Mk 1,12-15 - Nagyböjt 1. vasárnap

„A Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán.”

Olvasmány (Ter 9,8-15)

A vízözön után Noé kijött a bárkából, és hálaáldozatot mutatott be. Ekkor Isten így szólt Noéhoz és fiaihoz, akik vele voltak: „Íme, szövetséget kötök veletek, utódaitokkal és minden élőlénnyel, amely veletek van: a madarakkal, a háziállatokkal és az összes mezei vaddal, mindennel, ami kijött a bárkából, a föld minden állatával. Megkötöm veletek szövetségemet, többé nem törlöm el valamennyi élőlényt a földről vízözönnel, és nem jön olyan áradat, amely elpusztítja a földet.” Aztán így szólt Isten: „A szövetségnek, amely fennáll köztem és köztetek, meg a veletek levő minden élőlény között minden nemzedékre, ez lesz a jele: szivárványt helyezek a felhőkbe. Ez legyen a szövetség jele köztem és a föld között. Ha összegyűjtöm a föld felett a felhőket, és a szivárvány megjelenik a felhőkön, akkor megemlékezem szövetségemről, amely fennáll köztem és köztetek meg minden élőlény és test között. A vízből nem lesz többé vízözön, hogy minden lényt elpusztítson.”

Szentlecke (1Pét 3,18-22)

Szeretteim! Krisztus meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. A test szerint ugyan megölték, de a lélek szerint életre kelt. Így ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt nekik. Ezek egykor engedetlenek voltak, amikor Noé idejében Isten türelmesen várt, amíg a bárka elkészült. Ebben csak néhányan, mindössze nyolcan menekültek meg, épp a víz által. A vele jelképezett keresztség most titeket is ugyanígy megment. Hiszen az nem a test szennyének a lemosása, hanem könyörgés az Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által. Ő azután, hogy az angyalok, hatalmasságok és erősségek az ő uralma alá kerültek, fölment a mennybe, és az Isten jobbján foglal helyet.

Evangélium (Mk 1,12-15)

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”

Vasárnapi beszéd

Jézust megkísértette a Sátán. A kísértésről és a kísérthetőségünkről szeretnék szólni, azzal a picit talán nagyobb szabadsággal, hogy most, a mai evangéliumban nem halljuk azt, hogy a kísértések hogyan voltak, és mire vonatkoztak, és a sátán mit mondott, és Jézus mit válaszolt, ezért ezzel a nagyobb szabadsággal egy tágabb összefüggésbe szeretném helyezni a kísérthetőségünket és megfontolásokat adni hozzá.

Az első, hogy amikor szeretnénk a jó úton járni, Istennel együtt lenni, üdvözülni, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy nem csak a kísértéssel vagy a kísérthetőséggel van dolgunk, mégpedig azért nem, mert hát sajnos vannak rossz szokásaink is, és a rossz szokásaink természete, hogy nem éljük át kísértésnek, mert már régóta így csináljuk, mindig is így csináltuk, meg már jól megszoktuk. Tehát amikor a kísértésről és kísérthetőségről beszélek, akkor ez csak egyetlen része és területe annak, amiről érdemes elmélkednünk.

A második gondolat, hogy amikor átéljük az emberi gyöngeségünket, a kísérthetőségünket, akkor sokszor az az élményünk, ha becsületesek vagyunk magunkkal, hogyha most visszamennénk az időben, a mostani eszünkkel, a mostani meglátásainkkal, a mostani fölismeréseinkkel, akkor sem lennénk képesek másképp csinálni. De szó sincs róla, hogy az ember az a valaki lenne, aki egy nap és egy hét vagy egy év után sokkal nagyobb minőségben tudná azzal a helyzettel kapcsolatosan a döntéseit meghozni. Ezért a második gondolat így szól: lehet, hogy néha azt érdemes fölismerni, hogy az a valaki, aki most vagyok ezekben a helyzetekben mindig is el fog bukni, egyszerűen azért, és most így mondom, egyszerű szóval, mert a személyiségem nem elég stabil. Nem azért, mert ott és akkor nem jöttem rá, hogyan kellene, sőt még az is lehet, hogy volt bennem valami gondolat, hogy ezt így kéne, és úgy nem kéne. Egyszerűen nem vagyok elég erős, nem vagyok elég stabil, a személyiségem fejlesztésére van szükség. Tehát a második gondolat így szól: minden kísértésnek az ember nem tud már egy kicsit okosabban, ügyesebben ellenállni.

Ha egy képben kéne megragadnom, tudom, ezt már mondtam nektek, ez olyan, mint amikor az ember, a vihar elsodor bennünket. Azt mondjuk, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jobban akkor ki kell kötni magunkat valamihez. Igen ám, de a személyisége méretlen, és jön a vihar, akkor nem engem sodor el, (hanem) az egész partszakaszt elviszi. Tehát akkor a második, lehet, hogy rá kell jönnöm, hosszú távú stratégiát kell kidolgoznom, hogy a kísérthetőségem miatt képes legyek jó döntéseket hozni.

Következő, hogy nagyszerű, hogyha rájövök arra, hogy vannak nem túl jó rutinjaim, de kidolgozhatnék jó rutinokat is. Mégpedig, csak örömötökre mondom azt, hogy mikor nagyon erős stresszhelyzetben vagyunk, a percenkénti pulzusszám 180 körül vagy fölötte van. Mi történik velünk? Az történik, hogy már nem tudunk normálisan gondolkozni, az elemző gondolkozási képesség megszűnik. Mit lehetne csinálni? A jó hírem az, hogy az agyunk alkalmas a következőre. Amikor begyakorolunk jó rutinokat, a jó rutinok a legnagyobb stresszhelyzetben is előhívhatók, és így mondanám, anélkül, hogy gondolkodnánk, képesek lennénk gondolkodni, vissza tudnánk emlékezni az evangéliumra, nagyböjt első vasárnapjának a beszédére. Jó rutinból rengeteg mindent meg lehet oldani.

A következő szempontunk a következő, hogy az emberekhez értő szakértők azt mondják, hogy a kísértés mindig valahogy úgy merül föl, hogy hát nem lenne rossz. Hát attól kísértés, hogy úgy jelenik meg, hogy van egy adag jó benne. Jó, rossz is, de szóval mindenképpen úgy tűnik föl, hogy van benne egy jó adag jó, amit igazából szeretnék, vagy kívánom, vagy jólesik. Mi az, ami meg tud erősíteni bennünket egy olyan helyzetben, amiben lehet, hogy nagyon is reálisan van nagyon sok jó? Az, hogy annál a nagyon sok jónál énbennem tudatos-e, hogy mi a legjobb? Tehát nem biztos, hogy az az eredményes, hogy erőnek erejével megpróbálok rájönni arra, hogy jó, de az viszont baj, az viszont ott a bűn része, az viszont ott, az nem, nem, nem. Hanem azt mondom, de énnekem van egy olyan óriási kincsem, hogy ehhez a kincshez képest az a jó, ami most a kísértésben ajánlatként megjelent, a fasorban sincs. És tényleg jó, és tényleg értékes, és vágyok rá, és izgalmas is, de jó lenne, és az összes többi; a legnagyobb kincsemhez képest sehol sincs.

Következő. Nagyon fontos lenne, és ez az egyik vesszőparipám, minden nagyböjtben elmondom, rettenetes, hogy előzetes döntéseket szükséges hoznunk. Tehát már jó előre el kell döntenem a kísérthetőségem ismeretében, hogy azokban a helyzetekben, amiben rendre jó eséllyel gyöngének szoktam vagy fogok bizonyulni, már most eldöntöm, hogy mi a döntésem. Nincs még itt a helyzet, a kísértő még valahol máshol jár. De tudom, előbb-utóbb megjött, és én már akkor kész döntéssel állok elébe. Mégpedig azért, mert a kísértésben már nem lesz se eszem, se erőm, se energiám, se érzelmi tartalékom ahhoz, hogy ott hozzak valami jó döntést, azt már nekem előre meg kell hoznom.

Következő: szükségem lesz stratégiai döntésekre is. Az előzetes döntés a stratégiai döntéstől olyan értelemben tér el, hogy a stratégiai döntés által meglátom azt a nagy kincset, mi az életem legnagyobb, legfontosabb értéke és kincse, és én abba az irányba haladok. Tehát nagyon világosan kijelölöm az irányt, és pontosan tudom, hogy ehhez az irányhoz képest a kísértés engem el akarna téríteni ide-oda-amoda.

Következő. Hát, jó eséllyel valamennyi önismeretre is szükségem lesz. És itt hadd hozzak alpontokat az első, mondjuk általános emberismeretre. Két dologra is gondolok, az egyik, hogy a szakértők azt mondják, az ember, ha a gyönge pontját érinti a kísértés és a kísértés hosszú távon fönnmarad, az ember kilencven százaléka el fog bukni. Tehát ha a gyönge pontomat érinti hosszú távon a kísértés, tíz százalék esélyem lesz az emberi természet ismeretében, hogy ellen fogok tudni állni.

Második megjegyzés önismereti szempontból. Itt van most mondjuk ez a hármasság, hogy az ember, a kísértő és Isten. Az önismeretemhez hozzátartozhat az, hogy a három közül ki a leggyöngébb láncszem? Tisztelettel: nem a kísértő. Ebben a hármasságban az ember a leggyöngébb láncszem és az ember előbb-utóbb, még ha nagyon akarja és nagyon jól csinálja és nagyon, akkor is hajlamos lesz elbukni. Tehát, ha összevetem magam a Sátánnal, most a Sátán az erősebb, ügyesebb, rafináltabb és kiképzettebb vagy én? Sajnos én fogom a rövidebbet húzni. Tehát ezért a kísértésekkel szembeni talpon maradásunk, vagy az abból való megújulás, megtérés vagy bűnbánattartás nem azon az alapon megy, hogy szóval elég ügyes vagyok, erősebb vagyok, mint a kísértő, mert ő az erősebb. A lehetőségem nem az, hogy erősebb vagyok nála, mert nem vagyok erősebb, hanem tudom, hogy ebben a hármasban, hogy ember, kísértő és Isten, Isten viszont erősebb. Ezért az Istenbe való kapaszkodásom teszi lehetővé azt, hogy bizonyos nehéz helyzetekben meg tudjak állni, nem a saját erőm, ami kétségkívül szükséges lesz hozzá.

Következő. Nagyon érdemes ismerni a gyönge pontjaimat. Hol vannak az én kikezdhető gyönge pontjaim? És ott nagyon figyelmesnek lenni, nagyon érzékenynek lenni, tudva, nem letagadva, mindegyikünknek vannak gyönge pontjai. Sokat mond nekem ez a mondás, még ha nagyon egyszerű is, meg azt mondjátok, hogy jaj, hát már ezt legalább ne mondja ki. De hát minden lánc olyan erős, mint a leggyöngébb láncszem. Hát olyan értékesek vagyunk, olyan sok jót tudunk tenni. Annyi szép dolgot hozunk létre, de a gyönge pontjainknál attól még elbukunk.

Következő. Nagyon érdemes az önismeretemben tudni azt, hogy melyek azok a helyzetek, amelyekben én jó eséllyel el fogok bukni, vagy én kísérthető vagyok. Tehát szükséges előzetes döntéseket hoznom helyzetekre vonatkozóan. John Gottman zseniális amerikai családterapeuta azt mondja, ahogy igazán megnézzük, hogy egy hűtlenség folyamatában hogyan jön létre, az huszonnégy lépésen keresztül zajlik. Tehát huszonnégy helyzet egymás után, miközben aki nem készül föl a helyzetekre, és nem tudatosítja a saját gyönge pontjait, hogyan fogja megélni? Ez magától megtörtént. Az huszonnégy lépés, huszonnégy helyzet, előre tudhatom, hogy majd előáll az a helyzet, és akkor ott én már meghoztam a döntésemet, hogy hogyan legyen.

Következő, hogy lesznek azok a személyek, akikkel kapcsolatosan gyöngének bizonyulok. Hát most egy hölgyet szeretnék idehozni, azt mondja: „Feri, elmondanám én azt, hogy hogyan égtem ki, és hogyan ment erre majdnem rá a házasságom, a családom és a gyerekek.” És azt mondta, hogy „Az történt velem, hogy én egy olyan helyen dolgoztam, ahol számomra a főnököm egy igazi tekintélyszemély volt. És amikor ez a tekintélyszemély odajött hozzám, és a lehető legkedvesebben, mindenféle rossz szándék nélkül azt mondta <<Gizikém! Ez egy nagy ügy, én rád gondoltam.>>” Ez a hölgy azt mesélte nekem később, amikor ez a három tényező megjelent, hogy a számára tekintély személy azt mondta, hogy ez egy nagy ügy, és ráadásul énrám gondolt, én ott már mindig gondolkozás nélkül mondtam igent. És ennek az lett a következménye, hogy ahogy hazamentem, először csak fél órára vittem haza a munkát, aztán már egy órára, aztán két órára és négy órára, és a férjem jött hozzám már egyre-másra, és mondja nekem „De értsd már meg, tönkre fog menni a családunk. Hát tönkre fog menni, nem vagy itthon, te itthon vagy, és akkor is a laptopot nézed.” És mondja nekem ez a hölgy „Feri, tulajdonképpen a megrendítő az volt, amikor a férjemen láttam azt, hogy tulajdonképpen föladta a reményt, hogy szinte olyan remény nélkül mondta, már sok évvel később azt mondja nekem, hogy Te, Gizi, te tudod, hogy valójában fogalmad sincs, hogy a gyerekeidnek mik a kedvenc meséi? Már régen nem azok, amikre te emlékszel, mert esténként már én mesélek nekik és már más mesék a kedvenceik. Az asszony azt mondta, hogy ez volt az a pillanat, amikor annyira mélyen megrendült, hogy „Hogyan lehetséges az, hogy a saját gyerekeim kedvenc meséit nem tudom?”

Tehát akkor megyek tovább. Önismeret: mikor vannak azok a kritikus állapotaim, amiben nagyon kísérthetővé válok? Mert mondhatjuk azt, mikor jó passzban vagyok, hah, mikor erős vagyok, kipihent vagyok, reggel: „Jöhet a sátán!” Mi van velem este? Meglesznek azok az állapotok, amikor bajba kerülök. Ezt érdemes előre tudni.

Jegyes csoportban szoktunk olyat csinálni, hogy írja le mind a két fél, vőlegény és menyasszony, hogy mi az ő értékrendje. És akkor ez a kedves pár is megcsinálta, írták az értékrendet, és utána megbeszélés. És a menyasszony a következőt mondta, mondjuk esküvő előtt voltunk egy hónappal: „Számomra a legfontosabb én vagyok.” Férje mosolygott, én meg kicsit megrémültem. És hát persze, az ember egy ilyen helyzetet nem hagy szó nélkül. És én kérdeztem tőle, hogy „Te, mit szól ehhez a vőlegényed?” Gondoltam, óvatosan állunk neki, kicsit koncentrikus körökben haladunk a bajhoz. Azt mondja: „Ja, hát tudja. – És szerinted ki van vele békélve? – Ó, igen, igen, pártol!” Na, ez volt az a pont, ahol elkezdtem nagyon kíváncsi lenni, hogy ez mi. És az asszony, egy fiatal nő, huszonvalahány éves, a következőt mondta „Feri, az a helyzet, hogy én már voltam önismereti csoportokban, meg jártam pszichoterápiára, szóval én egy sérült valaki vagyok. Sajnos az én pszichés egyensúlyom elég labilis. És én már tudom, mert már vagy egy évtizede azért már valahogy látom magamat kívülről is, hogy amikor én hirtelen labilis leszek, meg olyan gyönge leszek, meg úgy elvesztem a stabilitásom, én nagyon hülye tudok lenni.” És azt mondta: „Ezért már megtanultam az élettapasztalatból, hogy amikor tudom, hogy kezdek nem jó állapotban lenni, hogy akkor a legfontosabb dolog, amit érdemes megtennem, hogy törődök magammal azért, hogy olyan állapotba kerüljek, hogy utána ne bukjak el, és a férjem, a leendő férjem ezt nagyon pártolja. Sőt, azt mondta, <<Igen, menj, menj!>>” Tehát akkor érdemes az önismeretben tudnunk, hogy melyek az én kritikus állapotaim. Egyébként jól működök, de ezekben az állapotokban nem.

Következő. Érdemes volna jól tudnom azokat a mondatokat, amelyeket elkezdek kitalálni magamnak, hogy miért nem kísértés. Ez egy külön beszédet igényelne, tehát ezt most hagyom is.

A következő, hogy fölismerni azt, hogy a kísértésekbe mikor kezdünk belemenni, majdnem mindig megtörténik valami, ami pedig így szól, hogy a pozitív énképünket igyekszünk fönntartani. Tehát tudhatom azt, hogy amikor elindul az, hogy lehet, hogy… és elkezdem azon iparkodni, hogy „De én azért rendes ember vagyok, hát én egy tisztességes valaki vagyok.”, hogy nem az a dolgom, hogy a pozitív énképemet fenntartsam, majd pedig elbukjak, hanem hogy fölismerjem az énképemből, a realitásból a gyöngeséget, és ne bukjak el.

Következő, hogy a kísértésekben hajlamosak vagyunk az ott jelenlévő feszültséget megpróbálni azzal oldani, hogy a kísértésnek nem állunk ellen. Tehát arra is fölfigyelhetek, hogy ezek a helyzetek nem egyszer olyan disszonanciát hoznak… Hogy mondja ezt a szentíró? Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Ez olyan, mint a lélek természetének a szimbolikus kifejezése. A kísérthetőségben jó eséllyel valami nagyon erős belső feszültség is támad bennünk. Hiszen ha kísértés, akkor azt mondjuk, hogy ott van valami érték, ez meg pont vele szemben van, mint az angyalok és a vadállatok. És ezt a belső feszültséget nem mindegy, hogy hogyan viseljük, vagy hogyan próbáljuk meg föloldani.

Következő, hogy nagyon gyöngévé tesz bennünket az, ha eljutunk nem egyszer ahhoz a belső állapothoz, ahol a gyakorlat szintjén tagadjuk a belső szabadságunkat, tehát az autonómiánkat. Elméletben ezt nem tagadjuk. Elméletben azt mondjuk, hogy szabad vagyok, autonóm lény vagyok, szabad döntéseket tudok hozni. De fölfedezhetem azt a belső monológot, ami bizonyos helyzetekben valahogy így szól: „Hát, nem volt más választási lehetőség, nem lehetett mást csinálni. Hát egyszerűen ez volt, és más nem volt. Vagy mások eldöntötték a fejem fölött, szóval nem voltam már ráhatással a helyzetre.” Ezek a mondatok miről árulkodnak? Arról, hogy a belső szabadságom tudatához nem férek hozzá. Az ember a teremtettségéből adódóan szabad és autonóm lény, de az lehetséges, hogy a belső szabadságom tudatát elveszítsem egy bizonyos időre. És akkor történik ez meg, ahogy ez még a gyónási helyzetekben is nem egyszer elhangzik, amit persze nem bírok ki szó nélkül, hogy „De hát atya, nem volt más választási lehetőség.” Most ha olyan kritikusan mondanám, akkor mi erre a válaszom? „Nézze, ha nem volt más választási lehetőség, akkor nincsen bűn. Akkor önnek ezt nem kell meggyónnia. Hát bűnt tudva-akarva szabadon lehet elkövetni. Hát, ha ez nem létezett, akkor igazából ezt tulajdonképpen hagyjuk is.” Nem szoktam ilyen csúnyán.

Következő, hogy… és itt most már finomabb részek jönnek, hogy mi az, ami a kísérthetőségünknek része lehet? A lelkiismeret szavának eszményítése. Mert hiszen még a katolikus egyház tanításában is megjelenik ez a gondolat, hogy a lelkiismeretben fölismerhetjük Isten szándékát, szavát vagy akaratát. Tehát az ember, így mondom most az egyház tanítása felől nézve, az ember a lelkiismerete alapján üdvözül. Tehát akkor hallgatok a lelkiismeretemre, és ha lelkiismeretem nem szól, akkor tulajdonképpen… De az egyház tanítása itt tesz egy vesszőt és a következőképp folytatja; ez rendben van, de a lelkiismeretem az emberi természet terméke, vagy a teremtettség gyümölcse. Ezért a lelkiismeretem mindegyikünknek, mert mi magunk hát esendők, gyarlók vagyunk, mindegyikünk lelkiismerete többé-kevésbé téves és gyarló, ezért az ember felelősséggel tartozik azért, hogy a saját lelkiismeretét fejlessze. Tehát a kísérthetőségünk egyik eleme, hogy mi a lelkiismeret szavát eszményítjük, és ha lelkiismeretem adott esetekben, helyzetekben, személyeknél nem szól, akkor azt mondom, hogy tulajdonképpen akkor rendben vagyunk. Miközben lehet, hogy a lelkiismeretem pont ott téves, pont ott fejletlen, pont ott kidolgozatlan.

Jézus mi alapján megy ki a pusztába? Nem a lelkiismerete viszi őt ki a pusztába, hogy Jézusnak valahogy bűntudata támadt: „Rég voltam a pusztában. Egy rendes messiás menne, ha kell a pusztába.” Nem erről volt szó; a lélek vitte ki a pusztába, nem a lelkiismerete. Tehát a kísérthetőségünkkel összefüggésben mondhatjuk, nem elégedhetünk meg a lelkiismeretünk szavával, hanem a Szentlélek által állandóan szükséges fejlesztenünk a lelkiismeretünket.

Következő, hogyha mi a kísértést vagy a kísérthetőségünket erkölcsi, tehát morális problémának vagy témának tekintjük. Lényegileg nem az. Kétségkívül a kísértésnek van morális vetülete és erkölcsi dimenziója, de a kísértés és kísérthetőség lényegileg spirituális téma. Mégpedig azért, mert Jézust a Lélek vitte ki a pusztába, és mert angyalok szolgáltak neki. Ez mit jelent? Hadd hozzam párhuzamként ide a gazdag ifjút. Mikor a gazdag ifjú azt mondja Jézusnak, hogy „Jó mester, mit tegyek, hogy üdvözüljek?” Jézus azt mondja: „Ó, hát fiacskám, tartsd meg a törvényt!” A gazdag ifjú válasza: „Ifjú korom óta megtartom.” Azt mondja a szent író: „Jézus ránéz erre az ifjúra és megszereti őt és azt mondja, hát te add el a vagyonod, az árát oszd szét a szegények között és gyere úgy, kövess engem!” Mire a gazdag ifjú szomorúan távozik, mert nagy vagyona volt. Miről van itt szó? A gazdag ifjú erkölcsi szempontból, morális értelemben feddhetetlen maradt. Követett el a szó morális értelmében bűnt azáltal, hogy most nem követte Jézust szegényen? Szerintem nem követett el a szó morális értelmében bűnt, de a Lélek szólítására Jézuson keresztül, hát arra nem válaszolt.

Ezért a kísértés és kísérthetőség témájába nemcsak a morális, erényes vagy bűnös tetteink, mulasztásaink, egyebek megfontolása kerülhet, hanem, hogy én a Lélek szavára cselekszem, vagy nem a Lélek szavára cselekszem, miközben lehet, hogy erkölcsileg feddhetetlen maradok.

Utolsó két gondolat. Ezért a kísérthetőség vagy a kísértés témájának a szíve-lelke nem a kísértő, hanem az Isten, és az Istenhez fűződő kapcsolatunk, a Szentlélekre való nyitottságunk és érzékenységünk. Ez valójában a legfontosabb szempontunk és a kísértő nagyon gyakran, hogyan próbálja ezt a lényegi elemet…? (Úgy), hogy én és Isten és te kísértő, akárhogy fondorkodsz, mindig is mellékszereplője maradsz az életemnek, te vagy a mellékszereplő, és Isten és én, mi együtt vagyunk az életem főszereplői. De a kísértő szívesen jön oda hozzám és azt mondja: „Nézd, csak ketten vagyunk. Puszta! Puszta!” Ezért, hogyha szeretnénk magunk felől a kísértésnek ellenállni, annak a kulcsa, hogy tudom, minimum mindig hárman vagyunk. Sosem csak én, sosem csak a kísértő; minimum mindig hárman vagyunk. De a realitás az, hogy itt vagyok én és itt van Isten, itt van Isten és itt vagyok én, most megjelent a kísértő, de ti is itt vagytok. Hát összetartozunk egymással. Lehet, hogy éppen nem vagytok a pusztában, de…

Ezért lehetséges az, hogy a mai evangélium, most az egész szöveghez szeretnék a záró gondolattal kapcsolódni, azzal kezdődött, hogy a Lélek kiviszi Jézust a pusztába. Ott az a rettenetes feszültség, amit így írhatunk le, hogy vadállatok és angyalok, és negyven nap, és helyzetek, és na, nem mondom. És utána nem megrendítő, hogy Jézus visszajön a pusztából és megölik Keresztelő Jánost, és amikor Keresztelő Jánost megölik, akkor Jézus elmegy Galileába és a következőt hirdeti meg: „Itt az idő, elérkezett Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az örömhírben!” Nem az lett volna a logikus, negyven nap megkísértettség, visszajön a pusztából és valakit, akit annyira szeret és akire annyira fölnéz, szinte mondhatnám a barátja, Keresztelő János, fogják és gátlástalanul megölik, és nem azzal lép elénk, hogy harcot hirdetne a Sátánnal szemben, hanem azzal, hogy „Itt az idő közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangélium örömhírében!”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)