Mk 9,2-10 - Nagyböjt 2. vasárnap

Magasság és mélység, bensőségességről és együttlét.

Olvasmány (Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18)

Isten próbára tette Ábrahámot és így szólt hozzá: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Akkor ezt mondta neki: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd mutatok neked.” Amikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, kinyújtotta kezét, és vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Az angyal folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent, és egyetlen fiadat nem tagadtad meg tőlem.” Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost és feláldozta égőáldozatul fia helyett. Azután az Úr angyala az égből másodszor is szólt Ábrahámhoz, és mondta: „Magamra esküszöm – ez az Úr szava –, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat nem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak. Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét; utódaid elfoglalják majd az ellenség kapuját. Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel hallgattál a szavamra.”

Szentlecke (Róm 8,31b-34)

Testvéreim! Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk?

Evangélium (Mk 9,2-10)

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban ott vannak a magasságok, Jézus dicsőséges megjelenése, Mózes és Illés és az Atya, aki ott kinyilatkoztatja, hogy „Te vagy az én szeretett fiam.” De ott vannak a mélységek, arra utalok, hogy tudjuk a szentírás párhuzamos helyeiből, hogy arról van szó Mózes, Illés és Jézus között, hogy hogyan fog meghalni és hogyan fogja megdicsőíteni az Atyát. Tehát akkor magasságok és mélységek, de közben pedig van egy másik – mondjuk így – szál, ami egészen átszövi a mai evangélium történetét, és főképpen azért érdekes, mert itt a legnagyobb magasságokat látjuk, a legdrámaiabb mélységeket, de közben a szentíró nagyon finoman, a következő szavakkal kísér bennünket. Azt mondja, Jézus nem egyszerűen csak Péterrel, Jakabbal és Jánossal fölmentek egy hegyre, hanem azt mondja a szentíró: „Maga mellé vette.” Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost. Aztán: egyedül velük, tehát csak velük, fölment erre a bizonyos helyre. Ott nem egyszerűen csak elváltozott, hanem elváltozott előttük. És azután pedig a lelkükre köti, hogy erről senkinek ne beszéljenek, mert ezt csak nekik akarta megmutatni, ez csak az ő élményükké válik. Majd amikor megértik, hogy mi történt, akkor mondhatják másoknak is, de ez most maradjon nekik és maradjon köztük.

És olyan érdekes az is, hogy tulajdonképpen ebben az összefüggésben, hogy velük ment föl, és nekik mutatta meg, és nekik mondta, és most mondom a lényegi részt, az evangéliumi történet ebből való súlypontját, hogy a Mennyei Atya pedig azt mondja: „A szeretett Fiam, őt hallgassátok, ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok!” Na, ebben az összefüggésben egészen más értelmet nyer, mondhatnánk így Péternek az aggodalomban, félelemben, zavarodottságában való ötlete, hogy „Készítsünk három sátrat!” Hogyha ez az egész történet nem csak magasságról, mélységről szól, hanem bensőségességről és együttlétről és találkozásról és az élet mélységének az együtt való megéléséről és annak a megosztásáról, hogy kit szeretek én, hogy ki az, akit érdemes hallgatni, hogy ki az, akivel össze akartam jönni erre, hogy ki az, akivel fontos volt nekem találkozni a halálom és föltámadásom előtt. Tulajdonképpen nem olyan idegen ettől a világtól az, hogy Péter a maga félelmében, zavarában mégiscsak valami lényegit sejt vagy érez meg, ez pedig: „Hát itt valami olyan fontos dolog történik, készítsünk három sátrat, és hát hiszen ez tényleg valami nagyon bensőséges, ami tényleg rólunk szól.”

Erről lenne akkor szó, és a következő gondolat így szól, hogy amit az Atya mond, hogy ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok, valójában ez a mondat ebben a történetben egy talány. Mégpedig azért, mert az égvilágon semmit nem tudunk arról, hogy Jézus mit mondott. „Őt hallgassátok!” Nem az volna a logikus, hogy azután pedig megemlékeznek, hogy Jézus elváltozott színében, s találkozott Mózessel, Illéssel, s a Mennyei Atya kinyilatkoztatta, hogy ő az ő szeretett fia. Na, azt mondta Jézus, hogy… Fogalmunk sincs, hogy mit mondott, de semmilyen módon nem tudjuk, hogy mit mondott. És most ennek a talánynak szeretnék utána menni az előbb említett összefüggés tükrében. De akkor mit jelent ez, hogy őt hallgassuk, miközben pusztán csak annyit tudunk, hogy Mózessel és Illéssel beszélgetett?

A következő gondolat így szól, hogyha ennek a történetnek a szíve-lelke, ahogy a Mennyei Atya azt mondja, ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok, mi majdnem mindig ennek a mondatnak a súlypontját hova tesszük? (Oda), hogy őt hallgassátok, őt. Azért hallgassátok, mert ez itt a kinyilatkoztatás. Jézus az Isten küldötte, most egyszerűen mondom, a megtestesült Ige, tehát hallgassátok őt, mert ő mondja a valóságot, az igazságot, ő mondja a kinyilatkoztatást, Isten üzenetét. Tehát hallgassátok, mert amit mond, azt kellene nekünk nagyon meghallgatni, nagyon meghallani, nagyon megérteni és nagyon valóra váltani. De nem lehetséges-e, hogy a mai evangélium összefüggésében a hallgassátok szó a legkevésbé érdekes és a legfontosabb, hogy a mennyei Atya azt mondja Jézusnak, hát ő az én szeretett fiam? És ha valaki köré akartok gyűlni, és egyébként hát akkor őt akarjátok hallgatni és vele akartok lenni, hát Vele legyetek! Legyetek vele! Nincs a Földön senki más, akivel érdemesebb lenni, együtt lenni, és mellékesen hallgatni. Nyilván, amikor együtt vagyunk, akkor majd elkezdünk beszélgetni. És akkor majd hallgatjuk, mit mond, és akkor ugye meghallunk valamit abból, amit mond.

Tehát mintha ez inkább arról szólna, nem arról, hogy most pontosan mit is mondott, és hogy az a kinyilatkoztatás, azt nagyon pontosan meg kell érteni, és akkor ebből kidolgozzuk az egyház tanítását, és akkor ebből aztán hitigazságok lesznek, hanem az: Vele érdemes együtt lenni. És akkor abban a természetes együttlétben figyelni rá, hogy mit mond. Vagyis, hogy amikor azt mondja a Mennyei Atya, „Ő az én szeretett fiam és őt hallgassátok!”, akkor az, hogy őt hallgassátok, messze túlmutat a szavakon. Hogy amikor… Nem így van, mikor szeretünk valakit? Hát gondoljatok vissza ma délutánra, ma délre, ma reggelre, akármi. Szeretünk valakit. Hát akkor nemcsak az az érdekesség, hogy most mit mond. Hát persze, mikor úgy kezdi, hogy „Nem hinnéd el…”, hát persze, akkor egy kicsit jobban figyelünk. Vagy „Most hallottam…”, persze, az nagyon érdekes lesz. De hát valójában ennek a szíve-lelke mi? Hát, hogy valakit szeretünk, valami kölcsönösség van, aztán meghittség van, és személyesség van, mert csak őket vitte föl, és csak nekik mondta, és csak… Egyszerűen vele akarok lenni. És ez indokolja azt, hogy hallgatok arra, amit mond.

Felejthetetlen nekem egyszer egy nyári élményem. Elmentem egy strandra, és éppen ott bementem, éppen csak ott voltam, szembe jött velem egy házaspár, régi ismerősöm, és úgy megörültünk egymásnak, és spontán elkezdtünk beszélgetni, de a feleség a következőt mondta, mondjuk, hogy „Dezsőkém, én megyek egy kicsit, úszkálok és napozok.” És én a Dezsőkémmel elkezdtem beszélgetni. És hát miután rég láttuk egymást, beszélgettünk, és szaladt az idő, vagy egy órát beszélgethettünk. Hát hogy miről beszélgettünk? Fogalmam sincs, nem ez volt az érdekes, hanem hát, hogy a Dezsőkével beszélgettem. És mikor egy órát már beszélgettünk, akkor egyszer csak a férj a következőt mondja: „Te Feri, te bocsáss meg nekem, annyira jól esik így beszélgetni, nagy öröm ez, hogy találkozunk, meg ritkán is futunk össze, de megkeresném én a feleségem, mert olyan rég nem beszélgettem vele.” Egy órával ezelőtt váltak el egymástól. A feleség elment úszni és napozni. És látszott a férfin – harmincvalahány éve voltak házasok –, hogy őt kifejezetten érdekli, hogy most egy óra után, most mi van? Most ez nyilván nem a szavakról fog szólni, mert én ezen elkezdtem fantáziálni, azóta is ezen fantáziálok. Hát nem mondom, hogy folyamatosan, de hogy mikor ez eszembe jut. Hogy miket mondhatott a feleség? Azt mondja: „Nagyon jó a víz. Olyan finom ez a homok, nézd, olyan fehérebb, mint tavaly. Süt a nap nagyon, bekenem magam.” Valószínű jó eséllyel ilyeneket mondott, nem? És a férfi mégis azt mondta, megyek az asszonyhoz, na, hát rég beszélgettünk. Akkor miért ment a feleségéhez? Nem azért, hogy éppen majd amit mond, annak párja nincsen. Őneki nincs párja. Hát azért akart vele beszélgetni, mert neki nincs párja, nem annak, amit mond. És ezért, miután neki nincs párja, igazából mondhat akármit. Hát akkor nem is kell, hogy nem tudom, mit mondjon, azért, mert ő mondja.

Hadd menjek tovább, mert szerintem ilyen szájbarágósan mondom, ugye? Már régen értitek, és az van bennetek, hogy mondja már, mondja már, haladjunk. Akkor azt mondja, hogy ezért tehát mikor azt mondja a Mennyei Atya, hogy „Ő az én szeretett fiam, hát őt hallgassátok!”, akkor talán nem az a súlypont, hogy na, itt most a kinyilatkoztatás kinyilatkoztatása hangzik el. Hát reméljük, nem így volt, mert abból semmit nem tudunk. Hát, ha akkor hangzott volna el a lényeg, akkor nagy bajban vagyunk, mert sajnos erről lemaradtunk. Hanem miről van szó? Arról, hogy hát hallgassátok őt és fogadjátok be az ő személyét.

Azt mondja a szentíró, úgy ragyogott a ruhája, úgy ragyogott, semmi kelmefestő azt a ragyogást nem tudja. Nemde ilyesmit szoktunk mondani, hogy valaki ragyog. Ezt egymásra is szoktuk mondani. Valaki jól néz ki, ragyog. És amikor szépségversenyre gyűlnek össze, akkor ez a mondat, hát én nem tudom, úgy ezt szokták mondani, hogy na és akkor min fog múlni, hogy ki lesz a szépségverseny győztese? És akkor elmondják, a szépségverseny győztese az lesz… És ugye nem kell befejeznem? De befejezem. A mondat így szól: Aki nem csak szép, hanem valamilyen belső kisugárzása is van. Riporter úr, mi a belső kisugárzást keressük, mert gyönyörű ember nagyon sok van, nagyon szépek, de nem ők lesznek azok, akiket majd nézni akarunk áhítattal, hanem azok, akiknek belső kisugárzása van, és az valahogy kívül is megmutatkozik rajtuk. Hát, ha valakinek volt belső kisugárzása, akivel kapcsolatban azt mondjuk, hogy pusztán az, hogy én őt nézhetem, hogy én őt nézem és befogadom… Mit? A kisugárzását. Persze, ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok, de nem úgy van, hogy amikor valaki számunkra egy fontos személy, mint a férfinek a felesége, hogy akkor vele akarunk lenni. Ahhoz képest persze érdekes mit mond, de nem ott van a súlypont, és valahogy befogadjuk a lényét, hogy a kisugárzása fontosabb is szinte, mint amit mond, és ahhoz akarunk közel kerülni. És valahogy azt akarjuk, hogy ez a kisugárzás járjon át bennünket. És amikor ez megtörténik, nemde az lesz az élményünk, hogy most valahogy közelebb kerültünk egymáshoz, a kisugárzás révén, nem azáltal, hogy megértettem, amit mond. Hát lehet, hogy nem is értek vele egyet. De nem értek vele egyet, és mégis valami, hogy szoktuk mondani, valami átsütött vagy átjött a személyiségéből.

És lehet, hogy ennek a történetnek, megint visszatérek, itt van a súlypontja, hogy a Mennyei Atya azt mondja, hogy ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok, vele legyetek együtt, engedjétek, hogy ez a ragyogás átjárjon benneteket, és a lényéből értsetek meg valamit. Az a lényeg, hogy a lényéből fogjatok föl valamit, és az legyen hozzátok közel. És ezért most már így is merem mondani, ha ott Jézus elmondta a legfontosabb két mondatot, ami nincs az evangéliumban… Tudjuk, hogy – most remélem nem értitek félre – nem vesztettünk el semmit, mert nem a szavak a lényeg, hanem a lényege és a lénye a lényeg.

Azt is mondhatnám, és ez megint csak egy pici gondolat, lehetőség, hogy elképzeltem magamat ebben a helyzetben, a kisugárzás és nem is az számít, mit mond. Mint ahogy Péter mondta ezt, hogy csináljunk három sátrat, nem az számít, hanem, hogy Péter megsejtett valamit abból, hogy hát valahogy így érdemes ezt, hogy ezt a pillanatot itt meg kéne őrizni, hogy ami most itt van és ahogy van és ahogy Jézus akarta, hogy ez itt így legyen, hogy valahogy ebben kellene léteznünk. Nem az, hogy akkor félelemmel, ott ügyetlenül ezt mondta, vagy azt mondta, nem ez a lényeg.

És akkor így jutok el oda, hogy hát ezért van az, hogy mondjuk itt van vasárnapról vasárnapra a szentmise, és hallgatjuk az evangéliumot, ezt a történetet nyolcszáznegyvenhetedszer. De miért nem unalmas? Nem azért nem unalmas, mert nem tudnám elmondani szinte szóról szóra. Azért nem unalmas, mert Jézusról szól, meg a Mennyei Atyáról szól. Azért nem unalmas, mert ők annyira érdekesek számunkra, hogy a nyolcszáznegyvenhetedszer is nem az az érdekes, hogy pont így volt, hanem hogy ez róluk szól, és ők érdekesek számunkra. És ők azok, akikkel nem tudunk betelni. Egy történetet meg tudunk unni, a szavak is, aztán már annyira ki is kapcsolunk, már az agyam azt mondja, hogy jól van, nem kell figyelned, ezt már hallottad, az agyam is ezt csinálja. De hát itt személyekről van szó.

A következő megfontolásunk akkor így szól, hogy milyen érdekesek akkor ezzel összefüggésben az imádságaink. Milyen sok szöveg tud abban lenni, hogy mondjuk és mondjuk… Minthogyha az imádságnak valahogy ez volna a lényege, hogy az ember áll vagy letérdel, és akkor mondja. Miközben a keresztény hagyományban, az imádságban milyen gyönyörű, amit így nevezünk meg, hogy elmélkedés, hogy meghallgatom még egyszer ugyanazt a történetet és egyszerűen csak a történetnek a világába helyezem magam. És benne vagyok tíz percig és egy óráig és két óráig és beleképzelem magam, és ott vagyok, mint egy szereplő. És milyen szép a keresztény hagyományban a szemlélődés, amikor meg aztán még csak valami elmebéli tevékenységet sem végzünk, nem gondolkozunk, nem kellenek szavak, gondolatok, nincsenek fölismerések a szó szoros értelmében, hanem csak belehelyezkedünk Isten fényébe, ragyogásába és kisugárzásába. És lehet, hogy utána el is felejtjük, hogy talán mondott valamit és nem vesztettünk vele semmit, mert a lényét valahogy közel tudtuk engedni. Ezért, miközben a szeretett személyek beszélnek és nekünk jó velük együtt lenni, és tudjuk, hogy persze, majd erről lesz szó, meg arról, úgyse igazából az a lényeg, hogy akkor el tudunk azon is töprengeni, mondjuk, ahogy Jézust halljuk, hogy miért is szereti őt annyira ez az Atya? Azt mondja, „Ő az én szeretett fiam.” Hogy melyik az a gesztusa, melyik az a cselekvése, a személyiségének mi az a vonása, úgy elkezd bennünket ez érdekelni, hogy miért szereti az Atya őt ennyire?

És így a célegyenesbe érek. Ez pedig, olyan izgalmasan elgondolkodtató az is, hogy mit mond Jézus a hegyről lefelé jövet? Azt mondja: „Amit láttatok, arról senkinek se beszéljetek!” Nem arról, amit hallottatok, arról, amit láttatok. Vagyis az, amit láttatok, a kisugárzás, a személyek, ami ott átélhetővé vált, az a lényeg. És most még erről ne. És miért ne? Ez is milyen érdekes, hogy hagyjátok a szavakat. Itt sem a szavak voltak az érdekesek, mikor azt mondom, ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok, nem a hallgassátok a lényeg, hanem, hogy ő, és hogy szeretem, és hogy ő az, és ti legyetek vele. És ezért hagyjátok a szavakat, megvan ez az élmény és majd lementek, hagyjátok. Miért? Mert még Jézus nincs annyira közel hozzátok, hogy megértsétek, hogy ki és mi is ő valójában. Még majd az életét oda fogja adni, és azután föl fog támadni, és azután, ha ti a föltámadt Jézust fölismeritek, emmauszi tanítványoknak egy egész nap, hát azután kezdjetek el róla beszélni. Mert tudnátok róla rengeteg mindent mondani, lehet, hogy jól tudtok beszélni és izgalmas történetekké alakítanátok a közös élményeket, (de) fogalmatok sincs, hogy ki, nem tudjátok. Mert amikor majd készül a halálára, azt mondjátok, hogy „Ments Uram, ez nem történhet meg veled!”, akkor nem tudjátok, hogy ő ki. Amikor a sírban van, azt mondjátok, mindennek vége. Amikor föltámadottan megjelenik, még mindig féltek és nem meritek megszólítani. Amíg a Szentlélek el nem jön, nem is fogjátok tudni, hogy igazából ő ki, úgyhogy ne szövegeljetek róla, hagyjátok ezt, hanem legyetek vele, ahogy tudtok, a kisugárzásában, a lényében és fogadjátok be és ennek utána lehetséges az, hogy ti egyáltalán valamit mondjatok, amire később úgy utalunk, hogy kinyilatkoztatás, vagy azt mondjuk, hogy az igazság.

Nemde úgy van, hogy az igazság nevében, vagy az igazságra hivatkozva milyen sok embertelenség tud történni. Nekem van igazam, vagy ez az igazság, és ezért megengedem magamnak, hogy bántsalak, hogy rosszul bánjak veled, hogy megtámadjalak, hogy sanyargassalak, mert ez az igazság. És Jézusban az igazság hogyan testesül meg? Jézus úgy hivatkozik az igazságra, hogy az igazság nevében ő odaadja az életét. Az igazság nevében nem támad meg senkit. Az igazság nevében nem bánik rosszul egy másik emberrel, mintha az őt följogosítaná. Az igazság őt arra jogosítja föl, hogy miután megértette, mit jelent az Atyával való kapcsolata, mit jelent, hogy az Atya szereti őt és ő szereti az Atyát, hogy ebben a ragyogásban és ebben a világban, ebben a közösségben és meghittségben az a vágya támad, hogy mi is legyünk ott. „Legyünk ott!” Hogy ahogy az Atya, a Fiú és a Lélek ragyog, s jó nekik nagyon együtt, mert az igazság nevében nem egymás ellen fordulnak, hanem az igazság nevében odaadják magukat egymásnak. Hogy ez történik az igazság nevében. Ezért mondhatja Jézus: „Ne beszéljetek róla, mert majd azt mondjátok, hogy így az igazság, és úgy mondta Jézus. Rendben van, lehet, hogy pont azt mondtam szó szerint, azt nem tudjátok, hogy ki vagyok. Addig hagyjátok ezt, hogy beszéltek.”

És így akkor megint csak, hát szinte megrendítő nekem az, hogyha a Szentírásból kellene mondjuk öt történetet mondani, amire azt mondom, hogy úgy egyáltalán az embertől nagyon távol esik. Mondjuk a halott ember föltámasztása olyan, vagy a kenyérszaporítás, meg ez. Látszólag annyira messze van tőlünk, nem? A Mennyei Atya szól, Jézus elváltozik. Úgy ragyog, hogy a lehetetlen embernek. Megjelenik Mózes, meg Illés. Na jó, ezzel tényleg mit is kezdjünk? De valójában ez a mai történet a következőt üzeni, hogy tulajdonképpen így kéne élnünk. Meghallva azt, amikor Jézus a maga szelíd módján odajön és azt mondja: „Te, gyere velem! – Nekem mondja. Én? – Persze gyere!” Hogy nekem azt mondja, hogy „Gyere velem, a többiek…” És hogy nekem akar valamit megmutatni, és valami föltárul, és nem is az a lényeg, mit mond, hanem hogy valahogy az ő világában vagyok, és befogadom a kisugárzását és a ragyogását, és rájövök, mit jelent az Isten számára a közösség, a meghittség. Hah!

Hogy ebben a történetben ott van az élet magassága és az a mi életünk része, hogy meg vagyunk hívva az üdvösségre, a megdicsőülésre, hogy Istennel legyünk. És ebben a történetben ott van az élet mélysége és drámaisága, az ember kicsisége és a szenvedésünk és a mulandóságunk, de közben ott van az is, hogy gyertek velem és ez csak nektek és ezt értetek és miattatok. Hát tulajdonképpen pont ez az élet. És ha ennél kevesebbel beérjük, akkor vagy a magasságból veszünk le, vagy a mélységből, vagy a közösségből, vagy a meghittségből. Hát melyikből akarunk kevesebbet? Semelyikből se. Akkor ez a történet szól tulajdonképpen arról, amit a föltámadás után az ember megérthet, de főképpen átélhet.

És most már csak záró két mondat, nézem, a dicsőség ugye nem volt, ezért ezt az időt is beszédre fogom használni. Hamvas Bélának van egy olyan gyönyörű gondolata, azt mondja, XX. századi filozófus, hogy „Meglátásom szerint a szent a normális ember.” Azt is mondhatnám, hogy ennek a kijelentésnek ez a történet a párhuzama, de még inkább, hogy ennek a történetnek talán ez a Hamvas Béla-i mondat a párhuzama. Hogy egyszer csak rájövünk mi magunk, hogyan kéne, vagy hogyan volna érdemes, vagy hogyan gondolt bennünket el Isten? Vagy milyen lenne az, amikor a Mennyei Atya egyszer csak szétszakítja az eget, és azt mondja itt valamelyikünknek, de szép is lenne, hogy „Gizi, hát te vagy az én szeretett lányom. Jó nekem rád nézni, kedvemet találom benned.” Hát ez milyen szép lenne! Hát nemde akkor azt gondolnánk, hogy Gizi csinálta jól. Kicsit odasereglenénk köré, aztán kicsit a kisugárzásával úgy megmelengetnénk magunkat, hogy mondjon már valamit a Gizi. De közben nem az lenne az érdekes, amit mond, hanem valamit megsejteni a lényéből. Szóval, hogy Hamvas Béla azt mondja filozófusként, nem papként, hogy tulajdonképpen magunk között szólva, ha komolyan vesszük az evangéliumot, akkor a szent a normális ember. És aki nem az, hát tulajdonképpen azt kell belátnunk, de mindenféle önbántalmazás nélkül, nem kell magunkat bántani, meg sanyargatni magunkat, meg kritikusan ítélkezni magunk fölött, csak azt mondani, hogy hah, nekem még a normalitásig van egy pár lépésem.

És akkor a záró mondat így szól, hogy most ezt az egészet szeretném a nagyböjthöz kötni. A nagyböjti szent időszak, ugye kihúzzuk magunkat, jaj, és akkor még tettél valami finom kis fogadalmat, vagy legalábbis egy elhatározást, és már csak vágyakozol a csoki után. És nemde úgy éljük ezt meg, hogy a nagyböjt rendkívüli időszak, és ahogy az elmélyülünk, és közben az égre nézünk… Most akkor az evangélium tükrében vagy a gondolkozó megfontolása tükrében mit mondhatunk? A nagyböjt egyáltalán nem rendkívüli időszak, ez a normális keresztény időszak. Igazából nagyböjtben tudatosítunk egy csomó olyan fontos fölismerést, ami alapján egész évben kéne élni. Ez a legnormálisabb időszakunk. Igazából évközi időben vagyunk inkább kajlák. És ilyenkor, mikor azt mondjuk, hogy tényleg nekem imádkoznom kéne, vagy böjtölni, segíteni, fölkeresni, és valamit… Most működünk igazából normálisan. Tehát nagyböjt idején vagyunk a legnormálisabbak.

És akkor a záró mondat így szól. Tehát akkor tulajdonképpen ez az időszak valójában pont nem egy rendkívüli időszak, mert azzal, hogy Jézus odajön hozzánk és azt mondja „Gyertek velem, azt akarom, hogy veletek legyek és nektek akarok valamit mutatni.”, azzal azt mondja, hogy amikor most arra készülünk, hogy mit jelent, hogy Jézus számára az igazság, hogy én az igazság nevében odaadom az életem, és én az a valaki vagyok, akit az Atya szeret és föltámaszt a halálból, hogy tulajdonképpen ez a mi életünk lényege.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)