Lk 24,13-35 - Húsvétvasárnap

A föltámadt Jézusba vetett hitünk

Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)

Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”

Szentlecke (Kol 3,1-4)

Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.

Evangélium (Lk 24,13-35)

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útrakeltek, és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Vasárnapi beszéd

Fölismerték a föltámadt Jézust a kenyértörésben. Jézus pedig előtte nem olyan sokkal azt akarta, hogy együtt legyen a tanítványokkal, velük akart lenni és Jézus ott maradt, hogy velük lehessen és akkor ennek megint egy előzménye, amikor azt mondják szomorúan a tanítványok, hogy „Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt, és hát ez úgy tűnik nem történt meg, mert már három napja semmi.” Most visszafelé indultam és arról szeretnék beszélni, hogy mit mondhatunk el a föltámadt Jézusba vetett hitünkről. És amikor rátok nézek, akkor ez jól esik, jól esik, hát nem tudom másképp mondani, jól esik, mert az az elképzelésem, hogy ti a föltámadt Jézust fölismertétek, vele akartok lenni, és a föltámadt Jézus veletek akar lenni és ez nektek örömet okoz. És ezt, hogy ez így van velünk, ezt szoktuk úgy nevezni, hogy van a föltámadt Jézusba vetett hitünk.

Nézzük akkor most ezt meg és az első, tulajdonképpen ez a legegyszerűbb összefüggése annak, ha meg akarjuk ragadni a föltámadt Jézusba vetett hitünket, ez az, hogy ott van ez a legegyszerűbb hitvallásunk; meghalt, de föltámadt. Hogy tudjuk, hogy meghalt és tudjuk, hogy föltámadt, meghalt, de föltámadt. Ennek a szerkezete vagy a logikája, hogy van valami rossz, a bűn, a halál, a fájdalom, a betegség, a nyomorúság, a tehetetlenség, nem mondom tovább, és egyszer csak fölismerem Jézust, mint olyan valakit, aki a rosszból kihoz valami jót, vagy még inkább a rosszon keresztül át tud bennünket vezetni valami jóra, a halálból az életre.

Hat felnőtt keresztelkedett meg tegnap éjszaka, és nem is ezt akarom mondani, hanem azt, hogy mikor felnőttek keresztelkednek, akkor annyira átütő erejű annak a tapasztalata, hogy ők valami sötétséget, valami bűnt, valami rosszat, valami fájdalmat annyira nyilvánvalóan már megéltek és megtapasztaltak, és ahhoz képest pedig tudják, ahhoz a sötétséghez, fájdalomhoz, halálhoz képest tudják, hogy mit jelent az, hogy Jézushoz tartozom, aki föltámadt a halálból. Érzelmileg legmegkapóbb élményem, ahogy vége volt már a szertartásnak, hat keresztény az első sorokban, és jöttem ki, és akkor tulajdonképpen azt vettem észre, hogy majdnem mindegyiknél, hogy éppen a keresztanyukája, a bérmaapukája, vagy valaki, aki ott volt, ott ölelgették egymást. És akkor jöttem, és gratuláltam nekik, nem tudom, kell-e ehhez gratulálni, de én gratuláltam, és akkor még mikor már emberi közelségben voltam hozzájuk, akkor lehetett látni, hogy könnyes a szemük. Valami ilyesmi ez, amikor a sötétségből az ember rájön, hogy van kiút a világosság felé, mert Jézus legyőzte a halált. N, ez a hitünk legegyszerűbb formája; a sötétségből a világosságba, a halálból az életre. És tényleg, amikor az ember ezt mélyen megéli, szinte azt is mondhatnánk, hogy itt be lehetne fejezni ezt a beszédet, ez bőven elég, elég. A sötétségből van világosság, a halálból élet, köszönjük, ennél nincs több. De azért még egy kicsit szaporítsuk.

Aztán a következő, amikor a hitünk, a föltámadott Jézusba vetett hitünknek a belső világa, szerkezete valami ilyesmi, hogy valami jóból, valami még jobb születik. Amikor együtt vannak a tanítványok Jézussal és már ez jó nekik. És nem úgy van, fogja a föltámadt Jézusnak is a lábát az asszony: „Maradj velünk!”, és „Ez nem történhet meg. Készítünk három sátrat…” Rengeteg előzmény, hiszen már ez is jó nekünk, és ebből lesz valami még nagyobb jó. És az a még nagyobb jó, a maradandó jó, az a még nagyobb jó, az örök érvényű jó.

Az ember szeretné azt a jót, amit már Jézussal megélt, hogy Jézus segíti az életet és Jézus utat mutat és Jézus megerősít és Jézus velem van és nem hagy egyedül, ezt a jót biztosítani, pedig ennél a jónál van valami nagyobb jó. Az, ami ennek az örökérvényű része, az elvehetetlen és maradandó része. Úgy is mondhatnám, ahogy a tanítványok ezt megélik, ott van bennük a bizalom, de a bizalomból egyszer csak lesz egy mély meggyőződés. A bizalom se rossz, de mikor valaki meggyőződéssel él, az talán egy kicsit nagyobb jó. Vagy amikor az ember átéli, hogy én értékes vagyok és szerethető vagyok, és képes vagyok jó dolgokat tenni ebben a világban, és egyszer csak eljutok Jézusig és rájövök arra, hogy Jézussal együtt mennyivel sokkal minőségileg jobb. Hogy tényleg értékes vagyok, meg tényleg jó vagyok, meg tényleg, de hát…

Rendben van, záró gondolatocska ide, hogy az ember, mikor az értékeit akarja megvalósítani az életben és egyszer csak mi az a nagyobb jó, ami Jézussal együtt köszönt be hozzánk? Ez, amikor megértjük azt, hogy van annál több, minthogy az ember célokat tűz ki és értékeket valósít meg, ez az, amikor az Isten adta küldetésünket éljük. Hogy az valami minőségileg sokkal jobb, valami több, nem is akarom tovább mondani. Tehát a hitünknek van egy olyan jellemzője is, hogy nem valami rosszból valami jóba, hanem valami szépből, valami emberiből, valami értékesből, valami, talán így is mondhatnám: a föltámadt Jézus dicsősége a szentség felé.

A következő. A föltámadásra vonatkozó evangéliumok tulajdonképpen inkább ilyen jellegűek, amikor van valami jó, aztán jön valami mélypont, valami zuhanás, sötétség, halál, és utána erre jön valami még sokkal jobb, jó, rossz és valami még jobb. Hát hiszen a tanítványok is nem erről beszélnek? Azt mondják, pedig mi azt hittük, összegyűjtött Jézus, beszélt az Isten országáról, mi elhittük, hogy ő a Messiás. Hát már ez is csodálatos volt, de most ennek már három napja vége van. Hát vége van. És amikor erre jön egy fordulat, hogy a kenyértörésben felismerik őt, és egyszer csak kiderül, hogy az, amit és ahogy hittek, az sem volt rossz, de jön az élet, és a hit nem állja ki az élet próbáját. És amikor a hitünk nem állja ki az élet próbáját, az életben akármi is történjen, akkor annak az a logikája a föltámadt Jézusba vetett hitünk alapján, hogy összetörik az a fajta hitünk, ami már eddig is értékes volt és Jézusra irányulhatott. De most egyszer csak átmegyünk valami sötétségen, a halálon, az igazságtalanságon és sok mindenen és egyszer csak elkezd bennünk kiformálódni az a hit, ami a lehető legvilágosabban a föltámadt Jézusra irányuló hit. Miért mondom ezt?

Azért, mert a negyedik gondolat ez az, amikor a föltámadt Jézusba vetett hitünkben történik egy nagy fordulat. Ez pedig, hogy itt nem arról van szó, hogy Jézus jön és segít nekünk, hogy értékeket megéljünk és megvalósítsuk és kibontakoztassuk, és aztán majd ez beteljesedik, és ott vagyunk Jézusnál. Ennél sokkal többről és mélyebbről és magasabbról van szó. Mégpedig az, hogy ahogy a tanítványok mit mondanak? Azt mondják: „Mi azt hittük, hogy ő fogja ezt és ezt megcsinálni, hogy ő állítja majd helyre Isten országát, hogy ő hozza Izraelnek a dicsőséget, hogy mi ezt hittük.” Az ember hisz Jézusban, és ezt így fejezzük ki, hiszek Jézusban és ebből az következik, hogy ő majd ezt fogja csinálni, ő majd ezt fogja tenni, ő majd akkor esetleg, és akkor mondhatnánk, hogy ő majd akkor meggyógyít, és akkor ő majd megment. Vagyis hiszek Jézusban, de úgy hiszek benne, hogy abban hiszek, hogy ő majd valamit meg fog tenni.

És az emmauszi tanítványokkal való történet végén kiderül, hogy mi a különbség aközött, hogy én hiszek Jézusban azért, mert őtőle várom, hogy majd ő valamit elintézzen. Vagy amikor Jézusban hiszek, amikor a személyében hiszek. És mit jelent, hogy a személyében hiszek? (Azt), hogy az ember egyszer csak fölnéz az égre és azt mondja: „Te valóban föltámadtál és én benned hiszek.” És az, hogy én benned hiszek, az nem azáltal nyer igazolást, hogy akkor meggyógyítottad és segítetted és megmentetted és az igazságot fölragyogtattad. Hát a föltámadásodnak nem kell igazolás és bizonyíték már számomra. Mert a hitem kire irányul? A föltámadt Jézusra? Ez egy óriási fordulat a keresztény ember hitében, amikor Jézus nem biztosítéka valaminek, hogy hát őnála nincs nagyobb, akkor belévetjük a bizalmunkat, majd ő elintézi. Tényleg Jézusra irányul az efféle hit, de valójában nem a föltámadt Jézusban hiszek, hanem abban, hogyha van valaki, aki el tudja intézni, leginkább ő az.

De mi nem abban hiszünk elsősorban, hogy majd Jézus intézi el, hanem a személyében hiszünk, hogy ő az, aki föltámadt a halálból. A kettő között ég és föld a különbség. Miért? Azért, mert amikor elmondják a tanítványok, hogy „De mi azt hittük, hogy ő fogja elhozni az üdvösséget a választott népnek.” Hát ez is egy Jézusra irányuló hit. És mégis mi a következménye? A csalódás, mert még nem a föltámadt Jézusra irányul, hanem valakire, akire, akivel kapcsolatban azt gondolják, hogy még leginkább ő fog megtenni valamit, amit mi jónak tartunk, értékesnek tartunk, igaznak vagy szépnek tartunk.

Ezért ezt így is mondhatnám, és most akkor csak egy-egy mondat, hogy mi akkor nem valamiben hiszünk, hát Jézusban hiszünk. Mi nem valamit remélünk, Jézusban remélünk. Mondom még úgyabbul. Mi nem a szeretetben hiszünk. Az ember hisz a szeretetben, hát azt mondjuk, ennél több nincs. És akkor mi lesz a tapasztalatunk? (Az), hogy nem tudunk úgy szeretni, ahogyan pedig hiszünk a szeretetben. Hát akarunk hinni a szeretetben, mert annál nincs jobb meg több. Akkor mi a tapasztalatunk? (Az), hogy hát ez egymással kapcsolatosan is nem ez az ősélményünk, hogy bízunk egymásban, s minél inkább bízunk egymásban, annál többször fogunk csalódni. De nem azért, mert rosszak vagyunk, hanem egyszerűen azért, mert emberek vagyunk. Hát azt is mondhatnám, hogy a bölcs ember inkább annyit tud a másikról, hogy számíthatok rá. Hogy aztán úgy lesz-e vagy nem, azt nem tudom, számíthatunk egymásra.

Úgy is mondhatnám, hogy amikor Jézus föltámad a halálból és mi a föltámadt Jézusban hiszünk, akkor mi nem az igazság győzelmét ünnepeljük húsvétkor, nem az élet győzelmét ünnepeljük. A hitünk nem arra irányul, hogy van föltámadás, hanem, hogy Jézus föltámadt a halálból; és ez minőségi különbség és ezért a hitünknek a legmélye az az a személyes viszony, ahogy azt mondom „Hiszen te föltámadtál a halálból és én veled szeretnék kapcsolatban lenni.” És az összes többi messze ezután jön és ezután következik.

Ebből akkor mi fog forrásozni, hogy egyszer csak megértjük azt az egész emmauszi tanítványok története, hogy amit Jézus mond, az az igazság. És itt mind van a hangsúly? Hogy amit ő mond. Nemde úgy van, hogy az egész életünket azért a magunk módján az igazság keresésével töltjük. Nem így van? Hogy olvassuk a híreket és bosszankodunk, hogy nem tudjuk, hogy igaz-e vagy nem, hogy úgy történt-e vagy nem, hogy ez hogy van, vagy az hogy van. És közben milyen óriási, hogy mi most itt vagyunk, a föltámadt Jézusba vetett hitünkkel és azt mondjuk, pontosan tudjuk, hogy amit Jézus mond, az az igaz. Miért? Mert a föltámadása elsősorban és alapvetően nem az igazság győzelme, hanem az derült ki, hogy Jézus igaz.

Ahogy ott áll a százados és azt mondja: „Ő valóban Isten fia volt.” Ez nem az igazság győzelme, hanem az derül ki, hogy Jézus az igaz. És ezért az ember óriási lehetőséget kap itt ebben a világban, ahol bízunk és közben csalódunk, és akkor hinni akarunk a szeretetben, de közben tökéletlenek vagyunk. Akarjuk az életet, és így szoktuk mondani, nincs is nagyobb kincs, mint az élet, aztán közben meg fogunk halni. Hát hogy válik mindez örömhírré? Úgy, hogy Jézus föltámadt a halálból és ez egész más, mint egyszerűen csak annyit mondani, hogy hiszek az örök életben vagy a föltámadásban, az már csak valaminek a következménye.

És akkor itt már a zárás, hogy akkor innentől kezdve, ha mi a föltámadt Jézusban hiszünk, és hisszük, hogy Jézus föltámadt… Ahogy egy fiatal testvérem mondta, aki megkeresztelkedett tegnap éjszaka, hogy „Feri, én a kereszténységből tulajdonképpen el akarnám neked mondani, hogy mit értettem meg.” Hát persze, hogy ez érdekelt engem, mert én már két éve mondtam. Hogy ő mit szedett ki ebből az egészből? S azt mondja „Feri, én azt értettem meg a kereszténységből, hogy a keresztény embernek van egy nagyon egyszerű kérdése: Jézus hogyan csinálná? És ennyi.”

Az igazság, meg a jó, meg a rossz, meg a mi helyes és mi helytelen, és… Jézus csinálná-e így? És ha nem csinálná, akkor nem csinálom. Azért, mert Jézus föltámadt a halálból, és ezért, amit ő mond, az az igaz, és ahogy ő él, az az igaz. Az összes többi pedig, hát mondjuk így, futottak még kategóriája.

És akkor zárás. Remélem nem tudtok megbotránkozni, mert engedélyt kértem a közlésre. Mégpedig nagyon sokat gyóntattam most és két mondatot szeretnék mondani, de az egyik a gyóntatás előtt, a másik a gyónás után lesz, tehát pont mondható. Mert ebben számomra élményszerűen megjelent, hogy mi is az, hogy mi a föltámadt Jézusban hiszünk.

Jött valaki, egy kisfiú. Megállt az ajtóban, a következőt mondja: „Mehet?” Mielőtt elment, engedélyt kértem tőle, hogy ezt én hadd mondhassam el. Szóval, tudjátok, ahogy úgy fölragyogott az arca, hogy na most ezt ő el fogja mondani, most ezt az egészet elmondja, az utolsó pontig elmondja, s ha van kinek mondani, jön majd a föloldozás, s ez nagyszerű lesz. Szóval az a lendület, tudjátok, az volt nekem a megigéző, hogy olyan élményem volt már, hogy valaki a gyónás után ment ki szárnyalva, de hogy valaki így jött be, az azt jelenti, hogy őneki valami nagyon mély sejtése van a föltámadt Jézusról. Szóval az első: „Mehet? – Mehet!” Tehát most a föltámadásba vetett hitünk, hogy Jézus föltámadt, lesz valami ilyen lendületünk, hogy „Mehet?”.

S a másik, egy fiatalember, ő meg már megvolt a gyónással, és már ment ki, és csukta be maga után az ajtót és hallom, én nem tudom, lehet, hogy ő nem is tudta, hogy ezt hangosan mondja, hogy valahogy annyira ment benne még, ami ott történt, hát a föltámadt Jézussal való találkozás, hogy a következőt mondta, de így többször ezt elmondta: „A mindenit! A mindenit!” Szóval elnézést kérek, hogyha ennyire emberien akartam most befejezésül elmondani nektek, hogyan érkezett meg hozzám a föltámadt Jézusba vetett hit. Hogy az úgy kezdődött, hogy „Mehet?”, és aztán a következő állomás: „A mindenit!” A harmadik fejezetet meg mi írjuk hozzá.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)