Jn 12,20-33 - Nagyböjt 5. vasárnap

„Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre.”

Olvasmány (Jer 31,31-34)

„Íme, napok jönnek – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Juda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Azt a szövetségemet ugyanis megszegték, pedig Uruk voltam – mondja az Úr. Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek. Többé nem lesz szükség arra, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: »Ismerd meg az Urat,« mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr –, mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.”

Szentlecke (Zsid 5,7-9)

Testvéreim! Jézus földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól. Hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.

Evangélium (Jn 12,20-33)

Abban az időben: Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal fog meghalni.

Vasárnapi beszéd

„Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, aki hagyja elveszni az életét, megmenti, megtalálja azt az örök életre.” Innen szeretnék kiindulni és mondhatnám azt, hogy most rögtön a legelején szeretném a lényeget elmondani. Ez pedig az, hogy az emberi életnek tényleg ez valódi drámaisága, hogy olyasmit akarunk megmenteni, ami menthetetlen. Mi az, ami menthetetlen? Az emberi élet földön való ideje menthetetlen. Minden, ami az evilágiságban van, miközben hatalmas érték, óriási kincs, és az ember nap-nap után megrendül, miközben ilyen vagy olyan formában átéljük annak az elvesztését, vagy annak a mulandóságát vagy esendőségét, az ember a szíve mélyéig meg tud rendülni. Hát sokszor a könnyeinktől nem látunk ki, amikor átéljük azt, hogy menthetetlen. Ezzel szeretnék most foglalkozni, hogy az embernek talán érdemes volna idejekorán kimondania és nagyon világosan látnia, hogy akár az embervoltunkat illetően, az életre vonatkozóan mi az, ami tényleg menthetetlen? Az emberi élet ezen a földön menthetetlen. Akárhogy iparkodunk, vége lesz, menthetetlen.

És talán át tudtam adni az előző néhány mondatommal azt, hogy de valójában ez tényleg drámai. Talán mondhatnám azt nektek, hogy biztos többet járok temetésekre, mint ti. Ezt talán mondhatom. Hát, ha valamivel találkozok újból és újból és újból, az életnek pont ezzel a könnyfakasztó drámaiságával. Jézus halála is drámai, és akkor nagyon keveset mondtunk róla. És ha az ember képes megrendülni, hát rendüljünk meg fölötte, de attól még menthetetlen.

És talán az emberi élet drámaiságához az is hozzátartozik, hogy valahogy erőnek erejével akarjuk menteni a menthetetlent, másfelől viszont, ami nem csak, hogy menthető, hanem örök érvényű és maradandó, arról egészen el tudunk felejtkezni. És valahogy ez okozza az ember drámaiságát, hogy a menthetetlent menteni akarjuk, a maradandó és örök érvényű pedig ebben a törekvésünkben, hogy mentsük a menthetetlent, egészen elsikkad a szemünk elől. És hát szinte csak vonalszerűen nézzük meg, hogy az ember hogy akarja menteni a menthetetlent.

Menteni akarjuk például úgy, hogy ha menthetetlen, van bennünk egy rossz érzés, érezzük, hogy az élet rövid, és egyszer csak itt vége lesz a földön, na akkor beleveszünk a pillanatba, az élvezetekbe és nem akarjuk, hogy elvesszen. És akkor kihasználni a pillanatot, az élvezetet… És közben mi történik az emberrel, aki úgy nekifeszül a drámaiságnak, és meg akarja ragadni minden egyes pillanatnak a szépségét? (Az, hogy), hát valahogy kiüresedik a lelkünk, hogy elkezdjük egymást kihasználni. Már csak eszköz a másik ember, az élvezeteim elérésére, vagy pedig függővé válunk. Aztán van, aki az aggodalommal próbálja menteni a menthetetlent és minél idősebbek vagyunk, akkor már aggódunk, hogy megöregszünk, és aggódunk a bőrünk miatt, és aggódunk az egészségünk miatt, és aggódunk a szerveink miatt; tehát joggal aggódunk. Csak azzal, hogy ebbe teljesen bele tudunk veszni, a menthetetlent akarjuk menteni és nem csoda, hogy egyre inkább valahogy elvész belőlünk az élet. Aztán van, aki a menthetetlent valami állandó harccal akarja megmenteni. Hogy talán akkor úgy van, hogy állandóan harcolni kell, és győzni kell, és ki kell csikarni és érvényre kell juttatni, és hát valami menthetetlent akarunk ebben a formában menteni. Aztán vannak, akik az élet föltételeit akarják rendre nagyon gondosan és nagyon alaposan, állandóan létrehozni, hogy ez is egy föltétel, és az is föltétel, és ennek is kell lennie, és az is fontos. Van, aki úgy akarja menteni a menthetetlent, hogy az értékekkel akarja magát körülvenni; minden érték, érték, érték. És közben pedig minél inkább akarjuk azt az értéket menteni, ami maga is menthetetlen, fogy el belőlünk az élet. Aztán van, aki úgy akarja a menthetetlent menteni, hogy a növekedésnek valamiféle megszállottjává válik; növekedni és növekedni, és nőni. Aztán olyanok is vannak, akik úgy akarják a menthetetlent menteni, hogy nekik mindig legyen igazuk, ezt mindig érvényre akarják juttatni, be akarják bizonyítani. Hát ezt csak így vonalszerűen akartam mondani. Elég sok lehetőségünk van arra nézve, hogy a menthetetlent menteni akarjuk.

És akkor megint hadd hozzam ide a másik részt. Mi az ember óriási lehetősége? Az egyik, csak hogy látjátok, még egyszer hadd hangsúlyozzam, attól, hogy valami menthetetlen, még nagyon értékes. Attól, hogy valami menthetetlen, még nagyon a szívünkben van. Attól, hogy valami menthetetlen, még átélhetjük a megrendülést és a könnyek özönét azért, mert menthetetlen. Tehát azért, mert valami menthetetlen, az nem azt jelenti, hogy nem értékes, vagy rossz. Pusztán csak annyit jelent, hogy múlandó, és ilyen értelemben menthetetlen.

Ha megvan az életnek ez a drámaisága, akkor mi az, ami miatt az ember mégsem tragédiára van meghívva ebbe a világba, hanem csak arra, hogy megéljük az életnek ezt a drámaiságát? Ez az, hogy akkor az ember megteheti azt, hogy elkezdi az örök életét élni. Ez az ember válasza, ez Jézusnak az üzenete. Te, aki már annyiféleképpen próbáltad a menthetetlent menteni. Megteheted itt és most, hogy kezdd el nagyon tudatosan élni az örök életedet. S amikor az ember tudatosan elkezdi az örök életét élni, akkor élhetővé lesz mindaz, ami egyébként nagyon értékes, de menthetetlen.

A következő gondolatunk akkor az, hogy de mi a kulcsa annak, hogy az ember elkezdje tudatosan az örök életét élni, és az élet élhető legyen, és ne csak a kikerülhetetlen veszteségek felé menjünk, hanem valahogy az élet sikere vagy győzelme felé, ragyogása felé, a megdicsőülés felé? Az, hogy kapcsolódunk magához az élethez, Őt pedig úgy hívjuk, hogy Jézus, úgy hívjuk, hogy Teremtő Isten, úgy hívjuk, hogy Éltető Szentlélek. Az ember úgy tudja elkezdeni és élni az örök életét, hogy az élethez kapcsolódik, nem pusztán annak a menthetetlen és múlandó részéhez, hanem az örök érvényű és maradandó részéhez. Hogy az ember, így is mondhatnám, kapcsolódik tudatosan a nála többhöz és a nála nagyobbhoz.

Mit jelent ez, hogy a többhöz és a nála nagyobbhoz? Az egyik, azt jelenti, hogy nem a hatalom értelmében több, Isten nem a hatalom értelmében több, hát nézzünk csak Jézusra a kereszten. Nem a hatalom értelmében nyilatkoztatta ki azt, hogy nagyobb és több és maradandó, hanem minek az értelmében? Hogy benne élet volt, és ezt az életet velünk megosztotta. Milyen értelemben nagyobb és több? Hogy nem a hatalom értelmében több és nagyobb, mert az menthetetlen és múlandó, hanem a szeretet értelmében nagyobb és több. És az ember, amikor úgy dönt, hogy az örök életét fogja élni, akkor ehhez a nagyobbhoz és többhöz kapcsolódhatunk nagyon tudatosan.

Ez azt is jelenti, hogy az ember egyszer csak már nem a saját életét kívánja beteljesíteni, hanem azt szeretném, hogy Isten teljesedjen be az én életemben, hogy Ő teljesedjen be bennem, amennyire ez lehetséges. És ezért az ember akkor már nem odakint akar valahogy beteljesíteni és megvalósítani pusztán csak, miközben még egyszer hadd hangsúlyozzam ezt, amikor az ember odakint szeretne valami szépet, valami értéket, valami gyönyörűt, jól tesszük, de attól még menthetetlen. Hanem, hogy az ember fölismeri saját magában annak a lehetőségét, hogy kapcsolódhatok valami örök érvényűhöz és maradandóhoz, a szeretetnek, az életnek az értelmében. Ezért aztán arra vágyhatunk, hogy belül tegyük magunkat teljessé. Nem csak odakint, mert odakint minden múlandó, hanem idebent, mert az emberi szív az Isten kegyelme révén maradandó.

Hallgattam egy nagyon megrendítő riportműsort, már riportműsort olyan értelemben, hogy egy ötvenes években meghalt ferences szerzetes életútjáról volt benne szó, aki harminckilósan halt meg a börtönben és azt mondják azok, akik még róla beszéltek, hogy elmondhatatlan, mekkora, így mondták, kegyelem volt az, amikor ez a már csontra és bőrre fogyott ember fölajánlotta nekik, hogy „Föl tudlak téged oldozni. Lehet, hogy talán a legnagyobb szükséged erre van, hogy föloldozlak.” Hogy amikor ott bántalmazták őket és ott csontbőrként álltak a börtön folyosóján, akkor odaszólt a többieknek, hogy „Ne felejtsetek el imádkozni! El ne felejtkezzetek imádkozni! Hát, ha valahol Isten velünk van, akkor itt velünk van.”

Hogy amikor úgy tűnik, hogy odakint ennyire minden mulandó és veszendő, esetleges és megragadhatatlan és őrizhetetlen, az ember önmagában fölismerheti a maradandót és az örök érvényűt, és ragaszkodhatunk hozzá, és kapcsolatban lehetünk vele, és akarhatjuk az Ő beteljesedését a mi életünkben. Nem a sajátunkat. Az ember, amikor a saját életét akarja beteljesíteni, máris az aggodalomnak a világába lépett, a múlandóságéba, a veszteségekébe.

Ezért van akkora jelentősége annak, hogy a Mennyei Atya egyszer csak megszólal és azt mondja, hogy „Meg foglak dicsőíteni. Eddig is megdicsőítettelek és eztán is megdicsőítelek.” És hogyan kezdjük el élni az örök életünket? Olyan, hát több levegőt kapunk, amikor a Szentírásban halljuk azt, ahogy Jézus maga is átéli, hogy az ő legszemélyesebb életének van egy olyan része, ami menthetetlen. Hogy nem csak mi vagyunk ezzel így, hanem az Isten fia átéli velünk együtt azt, hogy hiába vagyok én az Isten fia, az életemnek van egy része, ami menthetetlen. Hogy az ember nagy lehetősége nem a menthetetlent menteni, hanem azt mondani, hogy Jézus erről beszélt, hogy: Most imádkozzak azért, hogy Isten a menthetetlent mentse? Hogy múljék el tőlem ez a szenvedés? Hogy ez az óra ne is történjen meg? És Jézus azt mondja: „Nem akarok azért imádkozni, hogy a menthetetlent mentse meg Isten, hanem fölismerni, hogy ezért az óráért jöttem.”

Mit jelent kimondani azt, hogy „De én ezért az óráért jöttem.”? Az azt jelenti, hogy valaki annyira benne van a menthetetlenben, amennyire egy meghaló ember benne van a menthetetlenben, annál jobban nem lehet benne lenni. Mikor az ember meghal, ennél jobban nem lehet benne lenni a menthetetlenben. De közben mit jelent az, hogy ezért az óráért jöttem? Hát nem a halálért jött, nem a szenvedésért, az igazságtalanságért, a fájdalomért, a borzalomért, a kimondhatatlanért. Hát nem azért jött ez egészen nyilvánvaló, hanem azért, hogy a Mennyei Atya őbenne megdicsőüljön. És erre a Mennyei Atyának az a válasza, hogy az örökérvényű és maradandó, hogy te azt akarod, hogy megdicsőüljelek benned, és az én válaszom az, hogy te pedig meg fogsz dicsőülni énbennem.

Nem csak arról van tehát szó, hogy az emberi élet rövid, véges és múlandó, hanem arról is, hogy az ember maga sokkal több, mint amire általában gondolni szoktunk. Hogy az ember az a valaki, akiben az Isten meg tud dicsőülni. És Isten az a valaki, aki az embert meg akarja dicsőíteni, miközben nem ment meg attól, az élet drámaiságától, hogy nagyon sok minden, ami értékes, gyönyörű és kincs, mégiscsak menthetetlen, de ami az igazi lényeg, az pedig maradandó.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)