Jn 15,9-17 - Húsvét 6. vasárnapja

„Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!”

Olvasmány (ApCsel 10,25-26.34-35.44-48)

Amikor Péter megérkezett (Cezáreába), Kornéliusz (százados) eléje sietett, és a lábához borult, hogy hódoljon neki. De Péter fölemelte. „Állj fel – mondta –, hisz én is csak ember vagyok.” Majd szólásra nyitotta ajkát és ezeket mondta: „Valóban, el kell ismernem, hogy Isten nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt, és az igazságot cselekszi.” Péter még be sem fejezte a beszédet, és a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiáradt. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalják az Istent. Péter megszólalt: „Meg lehet-e tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentlelket éppen úgy megkapták, mint mi?” Elrendelte tehát, hogy Jézus Krisztus nevében kereszteljék meg őket. Őt viszont arra kérték, hogy maradjon még náluk néhány napig.

Szentlecke (1Jn 4,7-10)

Testvéreim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van! Mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát, bűneinkért engesztelésül.

Evangélium (Jn 15,9-17)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Megmaradtok az én szeretetemben, ha úgy szeretitek egymást, ahogyan én szeretlek benneteket. Elküldelek titeket a világba. Azt szeretném, hogy gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt.” És ez mit jelent? (Az), hogy ennek a hátterében ott van, hogy „Az én örömöm legyen ti bennetek.” Ezt szinte, mint valami bevezető néhány mondatot szerettem volna idehozni.

Hogyha megkérdeznénk most a gyerekeket, hogyha ez egy gyerekmise lenne: Miről volt szó? Lehet, hogy a gyerekek is elkezdenék mondani ezt, hogy az örömről és a szeretetről. De nem erről van szó, mert Jézus arról beszél, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket. Nem az örömről van szó, hanem arról, hogy az én örömöm legyen ti bennetek. Itt elképesztően személyes minden, amiről Jézus beszél. Jézus tehát nem elvont fogalmakat mond szeretetről, örömről, barátságról, hanem végestelen-végig a mai evangéliumban minden egyes tartalom és üzenet ebben a személyességben és kapcsolatiságban van.

Most csak éppen hadd szaladjak végig az evangélium második felén, hogy mire gondolok. Hogy nem egyszerűen csak… Egészségedre! Hogy nem egyszerűen csak valamilyen tanításról van szó, hanem arról, hogy amit én az atyámtól hallottam, azt nektek tudtul adtam. Tehát nem egyszerűen csak valami tanítás, nem valami tudás, hanem azt mondja, hogy azért adtam tudtul nektek mindent, hogy ti értsétek, hogy én mit miért csinálok, hiszen már nem a szolgáim vagytok, hanem a barátaim. Mert nem egyszerűen csak tudást adtam át nektek és nem egyszerűen csak tanítottam, hanem azt akartam, hogy ti értsetek engem meg, hogy értsétek meg, hogy ki vagyok és mit miért csináltam.

Azután nem valami elitről beszél Jézus, valami elit társaságról és csoportról, akik ilyen és ilyen szabályok szerint működnek, nem tudom mi a föltétele annak, hogy valaki ehhez az elithez csatlakozhasson, hanem azt mondja: „Én választottalak titeket. Én akartam, hogy ti együtt legyetek, én választottalak titeket.”

Azután nem egyszerűen csak szolgálatról van szó és a szolgálat fontosságáról, hanem, hogy a barátaim vagytok.

Aztán nem egyszerűen csak küldetésről, hanem azt mondja: „Hát azt mondom nektek, hogy menjetek el, menjetek el az egész világra, menjetek el másokhoz és mindenkinek mondjátok el az örömhírt.”

Azután nem egyszerűen csak értékekről van szó, hanem gyümölcsöző életről, ami másoknak gyümölcsözik és másokat gazdagít.

Azután nem egyszerűen csak szeretetről van szó, hanem arról, hogy „Szeressétek egymást, és ne akárhogy szeressétek egymást, hanem szeressétek úgy egymást, ahogy én szeretlek titeket, mert engem a Mennyei Atya így szeretett és ezt adtam nektek tovább.”

Aztán nem egyszerűen csak az életről van szó, mint valami értékről, hanem arról, hogy „Az életemet adtam nektek és értetek, és senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét a barátaiért adja.”

És azután nem egyszerűen csak törvényről és parancsokról van szó, hanem arról, hogy nagy kísértésünk, hogy minden, amit eddig elmondtam, a kereszténység számunkra elvek legyenek és szabályok, és aztán fogalmakban próbáljuk őket megragadni, és aztán a fogalmaknak a tartalmát próbáljuk érvényre juttatni. Hogy ebből a szempontból, mikor ezt mondja Jézus „De én ezt parancsolom nektek…”, mintha azt mondaná, hogy el ne szakítsátok mindent, amit ti fontosnak, értékesnek tartotok attól, hogy ez egy személyes kapcsolatba ágyazott valóság, hogy Isten országa nem értékeknek a halmaza, hanem mi vagyunk. Ezért az Isten országa bennünk van és közöttünk van.

Na most akkor, ez akarta bevezető lenni, de úgy gondoltam, hogy ma rövid beszédet fogok tartani és ezért most azt a mondatot szeretném kibontani ennek fényében, tehát a személyesség és a kapcsolatiság fényében, hogy senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. Hogy akkor itt miről van szó, ezt megint hogy fogalmazzuk meg? Mi azon nyomban átrakjuk a fejünkbe, valahogy így: áldozatot kell hozni. És akkor lesz egy fogalom, egy picit hadd nézzük meg a személyes kapcsolatiságban ezt.

Eszembe jutott egy idős pap bácsi, aki mindig újból és újból ezt mondta, főleg esküvőkön szerette ezt mondani. Hát nem tudom, hogyha én oda vőlegény és menyasszony vagyok, ezt hogy vettem volna, de ő ezt nagyon szerette mondani. Ott lelkesen ült az ifjú pár és akkor mindig ezt mondta nekik, hogy „Annyira szereted a társadat, amennyi áldozatot érte hozol.” De aztán kedvesen hozzátette: „…a többi szöveg.” Egyébként szerintem ez jó útnak eresztés. Belém ivódott ez, de mind a két része. Annyira szeretsz valakit, amennyi áldozatot érte hozol, de a másik része is, a többi szöveg.

Második gondolat, hogy ezért mondhatnánk azt, hogy a szeretet, ugye a szeretet. Jézus sosem a szeretetről beszélt, hanem, hogy én szeretlek titeket úgy, ahogy a Mennyei Atya szeret engem, és ezért ti is szeressétek egymást úgy, ahogy én titeket. Ez nem a szeretet, hanem az a szeretet, ahogy ők ott együtt voltak. Tehát ezért a szeretet mértékegysége, mondhatnánk azt is, hogy a másokért cselekvés. Így is mondhatjuk, hogy az áldozat, a szeretet mértékegysége a másokért cselekvés.

Olyan sokfelé szaladt a gondolatom, ahogy készültem a beszédre, s volt egy olyan tervem, de ez kútba esett, hogy semmiről nem fogok beszélni nektek, elmondom ezt az egy hetemet abból a szempontból, hogy mások hogyan éltek értem. És el kell nektek mondanom, hogy mikor száz fölött voltam, mikor úgy összeszedtem, hogy kik éltek értem ez alatt az egyetlen hét alatt, mikor már több személyt vettem, mint száz, rájöttem, hogy ezt a beszédet nem lehet elmondani. Mert még akkor a történeteket elmesélem. Megrendítő, hogy egy hét alatt milyen hihetetlenül sokan élnek értünk. Rácsodálkoztam erre, hogy beláthatatlan egyetlen hét alatt, hogy mások hogyan cselekednek értünk. Tehát itt akkor ez volt a második gondolat, hogy a szeretet mértékegysége az áldozat, hogy cselekszem egy másik emberért.

A harmadik, hogy hogyan van akkor ez, valahogy úgy, hogy az áldozathozatalban az életemet adni a másikért? Nem annak az árát nézzük, hanem a másik személyét, hogy mindez azért valósul meg, mert ránézek valakire és nem ott van a súlypont, hogy ez nekem mennyibe kerül, hanem a súlypont ott van, hogy te ki vagy nekem, vagy hogy te ki is vagy, vagy hogy mi van közöttünk. És ezért lesz egyre kevésbé számottevő az, hogy az árát nézzük valaminek. Úgy is mondhatnám, hogy mindegyikünknek megvan az az élménye, hogy úgy van a fejünkben, hogy „Na ezt a feleségemért, férjemért megteszem, másért nem. Na, akkor ezt a családomért megteszem másért nem. Na, mondjuk a barátaimért megteszem, másokért nem.” És valahogy az Isten országa meg olyan, hogy ez a kör elkezd tágulni. Hogy már nem csak úgy van, hogy a férjemért, a feleségemért, a barátomért, a gyerekemért, az anyukámért, hanem egyszer csak akkor még őértük is (messzire mutat – a szerk.) Mert tulajdonképpen ő értük miért ne? Hát akkor ő értük is. De most akkor ők miért ne? Hát akkor őértük is és őértük, és egyszer csak kibontakozik Isten országa.

A következő, hogy az életünket adni a barátainkért mit is jelent? (Azt), hogy egyszerűen csak az van bennem, hogy én azt szeretném, hogy neked jó legyen. Hogy ez a szempont nagyon elöl van, hogy azt szeretném, hogy neked jó legyen.

Egy asszonnyal beszélgettem, lehet, hogy pont nem most van itt az ideje, hogy ezt a történetet elmondjam, de szerintem pont ide tartozik; karácsonyi történet. Egy asszony advent harmadik vasárnapján meghallgatta a pap beszédét és a pap, mint ahogy mi papok, szeretünk erről beszélni, hogy „Hát a karácsony sokkal több, mint az ajándékozás, hogy ott nem a tárgyakról van szó, hanem sokkal többről, és milyen szörnyű, hogy minden a tárgyak…” És hát ez a sokgyerekes édesanya, halálosan fáradt és kimerült, ahogy ment advent harmadik vasárnapjáról el a templomból, úgy arra gondolt, hogy „Milyen nagyszerű lenne, ha nekem a karácsony az ajándékozásról szólna, ugyanis az a helyzet, hogy kilenc nap múlva szenteste és énnekem a karácsony még az ajándékozásról se szól. Azt mondja, hogy a sok gyerek és a szeretteim és a rokonok és tulajdonképpen van négy ajándékom, mindegyiket a netről rendeltem, tehát van e-cipő, e-táska, e-sapka, e-kabát. És amiről tényleg a karácsony szólna, abból viszont semmi nincs.” És akkor elmesélte nekem, hogy hogyan gondolkozott azon, hogy tulajdonképpen milyen egy árnyalt és személyes dolog az, hogy elkezdeni azon ötletelni, nem azon, hogy ajándék, meg ajándékozás, ez a személytelen része, (hanem) hogy én őt nagyon szeretem, most ő minek örülne? Milyen egy bonyolult folyamat? Mennyi időbe, meg energiába telik kisütni azt, hogy na az a valami az neki éppen most, hogy a… és a… Hát ő arra jutott, hogy milyen óriási emberi teljesítmény, ha egy ünnep az ajándékozásról szól. És ebben az értelemben akarok visszatérni ide, hogy életét adja barátaiért, hogy milyen óriási teljesítmény az, hogy valamit úgy adni, hogy az neked tényleg jó legyen. Hogy ne csak adjak, hanem hogy olyat adjak, ami neked tényleg és valóban jó.

A következő, hogy talán ebben benne van az is, hogy az ember valami olyasmit ad, amire úgy tekinthetek, hogyha azt odaadtam neked, az már örökérvényűen, végérvényesen, visszavonhatatlanul, maradandóan nálad van és maradandóan a tied. És most pont nem tárgyakra gondolok, (hanem) például az időnkre. Hogyha adunk az időnkből a másik embernek, azt az időt mi soha nem kapjuk már vissza, azt az időt és akkor azt a figyelmet, amit én ott és akkor odaadtam, soha többet nem lesz az enyém. Azt egyszerűen úgy adtam oda, hogy az már végérvényesen, maradandóan és visszavonhatatlanul a tiéd, és azt odaadtam, és nálad van. Hogy ez valami ilyesmi.

Aztán a következő, hogy amikor, ahogy Jézus mondja, úgy szeretni, mint ahogy a Mennyei Atya engem, ahogy én titeket, ahogy ti egymást, és akkor ennek a kulcsa, hogy életet adni a barátainkért… Hogy ez annyira világossá teszi azt, hogy most így mondanám, hogy az efféle adás sosem mások ellen van és nem másokkal szemben van. Hogyha ebbe az irányba állítjuk az életünket, kikerüljük azt az óriási csapdát, hogy akármi is történik velünk, hogy megkísértsen bennünket az, hogy valamit egy másik emberrel szemben akarjak csinálni, egy másik ember ellen akarjak cselekedni. És azon rendültem meg délelőtt, hogy hát Jézus, amikor ezt mondja, hogy senkinek nincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja a barátaiért… Miről beszél? Hogy hát nemsokára meg fogok halni. Meg fognak ölni. De hogyhogy megölik? De miért ölik meg? Azért, mert döbbenetes módon a személyét, ahogy cselekszik, aki ő, amit mond, úgy veszik, hogy az fenyegetés. Hogy azt az egyes emberek, hogy csoportok, hogy farizeusok, hogy írástudók, hogy a nép vénei, hogy az elöljárók, hogy úgy veszik, hogy Jézus az egyesekre, a csoportokra, a választott népre, a fönnmaradásra fenyegető. Hogy ezt Jézus ellenük csinálja, hogy az velük szemben van, hogy ez valami olyasmi, ami a létezésüket alapvetően fenyegeti. Nem megrendítő ez? Nem megrendítő-e az, hogy Jézus, aki holtakat támaszt, szörnyű betegeket gyógyít, és tanít, és mindenki jöhet hozzá, és irgalmas a beteghez, és hogy ezt úgy látja a korabeli többség, hogy „Ez ellenünk van, ezt velünk szemben csinálja.” Iszonyatosan fenyegető, de annyira fenyegető, hogy el kell pusztítani.

S az rendített meg délelőtt, hogy de hát most kétezer évvel később, miért, nem lehet, hogy ugyanígy vagyunk? Hogy valakinek a magatartását képesek vagyunk úgy látni, hogy az ellene is fenyegető… egészen megrendítő. Milyennek kellett volna még Jézusnak lennie, hogy mi emberek úgy a hétköznapi gondolkozásmódunkban ezt ne vegyük úgy, hogy ez ellenünk van, és ez fenyeget bennünket, azt a szépséget, rendet, vagy azt az életet veszélyezteti, ami nekünk annyira fontos? Mikor Jézus azt mondja, hogy az életét adja barátaiért. Az ember az életét nem mások ellen adja. Milyen döbbenetes is lett volna, hogy Jézus a föltámadás után elmegy mindenkihez, aki azt mondta, hogy „Feszítsd meg!”, hogy bebizonyítani, hogy „Ellenetek támadtam föl. Direkt úgy veletek szemben, már alig vártam, hogy föltámadjak és beolvashassak nektek.” A barátainak jelenik meg, meg a tanítványainak. Nekik se könnyű őt felismerni.

Vége felé vagyok. Egy másik pap bácsi jutott eszembe, aki meg mindig így mondta, hogy „Hát azért az mégiscsak megrendítő, hogy Jézus azt az egy szem életét odaadta értünk. Azt az egy szem… Nem tudom, ezt miért mondta így, de olyan érdekes, ha csak azt az életét adta, de hogy hozzátette, hogy azt az egy szem… Szóval ez úgy belém ivódott, hogy azt az egy szem, hogy nincs még egy szem dugiba, sutyiba. Még azért zsebemben kicsit odakotorászok, azért van még itt egy szem. Na, most ezt odaadom nektek, de azért van itt nekem még úgy tarcsiba’. Nem tudom, ezek a kifejezések ismerősek-e nektek? Nincs tarcsiba’ még egy szem, hanem ez az egy van, és akkor most ezt adom oda.

Aztán, utolsó előtti gondolat, hogy akkor ez valami olyasmi, hogy olyat adok, amire nekem is szükségem lenne, hogy arra nekem is pont szükségem lenne, sőt, nekem is nagyon szükségem lenne. Annyira szükségem lenne rá, hogy élet-halál kérdés, hogy szükségem lenne rá. De miért adom oda? Mert a barátom vagy.

És ezzel szeretném befejezni, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy életemet adom a barátaimért, és ti is akkor csináljátok így, halljátok, hogy a szenvedés, mint téma, itt, amikor a lényeget mondja, már nem kerül elő? Mert nem az az érdekes már itt, hogy mi az ára és nem is a szenvedés. Az áldozat lényege nem a szenvedés. Az áldozat lényege, hogy annyira fontos vagy nekem, hogy azt az egy szemet is visszavonhatatlanul, maradandóan, örök érvényűen, én magam arra vágyok, hogy odaadhassam.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)