van az a mondat, megtalál bennünket, azt akarva, akaratlanul őrizzük.

Második gondolat, ez tényleg csak azért valahogy egy picit a teljesség miatt, az emberi teljesség miatt, vannak negatív mondatok is. Bizony, amik be tudnak vésődni az emlékeink közé, és ha csak egyetlen percben érdemes azért ezzel foglalkozni, azt mondhatnám, hogy érdemes ezeken a negatív mondatokon is elgondolkozni. Direkt nem hozok ide történetet, mert mindenkinek megvannak a bevésődött negatív mondatok. És akkor föltenni néhány kérdést ebben az elgondolkozásban, hogy „Ez a mondat rólam szól?” És majdnem mindig kiderül, hogy nem is rólam szól, hanem arról szól, aki mondta. Aztán a második, föltenni a még lényegibb kérdést: „Ezt a mondatot Isten üzente-e nekem? Ez a mondat Istentől jött-e vagy nem? Az angyal mondja-e ezt a mondatot, vagy nem?” És milyen fölszabadító, hogy az ember az emlékei között kiszedegeti ezeket a mondatokat, ezeket a gyommondatokat, és megkérdezem: „Istentől jött? Az angyal mondta?” És azt mondom, iszonyúan fáj, de most kiderült, nem az angyal mondta. Ez a mondat nem az Istentől jött. Különben fogja ezeket a mondatokat, mint valami gyomot, és akkor tessék, azt’ mehet mondat, ahova akar. Tehát a második gondolat így szól: Érdemes elgondolkozni ezeken a mondatokon is, s föltenni a kérdést, az angyal mondta-e vagy nem? S akkor adjuk oda annak, akinek.

Következő: pozitív mondatok. Eszembe jutott, amikor fiatal papnövendék voltam, azért nem volt könnyű az első néhány év, mert sokat kellett tanulni, nehéz volt, és ez volt a kisebbik. A nagyobbik az volt, hogy én meg voltam keresztelve természetesen, és megbérmálkoztam, és az első áldozás, szóval a beavatási szentségekben részesültem, és én ezt komolyan vettem. És hát ennek volt olyan következménye, hogy a papnevelő intézetben lévő dolgokat is komolyan vettem. És hát néha ezt ki is fejeztem, hogyha valamit nem gondoltam ott helyénvalónak. Na de hát én egy huszonéves kis kölyök vagyok ott, na. Emlékszem, hogy a dékáni hivatalban volt egy százötven centis, picike kis apáca, hát elnézést, hogy ezt így mutatom. (A két ujja között mutatja a méretet – a szerk.) Hát, egy aranyos volt, kedves volt, és tényleg, a sok pap között ő volt az egyetlen nő, és hát jól esett vele néha egy pár szót váltani. Emlékszem, ahogy mentem be, ott valami ügyet kellett intézni, az egy picike kis apáca ült ott és intézte az ügyem. És valahogy én ott elkezdtem puffogni, hogy „Hát, azért, azért nővér, mondja már meg, ez mindig így volt? Hát ezt…!” És akkor úgy a vége felé már később el is szégyelltem magam, hogy tényleg, hát… Rám nézett ez a picike kis apáca, és a következőt mondja: „Néha a fiatal levitának is lehet igaza.” Aztán ezt a mondatot én többször is megkaptam tőle: „A fiatal levitának is lehet igaza.” S el sem tudom nektek mondani, hogy ott, mondjuk ebben a zárt közösségben milyen fölszabadítóan hatott. Nem azt mondta, hogy „Neked igazad van, te gondolod jól.” Egyáltalán nem szidott senkit, hanem csak ezt mondta: „Az ifjú levitának is lehet igaza.” Elmondhatatlan, hogy ez milyen sokat jelentett nekem. Tehát vannak azok a pozitív mondatok, az ember emlékeiben őrzi és utána az emlékeiből szívesen átrakja a szívébe, mert annak a mondatnak igazából a szívünkben van helye.

Aztán a következő gondolat így szól, hogy pontosan ezeknek a mondatoknak milyen szépséges az, ami a hátterében van. Hogy nem, nyilván nem önmagában a mondat, hanem ami mögötte van, az az egész világ, ami ilyenkor föl tud tárulni, és az a mondat olyan, mint egy kapu. Az ember kinyitja ezt a kaput, és ott van Isten világa. Ott van Isten országa: Szűz Mária, Isten anyja. Az ember kinyitja ezt a kaput, s ott van Isten titka. De hogy ezt miért akarom idehozni? Olyan kedvesek voltatok, írtatok nekem számtalan e-mailt, mikor fölidéztem a nagymamámat, aki nem egyszer azt mondta, hogy „Drága virágszálam, rezedám!” És akkor írtatok nekem, hogy ki az a rezeda, mi az a rezeda, és nagyon pontosan tudom, mi az a rezeda, és hálásan köszönöm nektek, hogy fölvilágosítottatok. De miért mondom ezt ide? Mert amikor a nagymama látja a kicsi unokáját, és azt mondja neki, hogy „Jaj, virágszálamra rezedám! Hát gyere, te vagy a legszebb kislány a föld kerekén, gyere ide, agyoncsókollak!” Hát akkor nem a mondatnak van igazán nagy jelentősége, hanem mindannak, ami mögötte van, ami mögötte van. És mi van a mondat mögött? Ott van egy nagymama, és ott van egy kapcsolat, és van ez a kikezdhetetlen szeretete az unokája iránt. Hogy milyen csodálatosak azok a mondatok, amiket Istentől hallottunk már. És ezek, amikor kitárulnak számunkra, akkor egyszer csak ott van pont mögötte, ami sokkal fontosabb mondat. A mondat egy ajtó, ami Istenre rányitja a világot.

Következő szempont így szól: Milyen szép az, hát a fordításban így szerepel, hogy „szívébe véste ezeket a szavakat”, amelyeket a pásztorok mondanak, szívébe véste. És itt ezért szeretnék tenni egy megkülönböztetést. A megkülönböztetés így szól, hogy vannak olyan mondatok, amik az emlékeinkben vannak, és ahogy az emlékeinkben vannak, azok lehetnek pozitívak és negatívak, de mi döntjük el, hogy az emlékeinkből mi az, amit átteszünk a szívünkbe. Nem mindegy, hogy az ember azokat a néhány fontos mondatokat az életében csak az emlékeiben őrzi, vagy a szívében, az nem mindegy. És az sem mindegy, hogy megint csak a fordításunk alapján akár így is gondolhatjuk, hogy elgondolkozom az elmémben, vagy a szívemben gondolkozom el valamin.

Most megint egy pár nappal ezelőtti élmény, hogy hirtelen meleg lett, és kirándultam, és egy autó beragadt a sárba. Próbálkozott és próbálkozott, és egyre mentem közelebb, és ott velem szemben meg jött valaki, és úgy elindult az autós felé, pörgött a kerék, aztán… És a következőt kérdezte tőle „Elakadtál?” Most képzeljük el ezt a mondatot, amit az ember csak az elméjében forgat, meg csak úgy aztán az emlékei között őriz. „Elakadtál? – El! – Hát, kár!” „Elakadtál? – El. – Hát, pech.” Elakadtál? – El. – Hát, nem túl jó dolog.” Na, ez az, amit az ember csak a fejében őriz. Tehát egész más, amikor valamit a szívemben őrzök. Ez az ember ezt a kérdést, hogy „Elakadtál?”, és közben megy már a másik felé, aki ott elakadt, ez a mondat nemcsak a fejében van, hanem a szívében. És akkor a másik azt mondja „Ja, elakadtam.”, akkor már ott is van, hogy segítsen neki.

És mi döntjük el, hogy mi az, amit az emlékeink között őrzünk, és mi az, amit a szívünkben őrzünk. Szóval vannak azok a mondatok, amit az ember az emlékeiből érdemes, hogy áttegyen a szívébe. És más is lehet, olyan is lehet, valami nagyon szíven talált és szíven ütött, és rájöttem, hogy nem Istentől van, na, azt a mondatot meg a szívemből kiveszem, bőven elég, ha az emlékeim között ott van, nem a szívemben fogom őrizni, és nem is ott gondolkozom rajta.

Következő, hogy milyen szép az, amikor azt tudom mondani, na ezek a szavak az angyaltól jönnek, ez a mondat, ez az üzenet Istentől érkezik. Hogy vannak azok a mondatok, amik számomra Istentől érkeztek, vagy érkeznek. Pár nappal ezelőtt egy pap beszélt az életútjáról. És ez a pap arról beszélt, hogy hát volt egy időszak, amikor nagyon mélyponton volt, és nem tudta, hogy papként akarja-e folytatni, vagy nem, és hogy jól döntött, vagy nem, és… mondjuk egy krízis. És ahogy ebben a krízisben van, egyszer csak imádság közben a következőt hallja. És most rátok nézek, gondoljátok, hogy fölfokozott állapot, hogy mit mondott neki az Úr? Hát ne várjatok semmi rendkívülit, mert Isten a következőt mondta neki: „Imádkozzál!” És azért volt érdekes ez, mert azt mondta ez a fiatal pap: „Hogyha bárki mondta volna nekem ezt a mondatot, hogy imádkozzál, még dühös is lettem volna rá. Szerinted én nem tudom? Pap vagyok. Szerinted nem szoktam? Szoktam.” De az a mondat, hogy „Imádkozzál!”, egész másképp szól, ha Isten mondja neked. Ha ezt egy számodra nehéz helyzetben Isten teneked mondja, az egy teljesen más szó. És ezért milyen csodálatos, amikor a Szentírásnak egy-egy szava vagy mondata, Istennek valamilyen tapasztalatban föltáruló kijelentése szíven talál bennünket. És utána eldöntjük, hogy nem az emlékeink között akarjuk őrizni, hanem a szívünkbe zárjuk és ott, a szívünkben gondolkodunk és elmélkedünk rajta.

Következő, hogy amikor Mária hallja ezt a mondatot, hogy „Megszületett a megváltótok.”, és „Ott van, ott fekszik a jászolban, pólyába fektetve.”, hogy akkor ez nemde valami olyan helyzet számára, hogyha Ő a világ megváltója, akkor én ki vagyok? Még közelebb jöttünk az ünnephez. „Hát, ha ő a világ megváltója, én szültem, akkor én ki vagyok?” Hogy akkor az azt jelenti, hogy egy életen keresztül forgathatom a szívemben azt: „Hogyha a fiam a világ Megváltója, akkor én a világ megváltójának az anyukája vagyok.”

És azt mondhatnám, hogy ez a mondat sokkal közelebb van hozzánk, mint azt gondolnánk. Ez a mondat nemcsak Máriához van közel, hanem hogyan van hozzánk közel? Például úgy, hogy mi az önazonosságunk legfontosabb része? Nem az, amit mi gondolunk magunkról, hanem az, ahogyan Istenhez kapcsolódunk és tartozunk hozzá, és hogy az alapján rájövök, hogy ki vagyok én. Ez a legfontosabb az önazonosságunkban, amikor élményszerűen valamikor az ember rácsodálkozik arra, ami kimondva csak néhány szó, hogy mit jelent, hogy a lényegem az például, hogy Isten gyermeke vagyok, hogy Jézusnak testvére vagyok, hogy a Teremtő Isten teremtménye vagyok.

Eszembe jutott megint egy fiatalkori élményem, egy gyönyörű nyári este, vége van már az edzésnek, befejeződött délelőtt edzés, délután edzés, ott fáradtak (vagyunk), megy le a nap, de nem akaródzott elmenni a pályáról, és ott feküdtem a magasugró szivacson, voltam szerintem tizenhat éves, és odatelepedett mellém egy sporttársam, tizenöt éves. Úgy elkezdtünk beszélgetni, és én nem tudom, hogy honnan, honnan nem, egyszer csak azt mondom neki „Te, gondolkoztál már azon, hogy meg fogunk halni? Hát nem tudom, az embernek egy gyönyörű nyár estén miért ezzel kell foglalkoznia? Te érted ezt, hogy itt ez a gyönyörű este, ez a gyönyörű nap, hogy itt sportoltunk, és fiatalok vagyunk, és boldogok, és… Érted ezt, hogy ennek vége lesz?” És ahogy én elmondtam, hogy „Te érted ezt, hogy meg fogunk halni?”, a sporttársam úgy elkezdett zokogni, de úgy megrendült, de úgy megrendült, és így zokogott, és tényleg így rázkódott a teste, mert életében először, ahogy én mondtam neki, hogy „Tudod te, hogy meg fogunk halni?”, úgy hirtelen a szívében megértette, hogy mit jelent, hogy meg fogunk halni. És rázkódott a teste ettől, hogy mit jelent, hogy na most ezt megértettem, hogy ez hogy van. Mit értettem meg? Valamit megértettem az emberi történetből, hogy ki vagyok én, hogy mulandó vagyok, vagy halandó vagyok. Hogy milyen egész más, amikor egy mondat csak egy mondat, és milyen az, amikor az ember a szíve mélyén megért valamit abból, hogy ki vagyok én, vagy ki is vagyok én. És ha így meg lehet rendülni attól, hogy de hiszen tényleg, aki születik, távozik is. Hogyha ettől ennyire meg lehet rendülni, hát mennyivel sokkal inkább meg lehet rendülni attól, hogy „Ma született a világ Megváltója.”, és a mondat így szól, „A Megváltótok.” Hogy miközben ezen zokog az ember, hogy ez hogy lehet, aközben erre Isten szól nekünk valahogy.

A zárás pedig így szól, hogy olyan szép az, ahogy a szentíró azt mondja, hogy aki csak hallotta, mit mondott az angyal a pásztoroknak, a pásztorok mit mondtak Máriának és Józsefnek, és aztán ők hogyan mondták ezt tovább: „Mindenki elcsodálkozott rajta.” És azon töprengtem egy picit, hogy milyen természetes nekünk az, hogy elcsodálkoztak az angyalok szaván. Na, de tulajdonképpen annyi minden más is lehetett volna. Ezt mondják az angyalok: „Megszületett a Megváltótok.” Mire a pásztorok azt mondják: „De ilyen szörnyű körülmények közé? Ne már, hogy ilyen szörnyű körülmények közé. Hát ez aztán lehangoló, hát én ezt nem hiszem, ezt nem gondolom.” Szóval most végigjátszhatnánk, hogy akár az angyalok és aztán a pásztorok és aztán a többiek… Nem volt törvényszerű, hogy ők elcsodálkozzanak ezen, mert éppen lehettek volna valamin dühösek, vagy lehettek volna szomorúak, hogy hát ez azért milyen, milyen, hát egy megpróbáltató helyzet ez. Ahogy azt mondják az angyalok az üzenetkor, hogy „Ne féljetek!”, félhettek volna „Na, megszületik itt a világ Megváltója, lesz majd aztán ítélet!” De a történetben elcsodálkoznak rajta. És ahogy csodálkoznak ezen, mint egy kicsi gyerek, ahogy rácsodálkozik az életre, hogy ez így van, vagy így is van, na, ebből születik aztán valami.

És így szól a záró mondat, hogy talán mi is születik? Nem föltétlenül válaszok születnek, nem okosságok születnek, vagy megfontolások születnek, hanem élet születik. Az ember szívében élet születik, például úgy, hogy egyszer csak az ember titka találkozik Isten misztériumával. És amikor az ember titka összefonódik Isten misztériumával, abból születik az élet.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)