Jn 3,14-21 - Nagyböjt 4. vasárnapja – Lætare-vasárnap

„Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ.”

Olvasmány (2Krón 36,14-16.19-23)

Cidkijának, Juda utolsó királyának napjaiban nemcsak a nép, hanem a papok összes elöljárói is sok-sok hűtlenséget követtek el, utánozva a nemzetek valamennyi iszonyatos dolgát. Megszentségtelenítették az Úr templomát, amelyet pedig ő tett szentté Jeruzsálemben. Az Úr, atyáik Istene, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. Kímélni akarta népét és a maga lakóhelyét. De ők kigúnyolták Isten követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult. Ellenségeik a templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait lerombolták, valamennyi palotáját és minden drágaságát elhamvasztották, és teljesen elpusztították. Aki a kardtól megmenekült, az fogságba került Babilonba. Szolgái lettek a királynak és utódainak, míg uralomra nem jutott a perzsa királyság. Így teljesedett be az Úrnak Jeremiás próféta által mondott szava: Pusztaság lesz az ország és nyugodni fog hetven esztendeig, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért. Az Úr teljesíteni akarta Jeremiás próféta által mondott szavát. Azért Kürosznak, a perzsák királyának első évében fölébresztette Kürosznak, a perzsák királyának lelkét. Ő a következő felhívást intézte egész birodalmához, mégpedig írásban is: „Így szól Kürosz, a perzsa király: Az Úr, az ég Istene nekem adta a föld minden országát. Ő megparancsolta, hogy templomot építsek neki a Judában fekvő Jeruzsálemben. Aki közületek az ő népéhez tartozik, legyen azzal az ő Istene, és térjen haza.”

Szentlecke (Ef 2,4-10)

Testvéreim! A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Így kegyelméből kaptátok az üdvösséget. Feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, irántunk való jóságából. Kegyelemből részesültetek az üdvösségben, a hit által. Ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket Isten előre elrendelte, hogy bennük

Evangélium (Jn 3,14-21)

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”

Vasárnapi beszéd

Isten nem ítélni jött a világot, hanem üdvözíteni. Erről szeretnék beszélni, de abban az összefüggésben egyrészt, hogy miközben ezt mondja Jézus, nem ítélni, üdvözíteni, aközben legalább még kétszer-háromszor-négyszer előkerül az ítélet motívuma. Másrészt pedig, hogy azzal a kijelentéssel, hogy nem ítélkezni jöttem, hanem üdvösséget hozni, ezzel az ítélet témája is más fénybe és más megvilágításba kerül. Ezért mondhatnánk azt, hogy most erről szeretnék beszélni: mi történik a hitünkben, az Isten kapcsolatunkban akkor, ha az ítéletről az üdvösségre kerül a hangsúly és a súlypont? És természetesen az ítélet gondolata is eleven maradhat bennünk, de már most innen nézve, az üdvösség súlypontjából nézve, onnan, abból a fényből látva.

Erről lenne akkor szó, és az első gondolat, megközelítés így szól, hogy amikor azt mondja Jézus, hogy nem ítélkezni jöttem, hanem hogy üdvözítsem a világot, ezzel valami olyasmit is tesz, hogy a súlypont, ahogy az ítéletről az üdvösségre kerül, mi kerülünk helyzetbe. Hát üdvözíteni akarlak benneteket és szinte az ember, ha egy mondatban látja ezt maga előtt, itt nincs egy pont. „Üdvözíteni akarlak benneteket…”, vessző, na, na, hát akkor, akkor, akkor rajtatok van a sor. Hát én üdvözíteni akarlak benneteket, és akkor mostantól kezdve jön a ti részetek, mert az már biztos, hogy én mit akarok, a kérdés, hogy ti hogyan válaszoltok vagy reagáltok erre? Tehát ezzel a mondattal most már mi kerültünk helyzetbe.

A második, hogy akkor ez az üdvösség, amiről Jézus a mai evangéliumban beszél, ez az ítélettel együtt nem a jövőben lesz, hanem itt van a jelenben, sőt elég paradox módon már a múltban is volt, tehát a múltban és a jelenben van az ítélet. Vagyis mi kerültünk helyzetbe, és ebben a pillanatban is döntéseket hozunk a saját üdvösségünkre vonatkozóan. Ebben a pillanatban is. Vagyis az ítélet ebben az összefüggésben nem pusztán valami, ami majd a jövőben lesz, hanem valami, amiről mi tegnap is és tegnapelőtt is és egy éve és tíz éve döntéseket hoztunk és most is éppen döntést hozunk róla, tehát a jelenben van.

A következő, hogy akkor ebből az is következik, hogy az ítélet témáját nem tudjuk eltávolítani magunktól. Mégpedig azért nem, mert amikor úgy merül föl számunkra valami, hogy jó ez a jövőben lesz, és hát úgy elsőre nem épp a legkedvesebb történésnek tűnik föl számunkra. Szóval nem egy születésnapi parti, amire hát a lehető legönfeledtebben készülünk, mert tudjuk, hogy mindenki ott a leg…, hát ott minden csodás lesz. Az ember gondolatában nem ez van, de majd azért még szeretnék erről beszélni, hogy akkor mi a természetes és ösztönös működésmódunk. Hogy egy jövőre vonatkozó, de minket bizonytalansággal eltöltő eseményre szívesen gondolunk úgy, hogy távolítsuk el magunktól. Hát legyen minél messzebb, hogy ne is lássuk, vagy ne is gondoljunk rá, hát ne zavarjon bennünket, ne okozzon nekünk bizonytalanságot vagy negatív érzéseket. Na, de ha az ítélet a jelenben van, sőt az életünkkel minden egyes döntéssel valójában beléptünk ebbe a világba, akkor már nem járhatunk vele úgy el, mint egy jövőbeli eseménnyel, amit eltávolítunk, hogy ne zavarjon bennünket, mert itt és most van, nem tudjuk eltávolítani magunktól.

A következő, hogyha a súlypont már az üdvösségen van, akkor ez azt is jelenti, hogy az ítélet nem valami főképp és kizárólag valami külső esemény, amit az ember ki tudja, miféle érzésekkel vár vagy nem vár, próbál eltávolítani, bizonytalanságban, hogy ez miként és hogyan is lesz, hanem ez egy belső történéssé válik. A súlypont a belső történésen van, vagyis, hogy a jelenben és itt és most hogyan hozok döntéseket a magam üdvösségére vonatkozóan.

A következő, hogy így egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy a súlypont nem ott van, hogy Isten majd ítél, hanem, hogy a jelenben itt és most én a saját életemről hogyan hozok döntéseket. Tehát a súlypont ott van, hogy én hogyan hozok döntéseket a saját üdvösségemre vonatkozóan.

A következő, hogy akkor ez az ítélet valamiképpen, és ez egy súlyponti gondolat, hogy akkor innentől kezdve, ha az üdvösségen van a fény, akkor már nem arról van szó elsősorban, hogy egy ítélkező Isten majd dönt rólam, hanem hogy ebben a pillanatban is itt vagyunk, és mi az irgalmas Jézusról hozunk döntést. Nem az ítélkező Isten hoz döntést elsősorban rólam, hanem itt és most mi emberek hozzunk döntést az irgalmas Jézusról. Azt lehetne mondani, hogy minden ezen múlik, hogy ebben a pillanatban milyen döntést hozok én az irgalmas Jézusról. Hogy az irgalmas Jézusra, az értem életét odaadó Jézusra vonatkozóan az a döntésem, hogy akkor így érdemes élni, hogy akkor ezt érdemes csinálni, hogy akkor számomra az élet erről fog szólni. Ez egy radikális nézőpontváltás, hogy valami hatalmas, nagy, ítélkező Isten hogyan dönt rólam, vagy hogy én, a kicsi ember hogyan döntök az irgalmas Jézusról, hogy az életemben hol legyen és hogyan legyen, és milyen teret szánok neki. Akkor az ítélet már nem egyszerűen csak valami esemény, amit vagy várok, vagy nem várok, bizonytalanul, vagy akárhogyan, hanem ez egy folyamat. Maga az ítélet egy folyamat, ebben a pillanatban a következő és a következő és a következő.

Akkor ebből mi is következik? (Az), hogy az ítéletre vonatkozóan szinte megszűnik a félelem. Hát, ha nem ítélkezni jöttem, hanem üdvözíteni, akkor itt a félelem tulajdonképpen elkezd elenyészni, hiszen én magam a jelenben hozok döntéseket az irgalmas Jézusról, hogy hogyan akarom, hogyan legyen az életemben, és ezt hogyan alakítsa az én életem. És ezért egyszer csak belépek a remény világába. Hát nem az aggodalom, félelem világában vagyok, hanem a remény világában.

A következő, hogy amíg ott volt a súlypont, hogy majd jön a Messiás, nem tudjuk pontosan milyen lesz, de majd az ítélkező Isten haragját elhozza, és majd akkor aztán kiderül. Hát persze, az ember akkor a bizonytalanságban van, egyrészt most akkor én hova fogok kerülni? Ide sorolódok-e, vagy oda sorolódok e? De hogy egyáltalán tulajdonképpen ebben a bizonytalanságban Isten mit is akar, és hogyan is akarja pontosan? És milyen érdekes, hogy most már nem erről van szó. Most már a bizonyosságunk hol van? (Ott), hogy Isten mit akar velünk. Az Ószövetség embere egy bizonytalanságban élhetett, hogy Isten mit akar majd velünk. És Jézus jön, és azt mondja, Isten felől teljes bizonyosságban vagyunk. Isten az a valaki, aki engem elküldött, hogy üdvözítselek titeket. Tehát a bizonytalanságot átcserélhetjük a bizonyosságra, Istenről pontosan tudjuk, hogy mit akar velünk. Mi a bizonytalan? (Az), hogy mi mit akarunk Istennel. Mostantól kezdve ez a bizonytalan rész, hogy én hogyan viszonyulok hozzá, és a biztos rész, hogy Isten hogyan viszonyul hozzám és mi a terve, akarata rám nézve.

Ha az üdvösségen van a súlypont, akkor valójában arra csodálkozunk rá, hogy itt nem is az ítélkezésről van szó, hanem a realitásról, hogy az ítélkezés lényegileg nem szól másról, minthogy Isten előtt világossá lesz, hogy ki vagyok, hogy Isten előtt egyértelmű lesz számomra is, hogy ki vagyok és hogyan éltem és mit gondoltam fontosnak és mit nem. Ez a realitásról szól, nem pedig valakinek a számomra kiszámíthatatlan, esetleg valamiféle önkényes magatartásáról.

A következő megközelítésünk akkor így szól, hogyha az üdvösségen van a súlypont, akkor nem valami passzivitással várunk valami eseményt, hanem akkor a kezdeményezés is a mi kezünkben van, akkor aktívak lehetünk arra nézve, hogy hogyan munkáljuk a saját üdvösségünket.

A következő, akkor nem azt gondolom, hogy az örök életem majd lesz valamikor valahol, hanem, hogy az örök életem van itt és már most. Erről már sokat beszéltünk, tehát nem akarnám hosszabban mondani; mi mindannyian itt és most már az örök életünket éljük.

A következő, hogy akkor az ítélet és üdvösség összefüggésében nem az az érdekes, hogy én mit tartok igaznak, hanem az, hogy igaz ember módjára cselekszem-e? A cselekvésre kerül a hangsúly, nem az ítéletre, hogy hogyan ítélkezem arról, hogyan ítélem meg, hogy mi igaz és mi nem, mi helyes és mi nem, hanem hogy igaz ember vagyok-e és ez alapján cselekszem-e? Az evangélium végén nagyon elgondolkodtató módon a cselekvés motívuma háromszor is megjelenik: a cselekvés, a tettek és a cselekvés. Aki hisz bennem, nem esik ítélet alá, mert már átment az ítéleten és üdvözíteni fogom. Mi alapján? A cselekvés alapján.

A következő, és itt hadd térjek vissza az evangélium elejére. Úgy fognak fölemelni, mint ahogy Mózes emelte föl a kígyót a pusztában. Ugye tudjátok, miről van szó? Pusztai vándorlás, a nép megy és a pusztában ott vannak a kígyók,  és a kígyók, akik megmarják a vándorokat, és Isten nem akarja, hogy a vándorló nép elvesszen, ezért azt mondja Mózesnek, hogy egy botra helyezz föl egy rézkígyót, és akit megmart a kígyó, de ránéz erre a rézkígyóra, nem fog meghalni. Ez az a kép, ahonnan kibontja Jézus, mit jelent, hogy üdvözíteni akarok és nem ítélkezni jöttem.

Eszembe jutott, hogy Ausztráliában, ahogy sétáltam egy erdei úton, ahol kerékpárosok is járnak, ott nagyon gondosan fölfestették azt, hogy ide autósok ne jöjjenek, ezért három fölfestés volt egymás mögött. Az első az ember, aki gyalogol, a második egy kerékpár, hogy itt lehet kerékpárral is menni, és a harmadik egy kígyó, hogy itt kígyók is járnak. Tehát itt lehet sétálni, lehet kerékpározni, és kígyókkal is lehet találkozni, és mind a három bármikor megtörténhet. Mondjuk mondhatnám azt, hogy a biztonságérzetemet ez nem acélozta meg, de azért akarom ezt idehozni, hogy milyen izgalmas ez, hogy megy az ember a vándorúton és már előre tudhatjuk, hogy itt minden további nélkül egy kígyó megmarhat. Az ember életútján nem az a kérdés, hogy egy kígyó megmarhat-e vagy nem, hanem nagyjából azt állíthatjuk, hogy a kígyó már mindegyikünket megmart. Nem az a kérdés, hogy elég ügyes vagyok-e, hogy ezt megússzam. Elmondanám nektek, hogy volt egy alkalom, amikor egy nagy forróságban bandukoltam az úton, és egy elég komolyan halálos mérges kígyó kígyózott el előttem egy olyan öt méterre. Később megnéztem, na, jó, hogy nem voltam hozzá közelebb és összedőlt a saját naivitásom, mert az volt a naivitásom, hogy hát persze, tudom én, mérges kígyók, de majd én figyelek. Figyelek, lábam elé nézek, óvatos vagyok, tudom, hogy miről van itt szó. Na most, amikor ez a kígyó számomra teljesen meglepő sebességgel a semmiből átment előttem, akkor megértettem ezt a végtelen naivitásomat, hogy hát ez nem így van, hanem úgy van, ahogy ezt szokták mondani ott Ausztráliában különböző vadakkal kapcsolatban, hogy te nem látod a vadakat, de ők látnak. És a kígyómarásra vonatkozó meg úgy van, hogy az ember nyugodtan elfelejtheti a naivitását, hogy majd én megúszom. Inkább ez úgy van, hogy a kígyó bárhonnan, bármikor megmar és már megmart. És ez miért érdekes? Azért, mert amíg az ítélettől való aggodalom van bennünk, lehet táplálni ezt a naivitást, hogy de hátha végig tudom csinálni az életet úgy, hogy megússzam, megússzam. Én ott, amikor átment előttem a kígyó, megértettem, hogy nem lehet az életet megúszni. A kígyó már megmart. Most szimbolikusan beszélek, nyilván most már elléptem egy lépéssel, de nem az a kérdés, hogy meg lehet-e úszni, mert már nem úsztam meg. Tehát akkor az üdvösség témája nem az, hogy meg tudom-e úszni, hanem az, hogy miután már megmart a kígyó, mit fogok ezután csinálni.

És így a következő gondolat így szól, hogy az ember azt gondolja, miért akarnám azt megúszni, azért mert ha megmar a kígyó, akkor tényleg végem van. És Jézus, mikor azt mondja, de hát úgy fognak fölemelni, mint Mózes a kígyót a pusztában, hogy aki rám néz és hisz bennem, az üdvözüljön, azt mondja, de hát, ha kígyómarás, nem tudod elkerülni. Mire van lehetőségünk? Hogy amikor megmar a kígyó, fölnézzünk Jézusra. Hát ez az ember nagy lehetősége, nem az, hogy azt megússzuk. Hogy az ember tudja, hogy miután megmart a kígyó, mit és hogyan lehet és érdemes csinálni.

Nagyon sok erdei úton úgy van, hogy mielőtt elindulsz az úton, nagy piros tábla: vészhívó szám. És akkor az okos turista beütögeti szépen azokat a számokat, mert én nem látom a kígyót, de a kígyó lát engem, és hogyha éppen úgy lenne, akkor pontosan tudom, hogy melyik az a szám, amit föl kell hívni, és ha én fölhívtam azt a számot, a másik oldalon pontosan tudják, hogy engem hogy kell megmenteni. Ezért, amikor az üdvösségre kerül a súlypont az ítélettel szemben, akkor ez azt jelenti, hogy csak írjuk föl a számot, legyen meg az a szám, hát tudjuk, csak föl kell nézni, És ez mit jelent? (Azt), hogy ahogy Fila Béla dogmatika professzorunk ezt nem egyszer elmondta, amíg az ember fiatal, megpróbálja megúszni az életet olyan értelemben, hogy nehogy kapjunk valamiféle halálos sebet. S az idősebb, galambősz hajú filozófia és dogmatika professzor mindig ezt mondta, hát ott voltunk huszonéves fiatalemberek, hogy „Fiúk, az élet akkor kezdődik, amikor az ember a halálos sebet megkapta.” Nem akkor van vége, hanem akkor kezdődik. Mert az ítélet nem más, mint a fényben meglátjuk a realitást. És amikor már realitásként kezelem azt, hogy a kígyó már megmart és bármikor megteszi, akkor az ember nagy lehetősége, hogy ezután tudom, hogy mit érdemes csinálni.

És tudjátok, elgondolkoztam ezen, hogy most ebben az összefüggésben, ha én egy vándor vagyok és megmar a kígyó, hogy milyen gyakran az a stratégiánk ilyenkor, megmart a kígyó, mondjuk az első gondolatom az, hogy biztos nem történt meg. Ott van a két pötty, vérzik a vádli, de biztos nem történt meg. De mikor már rájövök, hogy nem tagadhatom le, mert már megtörtént, az ember szépen behúzódik a sötétbe, és a sötétben próbáljuk valahogy kibírni. Mintha nagyon gyakran ez lenne a taktikánk, hogyha megmart a kígyó, behúzódunk a sötétbe, legalább mások ne lássák, hátha túléljük. Jézus pedig azt mondja, pont fordítva kéne csinálni. Ezek azok a pillanatok, amiken eldől az élet. És nem én ítélkezek majd, hanem te döntesz most a saját életedről, hogy amikor megmart a kígyó, pont ne vonulj be a bozótba, az árnyékba, hogy senki ne lásson. Gyere ki a fényre, nézzél rá, tudod a számomat, hát tudod a számomat, hívd föl és én föl fogom venni, mert énbennem te biztos lehetsz. A magad részét döntsd el, mert én már a magam részét régen elhatároztam.

Amíg az ember azt gondolja, hogy az istenkapcsolat valahogy egy ítélet és nem üdvösség központú esemény, gondolhatjuk azt, hogy és milyen természetesen beszélünk erről, az ember az a valaki, Istent nem nagyon látjuk, sőt hát ki az, aki valaha is látta Istent, magamat viszont elég jól látom. És a mai evangélium a következőt mondja: ez is fordítva van. Hát Jézus azt mondja, úgy emeltetnek majd föl, ahogyan Mózes a rézkígyót a pusztában, hogy bárki lásson engem, hogy amikor az ember a földön fekszik, a fölemelt Jézust onnan is lehessen látni. És ebből mi következik? Hogy azzal, hogy Jézus azt mondja, nem ítélkezni jöttem, hanem üdvözíteni a világot, ebből az következik, hogy innentől kezdve mi Istent látjuk nagyon világosan. És mivel kapcsolatban mondhatjuk, hogy hát őt nem látjuk elég pontosan világosan, vagy nem is akarjuk elég világosan látni? Saját magunkat. Jézus óta az ember Istent világosan látja. És akit nem lát világosan, az saját maga. Most már nem mondhatjuk azt, hogy Isten elrejtőzik, mi pedig keressük őt, pont fordítva van. Isten látható és mi rejtőzünk el, és sokszor valahogy úgy, mint és ezt nehogy félreértsétek, mint valami megmart állatka, aki behúzódik a sötétbe és a sötétben egyedül. És Jézus azt mondja, hát ez pont fordítva lehetne, hogy pont akkor gyere elő, mert én vagyok a világ világossága és gyere erre a világosságra és kétségkívül ez mondjuk az élet kockázata. Az élet kockázata így szól: Ha kijössz a fényre és látsz engem, akkor én biztosan tudlak téged üdvözíteni. Ennek azonban van egy ára. Ha kijössz a fényre, és akarsz az én irgalmamból élni, te is látszódni fogsz. Ezt mondhatnánk az emberi élet nagy kockázatának, hogy meg vagyunk hívva a fényre, fölnézünk Jézusra és azt mondja: „Felőlem biztos lehetsz.” És az ember kockáztathat, hogy a fényben már úgy látja meg magát, ahogyan Jézus lát bennünket, azt mondva: nem ítélkezni jöttem, hanem üdvözíteni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)