Jn 2,13-25 - Nagyböjt 3. vasárnap

Kiben hiszek? Ki vagyok én, aki hiszek benne? Az egészséges részemben vagyok-e, vagy a sérült részemben?

Olvasmány (Kiv 20,1-3.7-8.12-17)

Isten a Sínai-hegynél táborozó népnek ezeket a parancsolatokat hirdette ki: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más Istened rajtam kívül! Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki az ő nevét hiába veszi! Emlékezzél meg a szombatról és szenteld meg! Tiszteld atyádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked! Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen! Ne kívánd el felebarátod házát, ne kívánd el felebarátod feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé!”

Szentlecke (1Kor 1,22-25)

Testvéreim! A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Istennek az „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a „gyöngesége” erősebb az embereknél.

Evangélium (Jn 2,13-25)

Abban az időben mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.” A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.

Vasárnapi beszéd

Ebben a történetben Jézus fölforgatja az asztalokat, szétszórja a pénzváltók pénzét. De ha a további néhány sorral is megpróbálunk valahogy zöld ágra vergődni, akkor talán mondhatnánk azt is, hogy itt nemcsak az asztalok fölforgatásáról és a pénzváltók pénzének a szétszórásáról van szó, hanem a megszokott gondolatmenetünk fölforgatásáról is. És annak a berögzött rutinos elgondolásainknak egy kicsit a széttépegetéséről, amivel általában az Istenhez fűződő kapcsolatunkban otthonosan berendezkedünk. Arra gondolok nagyon egyszerűen, hogy itt azt mondja a szentíró „…és sokan hittek benne. Jézus pedig nem bízott bennük.” Hát nem fordítva szokott lenni? Ez nem fölborogatása, szétszórása a megszokott gondolatmenetünknek? Jézus mintha azt mondaná újból és újból: „Hát bízzatok bennem! De hát az emberek nem bíznak.” Jézus pedig bízik az emberben, és itt meg pont fordítva van. Nagyon sokan bíznak benne, látván a csodáit, Jézus pedig ismeri mindegyikünket, mindegyikünket ismeri, és nem bízik bennünk.

És ehhez még hadd tegyek még egy elemet, ami szintén valahogy a hétköznapi gondolatmenetünk fölforgatása, ez pedig az, hogy amikor Jézus ezt elmondja ott a jeruzsálemi templomban, akkor sokan bíznak benne, de a föltámadás után mondja a szentíró, hogy „…és akkor az apostolok visszaemlékeztek arra, hogy mit mondott Jézus, és hittek benne, meg hittek az írásnak.” Hát mondhatnánk azt, magunk között szólva, miután már Jézus föltámadt a halálból, megjelent nekik, megmutatta a kezét, a lábát, meg az oldalát, akkor ezután hittek benne.

Hogy van itt a hit témája? Erről szeretnék beszélni. Hogyha most nem a megszokott gondolatmenetünket fogjuk követni, akkor az első megközelítésünk vagy megfontolásunk így szól, hogy a hittel összefüggésben legalább három alapkérdésünk lehet. Az első, hogy kiben hiszünk? Rendben van, hiszünk Jézusban, vagy ott a korabeli emberek is, ahogy mondja a szentíró, nagyon sokan hittek benne. De két kérdésünk még ezután van, mert úgy tűnik, hogy ez nem elég. A második kérdés így szól, hogy rendben van, hogy hiszek Jézusban, de ki vagyok én, aki hiszek benne? Ki hisz őbenne és aki hisz benne, ő hogyan hisz? Ezért a mai este nem arról szeretnék elsősorban beszélni, hogy kiben hiszünk, mondjuk azt, hogy hiszünk Jézusban, hanem arról, hogy ki az a valaki, aki azt mondja, hogy hiszek Jézusban, és ezt hogyan csinálom.

A második gondolat pedig – és ez a gondolatfüzér végig fog menni -, hogy ezért lehet, hogy érdemes megkülönböztetnünk mindegyikünk magunkra vonatkoztatva, hogy az egészséges részemben vagyok-e, vagy a sérült részemben? Ugyanis azt is mondhatnánk, hogy amikor ez a rengeteg ember bízik Jézusban, Jézus meg egyáltalán nem bízik bennük, hát talán azért is van, mert ismeri az ember sérültségét. Nagyon jól tudja, hogy ezek az emberek kik is, akik bíznak benne, és nagyon jól tudja, hogy amikor a sérült ember hisz benne, az nagyjából akkor milyen következményekkel fog járni; a kereszthalállal. Ezért érdemes volna megkülönböztetnünk magunkra nézve, hogy mit jelent az, amikor az egészséges részemben hiszek, és mit jelent, amikor a sérült részemben hiszek. És nem azon elmélkedve, hogy most hiszek-e Jézusban vagy nem, mert ugyanis a sérült részemben is hihetek Jézusban és az egészséges részemben is hihetek Jézusban, és az, ahogy hinni fogok, az ég és föld lesz.

Azt a szimbolikus mondatot már sokszor hallottátok tőlem, ahogy egy asszony nagyot sóhajtva azt mondja nekem „Feri, az az én nagy bajom, hiszek én Istenben, csak nem bízok benne.” Tehát az ő egészséges része hisz Istenben, a sérült része meg nem bízik benne. És akkor az, ahogyan az egészséges része viszonyul Jézushoz, meg ahogyan a sérült, azt látjátok, pont ég és föld. Ezt, ha most lehozom még inkább az emberi világunkba, például mikor az alkoholbeteg azt mondja az anonim alkoholistáknál, hogy „Kovács Dezső alkoholbeteg vagyok.”, ez egy gyönyörű világossága annak, hogy Kovács Dezső, ő az egészséges része, alkoholbeteg, ő meg a sérült része. Na, ha innen indulunk, akkor azt mondhatnánk, hogy alapvető fontosságú lesz a hitünk szempontjából az, hogy megkülönböztessük az egészséges részünket a sérült részünktől. És ez a megkülönböztetés egyáltalán nem is olyan könnyű és magától értetődő, mint azt gondolnánk.

Hadd hozzak akkor itt egy példát, most folytatom ezt a szálat, ez pedig az, amikor valaki azt mondja: „Képes vagyok lerakni a poharat. Nagyböjtben elhatároztam, a nagyböjti idő alatt nem fogok inni. Ez csak akaraterő kérdése. Erősebb vagyok az alkoholnál, és hiszek Istenben.” A sérült részünk beszél így. Amennyiben valaki alkoholbeteg, a sérült része pont ezt fogja mondani. És az egészséges részünk hogyan nyilatkozik? Amennyiben Kovács Dezső alkoholbeteg vagyok, a sérült részen mondja azt, hogy lehet bennem bízni, lerakom a poharat, az én kezemben van, úgy lesz, ahogy elhatározom, az egészséges részt pedig letérdel, és azt mondja: „Egész biztos vagyok benne, hogy az alkohol előbb-utóbb erősebb lesz nálam. Egész biztos vagyok benne, és tudván tudom, hogy az akaraterőm gyönge lesz. Pontosan tudom, hogy van olyan kísértés, de még csak ne is nevezzük kísértésnek, itt bennem van olyan sóvárgó vágy, aminek egy bizonyos helyzetben biztos nem fogok tudni ellenállni. Ezért aztán Istenem, be kell ismernem te előtted a lehet soha meg nem gyógyuló gyöngeségemet és gyarlóságomat. Úgyhogy Uram irgalmazz nekem és segíts, hogy eldönthessem, hogy a segítségeddel ne igyak alkoholt.” Ő az egészséges rész.

Megkülönböztettük az egészséges részt a sérültről. Látjátok, hogy nem is olyan természetes és magától értetődő, hogy milyen szépen beszél a sérült rész? És látszólag milyen megrendítően a gyengeségéről vall az egészséges? Ezért aztán, amikor valaki bátorkodik elmenni gyónni, az úgy lehetséges általában és nagyvonalakban, hogy az egészséges részünkre hallgatunk. S az egészséges részünknek van elég ereje ahhoz, hogy beismerje, hogy „Gyönge vagyok, hogy van egy sérült részem, aki rettenetesen gyönge, s nagy gyöngeségeknek adja aztán cselekvésben tanult jelét.” És honnan tudjuk, hogy az egészséges részünkkel megyünk el gyónni, föltárva a sérült részünket is? Onnan, hogy az egészséges rész azt tudja mondani: „Lesz erőm ahhoz, hogy elviseljem annak a beismerését, hogy milyen gyönge is tudok lenni, ezért el tudok menni gyónni.” És hogyan nyilatkozik a sérült részünk? A sérült részünk azt mondja: „Például nekem biztos, hogy nincs szükségem gyónásra. Nem vagyok én rosszabb senki másnál. Akkor mindenki hosszú sorokba menjen, akkor majd én is beállok.” A sérült részünk menti magát, a sérült részünk mentegeti magát, a sérült részünk az általa elkövetett gyarlóságokat majd bagatellizálja és kicsinyíti, majd megtalálja, hogy ki mások hogyan felelősek. Ő a sérült részünk, bár nagyon okosan szokott beszélni. Az egészséges részünk dönti el azt, hogy azt mondja, hogy „Uram, irgalmazz!”

A következő, hogy azután az egészséges részünk is lehet éretlen. Még mindig ott vagyok, hogy milyen izgalmas megkülönböztetni a két részt. Attól, hogy ez a részem egészséges és hisz Jézusban, még ez a részem fejlődésre szorulhat. Amikor elmegyek egy kórházba és ott valakit egy rettenetes sorscsapás kellős közepén látogatok meg és súlyosan beteg, esetleg a betegségének életre kiható következményei vannak. Milyen gyakran hallom én azt, hogy valaki azt mondja: „Feri atya, már nem tudok hinni, elvesztettem a hitem.” És elmondja, hogy egyik hogyan hitt Istenben, hogy Isten majd őt megmenti a nehézségektől, és kiszabadítja a bajtól, és majd oltalmazza, és a többi. Ez az ő sérült része lenne? Szó sincs róla. Ez az ő egészséges része, aki eddig gyermeki módon hitt. De gyermeki módon nagyon egészségesen hitt. És most a hitét vesztette el? Nem a hitét vesztette el, hanem egy felnőtt megpróbáltatásban az egyébként egészséges gyermeki hite gyöngének bizonyult. De hát ez természetes. A felnőtt élet rettenetes drámaiságát gyermeki érettséggel való hittel nehezen tudjuk végigcsinálni. Tehát akkor itt volt egy egészséges gyermeki hit, ami teljesen természetesen nem alkalmas a felnőtt élet megpróbáltatásainak a hittel való elhordozására. Ez most itt összetört, és az az ő nagy lehetősége, hogy ahogy volt egészséges gyermeki hite vagy hite is, most kiformálja az egészséges felnőtt hitét. Tehát nem a hitét vesztette el, hanem a gyermeki hitének a fejlesztésére lesz szükség és az egészséges felnőtt hit kimunkálására.

A következő, hogy a sérült részünk hite is lehet erős. Hát attól, hogy van bennünk egy nagyon erős hit, az még lehet, hogy a sérült részünk hite. Mire gondolok? Hát a fanatikusok hite, amikor valaki szélsőségesen hisz, egyoldalúan hisz, fundamentalista módon hisz. A fanatikus hit az a sérült részünknek a jellemzője, az egészséges részünk sosem szélsőséges és fanatikus.

A következő, hogy nagyon sokunk vagy sokak számára, főképp bizonyos helyzetekben az egészséges részünk lehet egészen ismeretlen, szinte fölfedezésre váró. És ennek a kiegészítése, hogy nagyon sokunkban vagy sokunknál a sérült részünk viszont lehet nagyon természetes. Annyira, hogy elnézést a kifejezésért, annyira én azonos lehet a sérült részünk, hogy ilyen gondolataink vannak, hogy „Mindig is ilyen voltam. Hát én ilyen vagyok. Hát én ez vagyok. Ilyenkor én mindig erre gondolok, meg ezt érzem.” Azért, mert valami nagyon ismerős nekünk, és nagyon én-azonos, és azt gondolom, hogy mindig is ilyen voltam, amióta az eszemet tudom, attól még az lehet, hogy pont a sérült részem. És az egészséges részem az, aki egy fölfedezésre vár, mert szinte alig ismerem őt ezekben a helyzetekben.

Következő, hogy a sérült részünk nem egyenlő a kísértővel. Azért tartom ezt fontosnak kimondani, mert amikor a sérült részünk bekopog, akkor sokan úgy védekeznek a sérült résszel szemben, hogy eltávolítjuk magunktól, és azt mondjuk, ez a kísértő maga. De akkor akadályokba fog ütközni a saját emberi természetem elégséges megismerése. Akkor kulturálatlan fog maradni a léleknek nagyon sok része, azért, mert azt mondtam, ez egyáltalán nem én vagyok, hanem a kísértő. És ennek a kiegészítése pedig így szól, mikor valaki a legcsodásabb élményben fölismeri az egészséges részét, akkor sem én vagyok Isten. Tehát se a Sátán nem én vagyok, se Isten nem én vagyok, miközben ezt így kimondva egészen nevetségesen hangzik.

A következő, a sérült részünk az Istennel való kapcsolattartásban vagy meggyógyul, vagy nem. Amikor hiszünk Istenben, a gyermeki hit, bár egészséges gyermeki hit része az, hogy Isten olyanféleképpen gyógyító Isten, hogyha elég jól és kedvesen és aranyosan hiszek benne, akkor ő minden betegségből meggyógyít. Egy egészséges felnőtt hitű embernek a hitében nem az szerepel, hogy Isten föltétlenül mindenképp meggyógyít, csak jól kell hinnem benne, hanem, hogy Isten vagy meggyógyít, vagy nem gyógyít meg. És én a hozzá fűződő kapcsolatomat képes leszek akkor is fönntartani, ha ő meggyógyít, és akkor is, ha nem gyógyít meg.

A következő, hogy a sérült részünkön keresztül is át tud ragyogni Isten, a megváltás és a kegyelem, anélkül, hogy a sérült részünk mindenféleképpen meggyógyulna. Ennek a kijelentésnek van egy nagyon fontos része, ez pedig az, hogy nem a sérültségből fakad a világosság, a megváltás és a kegyelem nem a sérültségből, hanem a sérültségen keresztül is ez meg tud történni. Ezért a sérültségre, vagy mindarra, ami a sérültséget okozta, nem kell azt mondanom, hogy jó vagy szép. Ez mit jelent most Jézus kereszthalálára vonatkozóan? Nem kell a kereszthalálra azt mondanom, hogy ez csodálatos. A kereszthalál csodálatos, vagy szép, vagy gyönyörű, magasztos, vagy fölemelő? Ha most ideállna Jézus, melyikünk mondaná a szemébe, hogy a te kereszthalálod gyönyörű? Hanem arról van szó, hogy a kereszthalálon keresztül is Isten világossága, fénye, kegyelme, megváltó, gyógyító ereje átragyog. De attól a kereszthalál még úgy szörnyű, ahogy van. Nem a kereszthalál szép, hanem Jézus. A kereszthalálban semmi szép nincs. Jézus gyönyörű, a kereszten is. Nem ugyanaz. Ezért nem kell senki elé odaállni, hogy mosdassuk mindazt, ami az emberben valahogy, ami a sérült része. Az ember nagy lehetősége, hogy a sérült részen keresztül is fölismerhetjük, hogy Isten azt is át tudja járni, s meg tudja váltani, s át tud rajta ragyogni.

A következő, hogy az egészséges részem is megváltásra szorul. Pont attól olyan egészséges, hogy világosan látja, hogy akármilyen egészséges is vagyok, s pont akármilyen, szinte természetes magától értetődőséggel kapcsolódok Istenhez, még inkább rájövök arra, hogy Istenhez tartozom, és hogy Istenre szorulok, és hogy vele akarok lenni, és ez nem csak rajtam múlik, hanem rajta is. Ezért aztán hát így is mondhatnám a legjobb értelmében, hogy szükségem van rád.

A következő, hogy ezért az Istennel való kapcsolatunkban Isten sohasem csak magát tárja föl, hanem megvilágítja a mi egészséges részünket is, és megvilágítja a sérült részünket is. Az imádságainkban óriási jelentősége van, hogy mi melyik részünkből imádkozunk. Hogy a sérült részemből imádkozok-e, szinte akár, mint egy ilyen beszűkült lelkiállapotban lévő belső monológ, csak mondom és mondom és mondom, vagy pedig minden imádság előtt megkeresem a saját egészséges részemet? Hogy az imádság úgy kezdődik, hogy: Uram, légy szíves segíts nekem abban, hogy megtaláljam az egészséges részem, és én az egészséges részemből szeretnék hozzád imádkozni úgy, hogy közben itt van mellettem a sérült is. Mert már hatvan év tapasztalatom van, hogy amikor a sérült részemből imádkozom, akkor egy óra imádság után is úgy fejezem be a második teljes rózsafüzért, hogy „…és Uram, meghallgattál most? Volt ennek értelme? Én most már ennél többet nem tudok. Azért te szeretsz engem? Hát számíthatok rád? Hát lesz azért úgy, ahogy én akartam?” Értitek ezt? Bíztak Jézusban, Jézus meg azt mondta: Jó, jó. Hát az a kérdés, melyik részükben vannak. Tehát nem csak az az óriási lehetőségünk, hogy az Istennel való kapcsolatunkban fölragyog nekünk Isten, hanem hogy nagyon világosan látjuk a sérült és az egészséges részünket, és az Istenhez fordulásunk az egészséges részből történik, anélkül, hogy tagadnánk a sérültet.

Megyek tovább, majd próbálom kevésbé szenvedélyesen. Tizenötödik pont, ezért aztán, látjátok, hogy leszoktam erről. Már nincs olyan kiábrándító 15, nem? Akkor már úgy le is álltok a figyelemmel. De most még megyünk. Ezért aztán az ember nagy lehetősége az egészséges részünk fejlesztése, mert majdnem mindig úgy gondoljuk, hogy jaj, ha megszabadulnék a sérült részemtől, jaj, ha már nem kellene koloncként itt hordoznom, jaj, ha végre Isten meggyógyítaná a sérült részem… De az ember első és alapvető nagy lehetősége az egészséges rész fejlesztése. És ez máris itt van, és máris lehetőség, és már csak meg kell különböztetnem a sérültet az egészségestől. Ebből az is adódik, hogy az egészséges részünk is fejleszthető, fejlesztendő, sőt, miközben egészséges, fejlesztésre, érésre, érettségre szorul.

A sérült részem egyik alapvető ismérve, ha már tudni akarom, hogy milyen, hogy állandóan beszűkültséggel küzd. A sérült részem beszűkülten lát engem; nem vagyok szerethető, senki se szeret, miért is szeretne, úgyse fog sikerülni, úgyse bírom. De a sérült részünk beszűkülten látja a másik embert is: „Ugyan már?” És a sérült részünk beszűkülten látja Istent és azt mondja például, hogy „Ments uram, ilyen veled nem történhet meg!” Hát akkor ez egy beszűkült rész. És ezzel szemben az egészséges részünket mi jellemzi? Valamiféle tágasság. Ezért a beszűkült részünk mindig is realitásvesztésben van. Az egészséges részünk az, hogy egyre tágabb és tágabb módon képes a realitáshoz kapcsolódni, ezért egyre jobban és tágabban látja magát, a másikat, s látja Istent.

Most már a vége felé, a sérült részünkből, amikor imádkozunk, akkor az életnehézségeinket, problémáinkat, elakadásainkat nagyon gyakran Isten gyöngeségeiként értelmezzük. Vagyis, hogy miért teremtettél ilyennek, miért nem szeretsz jobban, miért nem segítesz, miért nem hallgatsz meg? Tehát megvannak a nehézségek, zavarok, a sérült rész imádkozik, keresi a kapcsolatot Istennel, hisz Jézusban, de a sérült rész az így tudja csinálni. Vagyis úgy, hogy állandóan mivel találkozom? Nem Jézussal, (hanem) a saját gyöngeségemmel találkozom, és utána ezt valamiképpen Isten rovására írom. „Valahol ez mind rajtad múlik. Így, úgy, ilyen, olyan, vagy amolyan formában. Mert vagy nem szerettél, vagy nem szeretsz, vagy nem…”

Amikor az egészséges részemben imádkozom, akkor óriási lehetőségem az, hogy az egészséges részemben ne csak Istennel tartsak kapcsolatot, hanem újból és újból odahozzam a sérült részemet, de tudván, hogy ez az én sérült részem és Isten átjár majd engem, hogy mi együtt gyógyítsuk a sérült részemet. Segítségemre lesz, hogy mi ketten tudjunk majd valamit kezdeni a sérült részemmel. Nem fog ebben magamra hagyni, de nagyon gyakran azt fogja mondani, hogy „Nézd, ez nem csak az én dolgom. Hát ez vagy te, és én téged szeretlek, az egészséges és sérült részeddel együtt. De hát látod, hogy a sérült részed nem érti, tehát nekem rád van szükségem, az egészséges részedre.” Hát te vagy mindig ővele, nem?

Így visszaértem az evangélium végére. Azt mondja a szentíró, fölforgatva a gondolatainkat, hogy az, hogy valaki hisz Jézusban, ebből még semmi se következik. Ki hisz Jézusban és hogyan hisz Jézusban? És Jézus válasza ránk nézve az, hogy „Nem bízok bennük.”

Szeretnék megmaradni most a Szentírás szavának a következetességénél. Mi lenne, ha az egészséges részünkben hallgatnánk meg azt, hogy Jézus azt mondja „Annyira örülök, hogy itt vagytok, zenéltek, énekeltek, imádkoztok. Sajnálom, nem bízok bennetek.” A sérült részünk kéri ezt ki magának: „Micsoda? Ilyen Jézus? Mekkora csalódás! Ki ez, mi ez? Lehetetlen! Félrefordították.” Most mit szólnátok, hogy az egészséges részetekbe térjetek, s nekik most a következőt mondja a szentíró: „Jézus nem bízik bennetek.” Tennék itt egy vesszőt.

Milyen az az egészséges részünkből nézve, amikor Jézus nem bízik bennünk? Mondanék néhány szempontot ehhez, de ez már nagyon rövid lesz. Ne kapcsoljatok még ki! Az első, ahogyan Jézus nem bízik bennünk, ez egyetlen okból adódik, hogy ismer minket. Ez nem az ő természetének a gyöngesége, hanem a miénk. Hát hogyhogy nem bízik bennünk? Hát azért, mert megbízhatatlanok vagyunk. Ki az, aki leéli a maga 80-90 évét, a maga nagyböjtjét vagy egyetlen napját úgy, hogy úgy száz százalékra? Hát ki? Tehát Jézus részéről ez nem valami szeretetlenség megnyilatkozás, hanem egyszerűen csak… Ugye? És amikor ezt halljuk, hogy nem bízok bennük, ezt rögtön kikérjük magunknak, mintha ez valami sértegetés lenne, és megkérdőjelezzük Jézust. Ez a sérült részünk. Na, hadd mondjam csak. Mit jelent az, milyen az, amikor Jézus nem bízik bennünk? Azt mondja: „Hát nem bízok bennük, mindenképpen az életemet oda fogom értük adni. Nem bízok bennük, mindent megteszek értük, amire képes vagyok. Nem bízok bennük, nem csak az életemet adom oda, föltámadásom után a Szentlelket fogom nekik ajándékozni. Nem bízok bennük, küldetést adok nekik, megbízatást adok számukra, hogy az én nevemben is cselekedjenek. Nem bízok bennük, mert a szeretetemnek egyáltalán nincs föltétele. A szeretetemnek nem föltétele az, hogy megbízhatók legyünk és Jézus szeretetének még az se föltétele, hogy bíznia kellene bennünk. Jézus nem bízik bennünk és mindent odaad, amit csak lehet. Ezért az egészséges részünkben egyszer csak rácsodálkozzunk arra, bárcsak képes lennék úgy nem bízni, ahogy Jézus nem bízik.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)