Mk 1,29-39 - Évközi 5. vasárnap

„Menjünk el máshová…” – „Téged keres mindenki!”

Olvasmány (Jób 7,1-4.6-7)

A szenvedő Jób így panaszkodott: Nemde küzdelem az ember sorsa a földön? Nemde napszámos módjára tölti el napjait? Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja. Csalódással teli hónapok jutottak nekem osztályrészül, keserves éjszakák lettek fizetségem. Már lefekvéskor azt kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt felkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig. Napjaim futnak, mint a takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot.

Szentlecke (1Kor 9,16-19.22-23)

Testvéreim! Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot? Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. Mi tehát a jutalmam? Az, hogy mint az evangélium hirdetője, ingyen nyújtsam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumban gyökerező jogommal. Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek. A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvösségre vezessek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.

Evangélium (Mk 1,29-39)

Abban az időben Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik. Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda. Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utánamentek. Mikor megtalálták, azt mondták neki: „Téged keres mindenki!” De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, – hiszen ezért jöttem.” És ment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket.

Vasárnapi beszéd

Két – szinte mondhatnánk – apróságra csodálkoztam rá a mai evangéliumi történet kapcsán. Most rögtön a legelején ezt a két momentumot meg szeretném nevezni, és aztán hoznám egymás után a gondolatokat újból és újból visszatérve egyik és másik momentumhoz. Az egyik az az, hogy ahogy a történetben halljuk, hogy éppen Jézus hol van, és aztán hogy hova készül, akkor azt halljuk, hogy magyarán szólva sehol sincs otthon. Mert a zsinagógában van, hát nyilván nem ott lakik. Akkor a zsinagógából elmegy András és Simon, tehát Péter házába. Hát ő, hát igazából ott sincs otthon, hát kedvesen befogadják, de hát otthon nincs. Akkor utána kimegy a pusztába, hát így mondja a szentíró, a magányos helyre. Hát ott nincs otthon. És amikor jönnek érte, hogy akár így is szólhatna a szöveg, hogy „Gyere végre haza!”, vagy „Gyere haza, hát mindenki téged vár, az ismerőseid, meg mindenki.”, akkor azt mondja: „El kell mennem más vidékekre, idegen helyekre kell mennem, és ott is hirdetnem kell az örömhírt.” Vagyis a történetben Jézus egymás után különböző helyekre megy, de ő igazából sehol sincs otthon.

És a másik momentum, amire ki szeretnék térni, ez pedig az, hogy nemde meglepő az, hogy azt mondja a Szentíró, hogy egyszer csak ott tolong az egész város az ajtó előtt, és azt mondja Péter Jézusnak, hogy „Gyere vissza, mindenki téged keres.” Ezt húznám alá, hogy mindenki téged keres. Mire Jézusnak a válasza: „Hát lehet, hogy mindenki engem keres, de nekem egész más helyekre is el kell mennem, mert úgy tűnik, hogy ott is vannak olyanok, akik nem férnek abba bele, amire ti azt mondjátok, hogy mindenki.” Hogy nekem a Mindenki egy kicsit több, mint nektek a Mindenki. Hogy ki is az a Mindenki?

Szóval erről a két szálról szeretnék újból és újból egy-egy gondolatot mondani, néha össze fognak érni, néha látszólag külön állnak majd. Az első gondolat így szól, hogy mi milyen gyakran, mint ahogy általában a mi, nagyon szereti magát mindenkinek látni, és mindenkinek tartani. Mint ahogy ott Péter és András is, nem tudom, a kafarnaumiak, úgy gondolták, hogyha mindenki itt van, mert ha mi itt vagyunk, akkor mindenki itt van. És hogy valahogy az embernek, aki annyira szeret otthon lenni, annyira szeretjük azt, hogy valahol bevackolódunk, és akkor ott mindenki ismerős nekünk, mindenkivel ott jóban vagyunk, és mindenki akkor ott a barátunk, vagy ismerősünk, vagy hittestvérünk. És akkor ezt a mit olyan könnyen úgy értjük és úgy értelmezzük, hogy ez itt a Mindenki. És amikor az ember ebben a nagy vágyában, hogy otthon lenni valahol, és otthonosan lenni, a MI-t összekeveri, vagy összetéveszti, vagy összemossa Mindenkivel, akkor ennek egész drámai következményei lesznek, vagy lehetnek. Mi is ez?

Például az első, hogy a MI-n túl akkor számunkra igazából senki nincs. Ha mi így itt vagyunk, mi így otthonosan, és otthon vagyunk, akkor mindenki, ami ezen a MI-n kívül van, amit mi persze Mindenkinek élünk meg, az nekünk nem számít. Mintha nem is lennének, ők számunkra egyáltalán nem érdekesek, hiszen megteremtettük az otthont, az otthonosságot, abban az intimitást és a bensőségességet. Tehát az első – mondhatnám így – kísértésünk, hogy megcsináljuk, bevackoljuk magunkat a MI-be, és utána, ami azon kívül van, miután azt gondoljuk, hogy számunkra ez már a Mindenki, nem érdekel bennünket, nem számít, fütyülünk rá.

Ausztráliában, ott a vadonban sok napot eltöltöttem, és életemben először láttam vadonban vombatot. A vombat egy cuki állat, de ne egy kis piciséget képzeljetek el, egy ilyen böhöm nagy valami, úgy néz ki, mint egy nagy kutya, csak nem olyan látványos a lába. Szóval olyan, mint egy nagy teknős, mondjuk, csak annál is nagyobb. És onnan lehet tudni, hogy egy környéken van vombat, hogy a vombat is túr magának vackot. És akkor nem látjuk a vombatot, mert éjszaka jön elő, de nappal azt látjuk, hogy azért a vacka, az van neki is. És milyen érdekes, hogy Jézus azt mondja, hogy de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét. Még a vombatnak is van odúja, mondanák az ausztrálok, szabadon az evangélium szövegét; a rókának is van odúja, de az Emberfiának nincs hova lehajtania a fejét. Hadd menjek akkor tovább.

Mi lehet még nagy kísértésünk, ha bevackoljuk magunkat oda, hogy a mi mink, az már nekünk a mindenki, és más nem érdekel, és nem számít? Nem egyszer az történik, hogy akkor, ami a MI-n kívül van, az nekünk már idegen, egyszerűen idegen, vagyis nincs hozzájuk közünk. Nem csak arról van szó, hogy nekünk ők nem léteznek, tudjuk, hogy létezünk; nincs közünk hozzájuk.

A következő kísértésünk, hogy bevackoltuk magunkat oda, hogy MI, akkor azon kívül, ami van, ők már mind idegenek. Idegenek. Hát nem csak, hogy nincsenek, vagy nincs közünk hozzájuk, hanem van egy negatív megítélésünk velük kapcsolatban, hogy ők idegenek.

És aztán a következő, hogy akár egészen odáig is eljuthatok, hogyha valaki ebbe a MI-be nem tartozik bele, amit mi Mindenkinek élünk meg, akkor tulajdonképpen ők nem is csak úgy idegenek, hanem akár veszélyesek is. Az ismeretlenek tulajdonképpen az ellenségeink, potenciális ellenségeink.

És ez egészen elvezethet bennünket oda, hogy amikor bevackoltuk magunkat oda, hogy MI azt nevezzük Mindenkinek, ami azon kívül van, akár egész ellenségesnek is tűnhet, és akik ott vannak, azok lehetséges ellenségeink, és rájuk nekünk más erkölcsiség vonatkozik. Mert arra a MI-re, amit mi Mindenkinek nevezünk, ott persze aranyosak akarunk lenni és kedvesek, egész jószívűek tudunk lenni, és nagyvonalúak és jó szándékúak és segítőkészek. De ami a MI-n kívül van, mintha lakna bennünk egy másfajta morál, egy egész másfajta erkölcsiség, egész mást engedhetünk meg azokkal, akik odakint vannak, egész mást tartunk majd helyesnek és jónak és követendőnek és elfogadhatónak, emberinek és a többinek.

S a legvége ennek, amikor az ember bevackolja magát a MI-be, és arra azt mondja, hogy Mindenki, hogy egészen oda is eljuthatok, hogy azt mondom, hogy aki a MI-n kívül van, tulajdonképpen talán nem is ember. Mert mi vagyunk az emberek, és ami ezen kívül van, ők talán nem is emberek. Vagy nincs is létjogosultsága annak, hogy ők legyenek, hiszen mi már a Mindenki vagyunk. Hát őrájuk egyszerűen semmilyen módon nincs is szükség.

És most itt tennék néhány kettőspontot, és visszahoznám a másik szálat. Mit jelent, hogy az ember a szíve mélyén otthon akar lenni? Hát az jelent nyilván valami helyet, a rókának az odút, a madárnak a fészket, a vombatnak is valami vackot, de jelent embereket és jelent kapcsolatokat és a kapcsolatoknak valami minőségét. Ha két szóban össze kéne foglalnom, azt mondanám, otthon és otthonosság. És az otthonosságban van az benne, hogy bízhatunk egymásban, hogy számíthatunk egymásra, hogy ismerjük egymást, hogy jóindulattal vagyunk egymás felé, hogy bizalom éltet bennünket. És ennek nyomán létrejöhet köztünk valamiféle meghittség, intimitás, otthonosság; szóval otthon és otthonosság. Az ember lelkének van mély vágya, ez a kettő biztos, hogy van: otthon és otthonosság. Akkor mit kezdjünk azzal, hogy már az evangélium is úgy kezdődik, hogy Jézus eljött a Mennyei Atyától, ahol Ő otthon van, és itt keresett szállást, hogy valahol a sátrát fölverhesse. Így van az eredeti szövegben. De az ember, miközben Jézus itt is itthon van és hazajött, az ember nem fogadta őt be. És a mai evangéliumban Jézus egyik helyről megy a másikra, és igazából sehol sincs otthon, majd pedig azt mondja, hogy „De hiszen pont azért jöttem, hogy ne vackoljam be magamat nálatok.” Ezt mondja Péternek meg Andrásnak. „Mert jól esett nekem is az, hogy meggyógyítottam az anyósodat, aztán jól esett, hogy ő szolgált nekem, jól esett, hogy itt volt hol aludnom, persze, hogy jól esik, csak nem ezért vagyok itt.”

És most nézzük akkor a másik szálat, hogy mit jelent az, hogy Jézus azt mondja, „De nem azért vagyok itt, hogy valahol én otthon legyek.”? Ez azt jelenti, hogy Jézus nekiáll és Ő megy. Nem azt mondja, hogy én itt itthon vagyok, azt gyertek, ha akartok, szívesen vendégül látlak benneteket, gyertek egy estére, vagy egy napra, esetleg egy éjszakát is eltölthettek, hanem hogy Ő megy. Az egy egész más minőség. Nekiállni, vándorútra kelni, és Ő megy, és nem azt várja, hogy Őhozzá menjenek.

A következő, és akkor itt csak egy…, hát tulajdonképpen ez egy kifejezés, hogy amikor megérkeztem Ausztráliába, akkor előtte nagyon kedvesen kaptam egy üzenetet, és az üzenetben ugye ez a szófordulat szerepelt, hogy „Kimegyünk érted.” Olyan szép ez a kifejezés, mert egyfelől mit jelent? Ott leszünk, hogy akkor be tudunk téged hozni, hát ne kelljen ott nem tudom én, ott idegenként szerencsétlenkedni. De azért az is benne van, hogy „érted” csináljuk. Tehát nem csak kimegyünk, hogy behozzunk, hanem hogy azért indulunk el és jövünk ki a repülőtérre, mert ezt érted megcsináljuk. „Kimegyünk érted.” Tehát amikor Jézus nem maradott Andrásnál és Péternél, akkor az valami olyasmi, mint amikor valaki megérkezik a repülőtérre, és mi üzenünk neki, és azt mondjuk: „Kimegyünk érted.” Jézus elindul, hogy kijöjjön értünk.

A következő, hogy Jézus nem csak elindul és Ő jön hozzánk, hanem vállalja azt, hogy Ő legyen idegen. Mert ha mi vagyunk otthon, és valaki jön hozzánk, ő akkor egy idegen. Lehet, hogy egy ismerős, vagy valami kedves valaki, akit befogadunk, de azzal, hogy ő megy, azt mondja, én fogom vállalni azt, hogy ti legyetek otthon. Ti legyetek otthon, és én megyek, és vállalom annak a nehézségét, hogy én vagyok az idegen. Ennek minden következményével együtt, vagyis azzal, hogy befogadhattok, vagy elutasíthattok, idegennek tarthattok, vagy valakinek, aki számunkra nem is létezik, ellenségnek is láthattok. Szóval én fogok menni hozzátok, és vállalom, hogy én legyek az idegen, és ti legyetek otthon.

A következő, hogy én fogok kockáztatni. Én majd kockáztatok, nem csak azt, hogy én legyek az idegen, hanem kockáztatok, és feladom a biztonságomat. Hogy nem csak az úton nem leszek biztonságban, mint ahogy tényleg nem, hanem hát ott is ti biztonságban lesztek, mert az a ti otthonotok, én pedig nem tudom, hogy igen vagy nem.

Martin Bubernek van egy zseniális pici kötete, és a filozófusnak van egy zseniális közlése. Azt mondja, hogy a különböző népeknél, a különböző nyelvekben másképpen fejezik ki, mit jelent az, hogy valaki távol van. Magyarul, hogy ezt mondjuk, ezt a kifejezést, mondjuk, hogy távol van, hát talán valami fizikai távolság jut erről eszünkbe. De ő idéz egy archaikus törzset, ahol a távol lenni nem egy fizikai távolság alapján nyer kifejezést, hanem ha lefordítanánk, ezt jelenti; távol lenni annyit tesz, minthogy mind a ketten tudjuk, hogy meg kellene szólalnunk és mondanunk kéne valamit, és egyikünk se teszi. Ez a távol lenni, hogy mind a ketten tudjuk, hogy kéne szólnunk és nem szólunk. Ez a távol lenni. És ilyen értelemben Jézus kockáztat, és ő szól és megengedi, hogy válaszoljunk vagy ne válaszoljunk.

A következő, hogy Jézus elindul és azzal azt is vállalja, hogy megélje azt, hogy Ő szorul miránk. Ránk fog szorulni. Hát ő jön az úton, ő fog becsöngetni, bekopogni, rám fog szorulni egészen egyértelműen és világosan. Nemcsak ránk fog szorulni, hanem szüksége is lesz ránk. Őneki szüksége lesz ránk. (Az előbb rosszul mondtam.) Tehát pont ez a lényeg, hogy neki lesz szüksége miránk.

A következő, hogy őneki kell majd erőfeszítést befektetni abba, hogy megismerjen bennünket, hogy nálunk a családban mi hogyan megy, hogy ahol mi vagyunk otthon, otthon mi hogyan alakul. Eljátszottam ezzel a gondolattal: Jézust befogadják valahol Galileában. Úgy el tudom képzelni, hogy hát minden otthonnak vannak otthonos szokásai, ahogy ezt mi csináljuk. Hát persze azt mondjuk, úgy éljük meg, hogy így a normális, meg nálunk ez így megy. Mondjuk Jézusnak tudom, hogy na játék, hogy „Itt nálunk le kell venni a cipőt.” És akkor el tudjátok képzelni, hogy Jézus erre azt mondja: „Minálunk otthon nem kellett, nem kellett, ez egy felesleges szokás. Nem volt eső az utóbbi napokban.” Elképzelhetetlen, hogy Jézust meghívják valahova, vagy ő bekopogtat, hogy szállást kér, azt mondják, hogy „Nálunk ez a szokás. – Azt én nem tartom be, mert nálunk meg nem.” Hogy hát milyen szép ez, hogy Jézus valahova megy, és ott azt mondják, hogy itt le kell venni a cipőt, akkor le fogja venni. És ha kezet kell mosni, akkor kezet mos a többiekkel. Hogyha van egy sorrendje annak, hogy ki mikor vesz, hát akkor ő betartja azt a sorrendet.

A következő, hogy akkor nekem kell, tehát Jézus az, aki erőfeszítést tesz majd azért, hogy megértse azokat, akik őt befogadták. Ő akarja majd megérteni a házigazdákat. Egy olyan nevetséges élményem jutott erről eszembe, hogy egész nap dédelgettem magamban azt a fantáziát, hogy este fogok enni egy nagy adag fagylaltot. És hát kitűnő fagylalt, és sokat mentem, és kiválasztottam a finom három gombóc fagyimat, és azt már kirakták nekem, és fizetésre került a sor. És hát azt mondja nekem ott a hölgy, hogy készpénzzel nem lehet fizetni, kizárólag kártyával. De én nem vittem magammal kártyát. Hát akkor meg kellett tanulnom, hogy ennél a fagyizónál nem lehet készpénzzel fizetni, csak kártyával lehet fizetni. Most te mondhatod, hogy nálunk lehet készpénzzel is. Hát jó, de ott meg nem lehet. De hogy milyen szép a történetnek a befejezése, hogy szerintem látták rajtam, hogy nem simlis vagyok. Szóval nem azért mondom, hogy nincs kártyám, mert ingyen fagyi. És akkor a kedves nő rám legyintett, és azt mondta: „Egye meg! Hát idegen, mit tudja ezt, hogy hogyan fagyizunk mi? Egye meg ingyen.” Úgyhogy egy alkalommal ingyen ettem azt a három gombócot, és még finom is volt.

Most a következő, hogyha én indulok el és én megyek, akkor nekem kell néha kérnem. Hát kérnem kell néha, mert nem fogok tudni mindent egyedül megoldani. Tehát kérnem kell majd benneteket. És azt mondja, nem is csak kérnem kell titeket, néha kérdeznem kell tőletek, mert nem tudom, hogy nálatok hogyan van. Még kérdeznem is kell benneteket.

A következő, hogy hát akkor ez úgy tűnik, hogy néha majd nekem kell változnom, hát igazodnom, meg alkalmazkodnom kell hozzátok, úgy, ahogy ez nektek szokás, mert ti vagytok otthon. Ez azt is jelenti, hogy akkor nekem erőfeszítést kell majd befektetnem abba, hogy fölfedezzem a ti értékeiteket. Szóval kívülről, ha én kívülről nézem az otthonom vackából, mondhatom azt, hogy ez nevetséges, meg milyen hülye szokás, meg semmi értelme nincs, meg nem tudom miért élnek így emberek. De ha én vagyok a vándor, akkor én igyekszem megérteni azt, hogy nálatok az miért és hogyan érték.

És végül, hogy akkor számomra ti nem akárkik vagytok. Mikor Jézus azt mondja, hogy de el kell mennem máshova. Hát ez itt… a különböző, számotokra ismeretlen helyekre, amire ti azt mondjátok, hogy az kívül van a mindenkin, de nekem belül van a mindenkin. És miért kell odamennem? Azért, mert Isten azt mondja nekem, hogy menjél oda, és ez számomra azt jelenti, hogy Isten titeket ad nekem. Tehát ti nem akárkik vagytok, nem idegenek vagytok, hanem Isten ad nekem benneteket.

Most visszatérnék az otthonosság szálához. Amiket elmondtam, hogy Jézus sehol sincs otthon, miközben az ember nagy vágya, hogy otthon legyen, az otthon és az otthonosság, emberek és kapcsolatok és kapcsolati minőség, meghittség. Hogy nemde úgy van, hogy amikor az ember erre vágyik olyan nagyon, akkor, mint ahogy az a törzs mondja, lehetünk férj és feleség, és szülő és gyerek, és testvér és testvér és rokon, ha mind a ketten tudjuk, hogy mondani kéne, de senki se mondja, akkor egy nagy távolság lesz köztünk és senki se lesz otthon. Hogy Jézus azért indul el és akarja, hogy mi legyünk otthon, hogy elhozzon hozzánk valamit, amitől mi otthon otthonosan tudunk lenni. Mert ha ott van velünk Jézus a szónak sokféle értelmében, ahogy azt mondja, hogy „Az az én parancsom, úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek benneteket.”, mikor Jézus otthon van nálunk, az azt fogja jelenteni, hogy elkezdjük megpróbálni úgy szeretni egymást, ahogy Jézus szeret. És ennek mi a következménye? (Az), hogy létrejön az otthonosság, pont az, amire annyira vágyunk.

Jézus nem csak úgy nem volt sehol se otthon, hogy azt mondja na ez az én otthonom, mert sehol nem volt így otthon. Hanem mi az otthon és otthonosság? Az ismerősök, a családtagok, a szeretteink, a hozzájuk fűződő mély kapcsolat. De Jézusnak nincs felesége és nincsenek gyerekei. Mikor arra gondol, hogy otthon és otthon lenni valahol, nem gondolhat a feleségére, meg a gyerekeire. De miért van ez így? Pontosan azért van így, hogy Jézus nincs sehol se otthon, hogy eljöhessen hozzánk, otthon lehessen nálunk, és mi otthonosan lehessünk ebben a világban mindenkivel. Mert ha Jézusnak lett volna otthona a szó hely-béli és kapcsolati értelmében, akkor Jézussal is megtörtént volna az, hogy azt mondja: „Jó, de hát én itt vagyok otthon. Hát ez egy másik lakás, egy másik hely, egy másik ember. Ti azért mégiscsak… Én itt vagyok otthon.” És Jézus ezt nem akarta. Nem akarta, hogy azt élje meg, hogy én itt vagyok otthon és nem ott. Azt akarta, hogy mi azt éljük át, hogy Jézus itt van otthon. És Jézus akkor van otthon nálunk, és akkor van otthonosság köztünk, hogyha Jézus az, aki megy, aki megért, aki kérdez, aki kér, aki így van velünk, hogy körülöttünk és közöttünk és bennünk az otthonosság megszülethessen. És hogy aztán ne csak Ő, hanem bárki más otthon lehessen nálunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)