Jn 20,19-31 - Húsvét 2. vasárnapja, az isteni irgalmasság vasárnapj

Hogyan fejlődik ki valakiben a föltámadt Jézusba vetett hit?

Olvasmány (ApCsel 4,32-35)

Azokban a napokban: A hívő sokaság egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, hanem mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bővelkedtek a kegyelemben. Nem akadt köztük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, az apostolok lába elé tette, és szétosztották mindenkinek, szükségéhez mérten.

Szentlecke (1Jn 5,1-6)

Testvéreim! Mindenki, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Isten szülötte; aki pedig a szülőt szereti, szereti a szülöttét is. Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük az Istent, és eleget teszünk parancsainak. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait. Parancsai nem nehezek. Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek igazság.

Evangélium (Jn 20,19-31)

Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Vasárnapi beszéd

Már-már természetesnek vagy magától értetődőnek szoktuk venni azt, hogy ez a történet szinte a címe alapján is ez adódna, hogy a hitetlen Tamásról szól és akkor kissé olyan mogorván, vagy szomorúan, olyan csalódottsággal, vagy némi lenézéssel gondolunk erre a Tamás apostolra, és úgy magunkban úgy színezzük, vagy képzeljük el a történetet, hogy hát ez a Tamás, hát milyen egy valaki. Az összes apostol mondja neki, most nyilván Júdást hagyjuk, az összes apostol mondja neki: „De megjelent, mi láttuk, beszéltünk vele.” Nem számított neki az, hogy tízen mondjuk. Ő még akkor ott kekeckedett, hogy „Amíg én nem látom, nem érintem, nem tapintom.” És aztán mikor Jézussal találkozik, hát ott is még ezt végig kell vele csinálni. Hát aztán tényleg már szégyenszemre csak elmondta, hogy „Én Uram, én Istenem.” És legvégül meg hát Jézus is kissé olyan korholó módon azt mondja, hogy „Most már ne légy hitetlen, hanem hívő!”

Nem vagyok benne biztos, hogy ez az értelmezés a hitünk fő csapásából származik. Hát, hiszen itt Tamás a hitre jut. Hát onnan jut el, hogy „Istenem, én ezt nem…”, egészen oda, hogy azt mondja „Én Uram, én Istenem.” Ha szabad nagyon egyszerűen ennek a történetnek a műfaját megragadni, akkor ez egy hitre jutásnak a személyes élettörténete, ez egy csodálatos történet. Ezért szeretném most ebből a szempontból megnézni Tamás hitre jutásának az útját.

És a bevezető gondolat az, hogy szerintem ez nem a hitetlen Tamás története. Miért, a többiek annyira csodálatos, lángoló módon hittek, meg hisznek? Hát ők is a bezárt ajtó mögött vannak, ott kuksolnak, ott félnek. Hányszor el kell nekik mondani „Békesség nektek!”? A többi történetet nem is hozom ide, hogy hiába ott a föltámadt Jézust nem ismerik meg és a többi.

Tehát itt igazából arról van szó, hogy Tamás másképpen hitetlen egy kicsit, mint a többiek, és ez lehet számunkra nagyon érdekes és izgalmas. Mert ebből a szempontból Tamás apostolon keresztül megnézhetjük, hogy nagyon személyesen hogyan fejlődik ki valakiben a föltámadt Jézusba vetett hit. Akkor tehát itt egy pozitív folyamatról van szó, és az, amikor ezzel találkozunk, hogy hát az összes apostol mondja neki „De hát láttuk és beszéltünk vele.”, és Tamás azt mondja „Amíg én nem látom, és én nem tapintom, én nem hiszem.”, akkor ez miről is szól vagy szólhat? Arról, hogy ténylegesen a föltámadt Jézusba vetett hitünknek van egy annyira személyes része, de annyira személyes, hogy azt tíz apostolnak a hite sem helyettesítheti bennem, és a tizenkét apostol, és a kétezer év alatt élt összes hívő keresztény ember hite sem helyettesítheti a lelkemnek azt a részét, ahol vagy én hiszek, vagy én nem hiszek. Ezért, amikor Tamás azt mondja „Mondhatjátok ti akárhányan, ha én a föltámadt Jézusban hinni akarok, a saját hitemre is szükségem lesz, arra a nagyon személyes és egyéni hitre, amit a ti hitetek nem pótolhat ki és tölthet be énbennem.”

Talán még itt egy pici megjegyzés, hogy érthetőbbé tegyem, így is értitek. Hogy hát szülők hogy szoktak aggódni azon, amikor a serdülő gyerekeitek hirtelen már nem járnak templomba. Ők már nem jönnek, nem jönnek, főleg veletek nem jönnek. És akkor azon rimánkodtok, hogy jó, velünk ne jöjjenek, valakikkel jöjjenek, énekeljenek a kórusban, jöjjenek a kórussal. Szóval, amikor a serdülő nem jön, pont a szüleivel nem jön, akik a hitet átadták neki, akkor annak nagyon fontos jelentősége van. Pont nem csak az, hogy eddig hitt, aztán most mivé lett a gyerek, hanem hogy megértette, hogy a saját hitére szükséges rátalálnia. És ahhoz, hogy a saját hitére rátaláljon, pont akiktől kapta a hitet, kell eltávolodni, hogy megérezze, hogy tényleg mi az, amit az aputól elhittem, meg az anyu olyan szépen mondta, hogy meg se kérdőjeleztem. Hol vagyok én? Nem csak a hitem hol van, én hol vagyok?

Második gondolat. Milyen érdekes, ahogy azt mondja Jézus történetében az evangélista, hogy Tamás ezt mondja: „Hacsak én nem érintem, hacsak…” Így is mondhatnám, hogy addig, ameddig, addig, ameddig, hacsak… Nem elgondolkoztató ez? Mit mond ezzel az apostol? Azt mondja: „Tulajdonképpen én tudnék hinni, de előtte történjen valami.” Nem azt mondja, „Képtelen vagyok a hitre.”, hanem azt mondja „Ameddig ez nem történik meg, addig nem.” Olyan ez szinte, mint amikor az ember azt mondja: még nem jutottam el az igazi mély személyes hitemig, és ameddig a mély személyes hitemig nem jutottam el, addig én ezt nem mondom, hogy hiszek.

Nem tudom, vannak-e felnőtt korban megtért ismerőseitek? Annyira szép, érdekes és sokatmondó velük találkozni, hogy szinte mindig tapasztalom azt, hogy valaki elkezd jönni a templomba, eltelik egy hét és egy év, és akkor majdnem mindig megtörténik egy belső vagy külső párbeszéd, akkor az illető azt mondja, hogy „Nem tudom Feri, hogy én már most mondhatom a hitvallást?” Hogy a felnőtt megtérők mennyit szenvednek azon, hogy „Én most, én elkezdjem ezt mondani, hogy hiszek egy Istenben? Én? Tartok én itt egyáltalán? Hogyha én ezt mondom, ez hiteles az én részemről? Én ezt tényleg igaznak tartom? Akkor én most már tényleg keresztény vagyok?” Tehát amikor Tamás azt mondja, hogy addig, ameddig ez nagyon hasonlít a megtérő embernek ahhoz az időszakához, hogy tulajdonképpen én már megyek, én meg fogok térni, most már tudom, meg fogok keresztelkedni, most már tudom. De addig még nem, ameddig úgy valamit még úgy át nem élek nagyon mélyen, valami még nem történik, hogy azt mondhassam, hogy na most át tudok lépni egy kapun, egy küszöbön. Vagyis Tamás amikor ezt mondja, hogy amíg, vagy addig, valami ilyesmit is kifejez, hogy képes vagyok én rá, de még össze kell szednem az összes erőmet hozzá. Még oda nekem el kell jutnom és oda meg kell érkeznem.

És egy picit ahhoz is hasonlít ez, mint amikor valaki a megbocsátás folyamatában van, és azt mondja, hogy ebben a pillanatban ott tartok, hogy úgy döntök, hogy én még nem bocsájtok meg, de én meg akarok bocsájtani, de most még nem tartok ott, mert ha azt mondanám, hogy megbocsátok, akkor abból annyi minden következik, szerintem én arra még nem vagyok kész. Tehát megvan az irány, megvan a folyamat, meg akarok és meg tudok bocsátani, csak még nem vagyok rá kész. Tehát amikor Tamás azt mondja, hogy „Ameddig én nem érintem, amíg ez nem történik meg…”, ez nem egy megveszekedett, hitetlen embernek a szava, hanem annak a belső mozgásnak a kifejezése, hogy ez egy folyamat, és még én nem tartok teljesen ott.

Amikor valaki azt mondja, hogy „Ha csak, addig én nem.”, ebben azért ott van az embernek valami természetes önvédelme, mint például valaki, aki meg akar bocsájtani, de azt mondja, ha ebben a pillanatban azt mondanám, megbocsátok, nem tudom, bírnám-e azt, ha te még egyszer megbántanál engem? Mert amíg azt mondom, nem bocsátok meg, addig védem is magamat. Hát a Tamás apostol éppen mondjuk néhány nappal ezelőtt élte át élete egyik legnagyobb csalódását, hogy az életét rátette Jézusra, és Jézus meghalt a kereszten. Akkor én egy kicsit se csodálkozom azon, hogy azt mondja, hogy hát addig, ameddig, addig köszönöm szépen, ezt most még egyszer nem csinálom végig. Hogy két-három év lelkesedésem van, az egész életemet átalakítottam, és most itt tartunk, ugye, ahogy ő ezt látja. Hát önvédelem.

Önvédelem és erőgyűjtés. Mégpedig milyen értelemben erőgyűjtés? Hogy amikor valaki megy ebbe az irányba, hogy hiszek a föltámadt Jézusban, van egy pont, amikor még azt mondom, talán én a hitvallást még nem is mondhatom el, vagy az én számból ez még nem hiteles. De közben pedig tudom azt, hogy én ebbe az irányba megyek, de ha én ezt már kimondom, annak annyira súlyos és komoly következményei vannak, amiket nagyon pontosan érzékelek, hogy magamra vonatkoztatva azt mondani, hogy én keresztény vagyok, hogy én egy Krisztus követő vagyok, hogy nekem Jézus a Mesterem, hogy én a Messiás tanítványa vagyok. Hát azért van annyi belátásom, hogy az ilyesmit az ember nem így mond ki, hanem akkor ott kell, hogy legyek mögötte. Ezért ez a fajta óvatosság vagy távolságtartás és önvédelem nagyon igazolható és nagyon jogos, és ott van benne az, hogy közben az ember erőt gyűjt. Erőt gyűjtök arra, hogy ha majd ezt elmondom, akkor abból én ne visszakozzak, hogy akkor arra vissza tudjak emlékezni egy életen keresztül, hogy én azt mondtam és az ott igaz volt és érvényes volt és én ahhoz tartani fogom magam, ahhoz nekem oda el kell érkeznem.

A következő, milyen érdekes, ahogy azt mondja Tamás, és szerintem ez mindegyikünkkel így-úgy már megtörténhetett, hogy „Bizonyságot akarok.” És ilyenkor, mikor az ember bizonyságot akar egy számára nehéz helyzetben, nagyon konkrétan akarjuk megmondani Istennek, hogy az mi legyen. Szerintem egymás után kijöhetnétek és mondhatnátok a történeteiteket, hogy hogyan volt, amikor mondtad, hogy „Uram, de akkor legyen így. De akkor történjen ez. De akkor kérek egy jelet. De akkor mutasd meg magad. De akkor győzzél meg. Ha kinyitom a Szentírást, akkor olyasmit olvassak, hogy annyi…” Hát mindegyikünknek van ilyen története, és ez nem önmagában a hitetlenségünk története, hanem a folyamatban eljutok oda, hogy bizonyosságot akarok, és ennek van egy nagyon szép része. A bizonyosságot valamiképpen Istentől várjuk. Ugye azt mondjuk, hogy Isten akkor mutassa meg magát, és én megérintem és megfogom és látom. De valójában a bizonyosságnak van egy rám eső része, ez pedig az, hogy a hitre jutni akaró ember, aki eldöntötte, hogy hinni akarok, de még nem tartok ott, magában is keresi a biztos pontot. A józan ember pontosan tudja, hogy a kettőnk kapcsolatában nem Isten a bizonytalan, hanem én.

Nem tudom, szoktatok-e fákat ültetni? Hát mostanában úgy egyre trendibb dolog fákat ültetni. Emlékszem, hogy amikor felnőtt fejjel elkezdtem fákat ültetni, hogy akkor milyen furcsa volt nekem az, kicsit idegenkedtem ettől, ahogy elmondta nekem a kertészmérnök ismerősöm, hogy azt a fát be kell taposni. Ne már! Hát olyan szép, egy kicsi kis gyökérkéje van, meg olyan kis apró. És miért kell a fát betaposni? Mi az, hogy betaposni? Nem az, hogy ugrálok rajta, hanem azt akarom, hogy azon a helyen, ahova állítottam, gyökeret eresszen. És ha az ember csak olyan finomkodva, óvatosan, odateszem a fát, aztán kicsit… Jön a szél, és… És akkor megértjük, hogy miért kell azt betaposni. Hát nem eltaposni kell, meg széttaposni kell, hanem betaposni a helyére. És ezt az asszociációt mondanám, az ember persze úgy éli meg, hogy Isten álljon elém, legyen olyan, a legnagyobb vihar az Istent el ne sodorja, és mutassa meg magát nekem. Valójában miről van szó? Keresem a kis ültetőgödrömet, ahova szépen betaposhatom magam, és azt mondhatom, hogy én itt, itt, a lelkemben, innen, ebből a szépségből, mélységből, ebből a termő világból gyökeret eresztek, és aztán szárba szökkenek és százszoros termést akarok hozni. Ahhoz saját magamban szükségem van a biztos pontra.

Megyek tovább. Amikor ezt mondja az apostol, hogy addig, ameddig, akkor ebben mit is fejez ki? Azt, hogy ő tulajdonképpen nyitott arra, hogy egy jelet kapjon Jézustól. Hát alig várom, hogy jöjjön és mutassa meg magát, mert utána már a többi menni fog. Tulajdonképpen ez egy nagyon nagy nyitottság. Tamás nem elzárkózik Jézustól, az apostolok zárkóztak be, de Tamás nem elzárkózik, csak azt mondja, hogy „Kérem a jelet, hát nyitott vagyok rá, csak még valamire szükségem van.” Kérem a jelet! Mindegyikünk hitében meglehetnek ezek a pillanatok, amikor kértük a jelet.

Mikor egy istenélmény során döntést hoztam arról, hogy pap legyek, én is kértem a jelet. És annyira jól esett, hogy volt az emlékezetemben néhány történet hívő elődeimről, akik kérték a jelet. És akkor arra gondolhattam, ha Tamás kérte a jelet, én is kérek egy kis jelet. És ebben nem csak a hitetlenség fejeződik ki, hogy amíg nem kapok jelet, addig nem. Hanem az, hogy Istenem, bárcsak egy pici jel, az már nekem elég lenne, egy kicsi jel is elég lenne, csak legyen jel.

És erre megint most egy profán történetet vagy párhuzamot hadd hozzak. Kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy egyszer elvált személyek, jelesül férfiak, amikor egy következő kapcsolatukban próbálnak gyökeret ereszteni és egy tartalmas, értékes párkapcsolatot élni, akkor a feleségeik tíz pozitív kapcsolati üzenetére, az tíz jel, az asszony ad a férjének tíz jelet. Mi az, hogy tíz jel? Például: „Főzzek kávét?” Egy jel. „Kérsz hozzá cukrot?” Két jel. „Melyik nyakkendőt készítsem ki?” Három jel. Az derült ki, hogy az egyszer elvált férfiak csoportjában, amikor ők egy következő kapcsolatban akarnak egy tartalmas párkapcsolatot élni és a feleségeik adnak tíz jelet, a férfiak tízből egyre válaszolnak. Ez elég megrendítő. Ha nő lennék, akkor még dühbe is gurulnék, hogy „Hát ilyenek, hát erről van szó. Hát a lelkemet kiteszem és semmi.” De a realitás valami olyasmi, hogy te nőként adsz tíz jelet, de a férfi nem fogja föl mind a tízet. Egy csomó jel elvész, a kommunikációs sztrádán eltűnnek. Hát már eleve kérdés, mennyi érkezik meg? Mennyit tekintek jelnek? És lehet, hogy kettő-három érkezett el, abból egyre válaszolt, nem is annyira rossz.

Tehát amikor Tamás azt mondja, hogy hát énnekem három jel kéne, ez szép érzék. Három. Akkor ez nem csak „Amíg nem mutatsz jelet, nem hiszek.”, hanem hogy „Légy szíves, három jel is, és én már ott vagyok, csak hadd lássalak, hadd érintsem, hadd legyek ott.” Megyek tovább.

A következő, hogy amikor azt mondja Tamás, hogy „csak három jelre van szükségem és az már elég lesz nekem”, akkor nem csak a nyitottságát fejezi ki, hanem a vágyát is, hogy én vágyom arra, hogy ez kettőnk között megtörténjen.

Következő, hogy amikor Jézus megmutatja a kezét és az oldalát, hát miért ne képzelhetnénk el azt, hogy egyszer csak odamegy Tamáshoz, hát úgy, mint a betegekhez, meg a barátaihoz, akit a halálból támasztott föl, a lepráshoz, akit megérint? És a sebes kezét, a sebes oldalát? Hogy odamegy Tamáshoz és azt mondja, hogy „Gyere, nézd meg!” Hát ez sokkal hihetőbb számomra, mint hogy húsz méterről azt mondja, hogy „Na, nézzél már rám! Hát hogy nem vagy már hívő?”, hanem „Gyere, Tamás, gyere és érintsd meg a sebem!” Hát ez egy olyan meghittségben, intimitásban, bensőségességben zajló pillanat. És amikor Jézus megajándékozza Tamást ezzel, akkor itt van ez a mondat, amit mond neki, hogy „Tamás, ne légy hitetlen, hanem hívő!” Hogyan szoktuk gyakorta értelmezni? (Úgy), hogy ez egy korholó mondat. „Na, most már aztán fejezzük ezt be!” Mint amikor a szülő erejének, türelmének fogytán a gyereknek azt mondja: „Most már gyere, most már indulunk a misére! Most már ne szórakozz, el fogunk késni, megint. Múlt héten is elkéstünk. Most már gyere, ne vacakoljál!” Hát nem valószínű, hogy ez így hangzik, hanem sokkal inkább úgy, hogy „Tamás, ez egy új teremtés. Ne légy hitetlen, hanem legyél hívő!” Ez egy újjáteremtés, hogy Jézus újjászületik a halálból és ennek a megfelelője, hogy Tamás újjászületik a hitre. Ez egy teremtés: „Ne légy hitetlen, hanem hívő! Szüless újjá és legyél egy másvalaki!”

Most ha továbblépek, akkor a következő, hogy amikor erre Tamás azt mondja „Hát én Uram, én Istenem!”, akkor egyszer csak valami nagyon fontos történik. Nem pusztán az, amit szoktunk mondani, hogy itt az első ősi hitvallás egy keresztény részéről, hogy Jézus Isten. Ez egy dogmatikus megközelítés. Mondjuk az emberi megközelítés meg inkább az, hogy a hit élményében az ember egyszer csak nagyon világosan átél valami gyönyörű egységet. És ebben az egységben tudom, hogy ki vagyok én, tudom, hogy ki Jézus, tudom, hogy mi van köztünk. És ebből hangzik el valami, hogy „én Uram és én Istenem”, hogy most már én magamnál vagyok és te itt vagy velem és tudom, hogy most már mi van köztünk. Ezért ebben a történetben is, mint a hitre jutás történeteiben, mindig valami több történik meg, mint ami a kiindulópont volt. Mert a kiindulópont az: él-e vagy nem? Csak azt akarom tudni, hogy él vagy nem. De amikor Tamás azt mondja „én Uram, én Istenem”, ez egy olyan személyes kapcsolati, bensőséges találkozásnak a kifejezése, ami hát messze túl van azon, hogy most kiderült, hogy él. Mert kiderült, él. Él.

Továbblépek. Mikor megjelenik az istenkapcsolat a maga összetettségében, csodálatos gazdagságában, az az ember felől nézve majdnem mindig, és ez egy szinte paradoxon, valami nagyon egyszerűség, valami nagyon természetesség, valami nagyon egyszerűség, és valami nagyon magától értetődőség.

Eszembe jutott egy kedves történet. Egy édesanya mesélte nekem, orvos, és nagyon-nagyon jól csinálja a gyerekeivel, és nagyon mondja nekik az életet. És azt meséli nekem ez az édesanya, hogy „Képzeld, Feri, mi történt, mit mondott nekem az óvónéni, hogy az én ötéves kislányom mit mondott akkor, amikor már tavasz volt és kimentek óvodai program gyanánt nézni a rügyeket, meg a pillangókat.” Azt mondja az ötéves kislány a csoporttársainak: „Az élettani folyamatok nagyon bonyolultak.” Hát ilyen egy orvos gyereke, aki idejekorán ráállt az ismeretközlésre. De nem gyönyörű ez, hogy az ötéves kislány a maga végtelen természetességével kifejez valamit abból, ami hát maga az univerzum. És ezért, amikor a hitünket megéljük, most a föltámadt Jézusba vetett hitről beszélek, akkor ez valahogy egy nagyon természetes, egyszerű és magától értetődőség élménnyel jár együtt és ezek a nagyon egyszerű jelek, jelek, amelyek túlmutatnak saját magukon. Ez egy nagyon fontos szempont. A sebek túlmutatnak saját magukon.

Hát amikor belépünk a templomba és keresztet vetünk, a keresztvetés is túlmutat egy egyszerű mozdulaton. A hitünket végtelenül egyszerű jelekbe sűrítjük, de nem csak a templomban, vagy a vallásgyakorlat során, hanem nyilván az egymáshoz fűződő kapcsolatunkban is. És ebből mi minden következik? Az egyik, hogy nem mindegy, hogy itt egy jelről van szó, ami táplálja és kifejezi a hitemet, vagy megelőzi a hitem elmélyülését, vagy, mert fölmerülhet bennem a kétely, hát itt tulajdonképpen egy irracionális működésmódról van szó. Mindenki képzelhet akármit, mindenben jeleket látunk, és ez inkább káosz. Mitől nem az? Attól nem az, hogy itt nem a racionalitás előtti működésmódban vagyunk, valami ösztönös gyermeki működésmódban, hanem túl vagyunk a racionalitáson, ami mit jelent? Nem irracionálisak vagyunk, hanem éppen a végtelennel vagyunk kapcsolatban. Azt pedig a mi értelmünkkel, hogyan tudnánk átfogni? Hogyan tudnánk megérteni? Az ember ezt nem tudja átfogni és megérteni, hanem mire van lehetőségünk? (Arra), hogy jelek által és jelekben azt megéljük és kifejezzük Isten felé és az embertársaink felé.

A vége felé tartok. Amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak, „Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek nem, ő nem.”, hogy itt is egy jelről van szó. Hogy amikor én megbocsátok, ez az én pusztán személyes emberi gesztusomon messze túlmutat. Tehát a jel azért annyira fontos, mert nem csak közvetíti, táplálja és kifejezhető általa a hit, hanem azért, mert a jel állandóan túlmutat saját magán. Hogy mondja a szólás? Amikor a bölcs a csillagokra mutat, az oktalan csak a kezet látja. A jel túlmutat önmagán. Amikor Jézus ott a tanítványokra rájuk lehel, az nem egyszerűen csak egy sóhajtás, mert azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket és amit csináltok ezen a földön, az maradandó lesz. Amit jól csináltok, maradandó lesz, amit rosszul, az is.”

Ez nem azt jelenti, ha valamit rosszul csináltunk, vége. Hiszen miért küldi el a Szentlelket? Azért, hogy akinek megbocsátjátok a bűneit, bocsánatot fog nyerni. Nem meg nem történtté lesz, hanem bocsánatot nyer. Ezért, amikor végül a hitre, amennyire tudunk, éppen ahogy és akkor, amikor eljutunk, akkor egyszer csak mit ismerünk föl? Hogy mi magunk is önmagunkon túlmutató jelentőséggel bírunk. Hogy azért nagyon személyes és egyébként itt a földön múlandó életem messze és messze és messze önmagán túlmutató jelentőségű. Hogy a mi nagyon esendő, halandó, múlandó, és hát ilyen-olyan életünk, milyen értelemben önmagán túlmutató jelentőségű? Hogy Istenre mutató jelentősége van, hogy mi mindannyian élhetünk úgy, mint egy jel, hogy mi magunk is jelek vagyunk. És élhetek Istenre mutató jelként, messze önmagamon túlmutató jelentőséggel, és élhetek nem Istenre mutató, önmagamon túlmutató jelként, hanem csak egy olyan valakiként, aki mindig magára mutogat vagy másokra mutogat. Ezért amikor Tamás apostol megérinti Jézus sebeit és megnézi az ő testét, akkor éppen a legjobb irányban van, és éppen abba az irányba mutat, amilyen irányba érdemes élni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)