Pálferis Szülők Napja 2018.

Köszönöm szépen! Nagyon örülök, hogy itt vagytok. Van bennem mindig valamennyi zavarodottság, mégpedig azért, mert olyan témát fogok most is előhozni, amit azért én keddről keddre el-elmondok. Tehát hogy nem lesz-e esetleg unalmas, vagy ismétlés? De most minden esetre ilyen 50 percben, egy órában szeretném összefoglalni azt, ami egyébként tulajdonképpen egyfajta szívügyemmé lett, ez pedig az okoseszközök okos-, vagy oktalan használata. De három témát szeretnék beszélni. Az egyik, az okoseszközök használata, a második, a szándékos vakság, és a harmadik a függőség, mert ez a három téma nagyon szorosan összefüggenek egymással. Azt remélem, hogy majd körülbelül egy óra múlva fogjátok érzékelni, hogy mi is az összefüggés, és miért volt érdemes nem egyszerűen az okoseszközök használatáról beszélni, hanem kitágítani a kört, és egy rendszerszemlélettel sokkal inkább átgondolni már azt is, hogyha most csak információkat mondok nektek az okoseszközökről, hogy az hatékony-e, vagy nem. Mert nem az a cél, hogy én elmondjak valamit, hanem hogy valami jó történjen. Tehát engem ez izgat, hogyan tud valami jó történni. És ezért ezt a másik két témát szeretném hozzáfűzni (01:35)

Okos eszközök okos-, vagy oktalan használata

Keresztelőn

De akkor az okos eszközök használatáról, csak nagyon röviden. Egy élményemmel hadd kezdjem, ami körülbelül olyan egy éves élmény. Kereszteltem a templomban, általában ott szoktam, és ahogy keresztelek, volt egy kétéves kisfiú. De olyan gyönyörűen fölöltöztették, tudjátok, egy kétéves kisfiút már lehet; öltöny, nyakkendő volt rajta, meg zakó, döbbenetes. De ezzel együtt normálisnak tűnt a család, és nagyon aranyosak voltak. De tényleg, egy olyan jó, jó családi légkör volt. Tudjátok, azt valahogy lehet érezni, hogy van valami kisugárzásuk. Hát ez nem egy empirikus kutatás, de azért mégis csak. Egy ilyen jó kisugárzású család volt, és ott volt aranyosan ez a kisfiú. Amikor a vízzel való leöntéshez érkeztünk, akkor, hát, nem tudom, hát ezt tudjátok-e, de illik hideg vízzel keresztelni, hát sajnálom. De tényleg, a liturgiában benne van, hogy lehetőség szerint, lehetőség szerint folyóvízzel, ugye, ezért öntjük, hogy folyjon. De… de tényleg így van. Tehát a bemártásos keresztelés ezért nem, nem gyakori, folynia kell. Na, ezek most részletkérdések. Szóval. (02:50)

Leöntöm: „Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében.” Hát persze, hogy a gyerek meg is lepődött, hát két éves, azért már elég jól ki tudja fejezni, hogy tetszik-e neki, vagy valami… és úgy föl is sírt. Az apa a lehető legtermészetesebben, ahogy fogta egyik kezével a srácot, benyúlt a zsebébe, és odaadta neki az okostelefonját. Az okostelefon be volt kapcsolva, azt a gyereknek nem kellett bekapcsolni, tehát természetesen koppintott, ahol kell, megjelentek a kis kockák, és a gyerek már húzta is le. Ebben egy kicsit se az az érdekes, hogy egy keresztelőn ilyet csinálni, hát ez a legkevésbé érdekes. Leginkább az érdekes, hogy az apa és a fia között milyen viszony alakult ki, például azokra a helyzetekre vonatkozóan, amikor a gyereknek valamilyen érzelmi szükséglete támad. Mert kétség kívül, ahogy a gyerek ott volt, pont ez a leg… nem, ez a szék nem tetszik annyira. Pont, amikor ez a gyerkőc fölsírt, akkor tulajdonképpen mire van szüksége? Hát ti ezt sokkal jobban tudjátok, mint én, hát én egy pap vagyok, hát mit tudom én. De azért… ugye valami megnyugtatásra, hogy a biztonságérzete visszatérjen, hogy egyáltalán. Tulajdonképpen, nagyon egyszerűen, egy személyre van szüksége. Ő egy személyt kér. (04:15)

És megtörténik az, ma már ez történik meg, hogy miközben a gyerekeinknek még egy személyre van szüksége, aközben mi egy okoseszközt adunk neki, mégpedig azért, mert az a tapasztalatunk, hogyha odaadjuk az okoseszközt, valamit, aminek képernyője van, akkor tulajdonképpen a gyerekeinkre ez rövid távú jó hatást gyakorol. Hogy a legizgő-mozgóbb, és leglehetetlenebb dolgokat kitaláló gyerekek is, még akkor is, ha a mieink, tulajdonképpen ha kapnak egy ilyen képernyős tárgyat, amin tik-tik-tik-tik, akkor lenyugszanak, és ott vannak, és elbódulnak, és nyugiban vannak, és a felnőttek tudnak egymással beszélgetni, és tulajdonképpen minden valahogy olyan varázsütés-szerűn elrendeződik. Ez a rövidtávú előny, – de én a hosszú távú hátrányokról szeretnék beszélni. Tudom, hogy olyasmit mondok, amit ti is tudtok, de nevezzük nevén a dolgokat, egy összefüggésbe ágyazzuk. Vagyis. (05:15)

És most egy picit messzebb mennék, ez volt mondjuk a jelenség, hogy tulajdonképpen mi is történik itt. Itt általában az történik, és lehet, hogy ti már messze túl vagytok ezen, ti ezt már értitek, tudjátok, már ipari módon jól csináljátok. De a többség nem így van vele, és ezért, ha másért nem, akkor már azért is érdemes erről beszélnem, mert amikor elkezdtem ezt mondani előadásokon, akkor két hét múlva odajött hozzám egy hölgy, és a következőt mondja: „Feri, terjesztem.” Tehát, hogyha nem is a saját indíttatás az, ami a legerősebb most itt, mert ti azt mondjátok, már jól csináljátok, akkor a terjesztés miatt, mert hogy ennek óriási nagy tétje van. Szóval. (06:00)

Történeti áttekintés – a háborús nemzedék kötődési zavarai

Ez az alapélményem, innen szeretnék kiindulni, és most egy pici történeti áttekintés megint csak, az összefüggésbe helyezés, meg hogy valahogy olyan világos legyen ez. Ti azt tudjátok, hogy amikor a kötődési zavarokról a szakirodalom elkezdett beszélni, akkor azért kezdett el beszélni, mert körülbelül a ’70-es években megjelentek nagyon sokan, felnőttek, férfiak és nők egyaránt, a pszichiáternél, a pszichológusnál, a terapeutáknál, és a többieknél, és arról számoltak be, hogy őnekik kapcsolati zavaraik vannak, hogy a férfi a nővel valahogy egyszerűen nem, nem megy, és nem megy, és nem megy. Na de olyan váratlanul, olyan sokan érkeztek, hogy mindig vannak olyan összefüggéseket kereső terapeuták, kutatók, elkezdtek ezen gondolkozni, hogy miért jönnek most ennyire sokan. Egyszer csak kiderült, hogy azért, mert ez a háborús gyerek nemzedék, akik most fiatal felnőttek. Ahogy elkezdték nézni az élettörténeteiket, kiderült, hogy egy egész világos összefüggés van aközött, hogy őnekik – most így mondom, a szakirodalom nem ezt mondja – személyvesztésen mentek keresztül. Tehát hogy személyre lett volna szükségük, főleg anya, vagy legalább apa. Most főleg a kezdeti időszakban, azért emelem ki az anyát. Vagy legalább valaki, de legalább legyen személy. De a személyvesztés miatt, hogy amikor személyre lett volna szükségük, a háború miatt ez nem volt, vagy pedig még ha volt is, és ez egy nagyon megrendítő dolog… (07:40)

Mikor egy édesanya azt tapasztalta ’44-ben, hogy a kisfia szinte ellenállhatatlanul, megfékezhetetlenül sír, heteken keresztül. Akkor ’44, Budapest. Akkor szólt, üzent a gyerekorvosnak, hogy „Hát nem zargatná őt, meg nem tudja, de hát ő már mindent kipróbált, és a gyerek szinte szünet nélkül, csillapíthatatlanul, hetek óta sír. Jöjjön már el, nézze meg!” Erre az orvos a következőt üzente vissza: „Kedves édesanya, a zsidó gyerekek mind sírnak. De ha lesz időm, szívesen megnézem.” Ez mit jelent? Hogy az is lehetséges, hogy fizikailag elérhető az édesanya, vagy fizikailag elérhető az édesapa. Ebben a családtörténetben az apát már régen elvitték. Tehát az anyában van rengeteg szorongás. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a gyerek számára az édesanya érzelmileg nem érhető el, mert a szorongásával van elfoglalva. (09:00)

Tehát amikor a háborús nemzedék, a ’60-as évek, ’70-es évek, elkezdte mutatni a kapcsolati zavarokat, akkor egyszer csak kiderült a lélektani szakma számára, hogy ha elvesztem a személyt akkor, amikor alapvetően és döntően személyre van szükségem, nyilván csecsemőkor, első három év, első hat év, nagyjából a serdülőkorig nyugodtan mondhatjuk, hogy na, hát első sorban. Akkor személyvesztésen mentek keresztül, vagy fizikai, vagy érzelmi értelemben. Ennek pedig az a következménye, nem csak az, hogy – ugye, most akkor mondom a szakirodalmi mondatot, hogy – kötődési zavar alakul ki, ami egy strukturális zavar, tehát a személyiség alapjában van, ami soha teljességgel nem gyógyul meg, legföljebb megtanulhatok vele együtt élni. Az egy strukturális zavar, mert olyan korán alakul ki, hogy a későbbi személyiségfejlődés erre a zavarra épül rá. Sok minden finomodhat, gyógyulhat, alakulhat, egész jól tudunk működni, de azért a zavarnak a tünetei és jelei újból és újból meg szoktak nyilatkozni. Csak nagy dolog, ha rálátok, tudom már, hogy mi van, és ezért. Na! (10:20)

Mi történik ilyenkor? Csak nagyon egyszerűen, egy három lépésből álló folyamat. Tehát hogy itt van a gyerek, és tulajdonképpen a gyereknek minél kisebb, annál inkább, személyre van szüksége. Mégpedig azért, mert nagyon fontos pszichés funkcióit nem tudja magának ellátni. Nem csak fizikai funkciói, nem csak, hogy egyedül nem tudok enni. Hát tudok, szopni tudok, de úgy egyébként nem tudom megkeverni, meg egy csomó mindent. Nem tudom a számhoz… Tehát, nem csak fizikai funkcióimat nem tudom ellátni, hanem a pszichés funkcióimat sem. Ezért, az első életévekben fokozottan és alapvetően arról van szó, hogy az én pszichés funkcióimat a felnőttek látják el. Nagyon egyszerűen, nem vagyok képes hatékonyan megnyugtatni magam, mondjuk egy kereszteléskor, két évesen, amikor hííí, hirtelen jön a hideg víz, és én nem tudom mi ez, hogy keresztelő, nem tudom, ez meddig fog tartani, ezt a pap bácsit most látom először, itt áll egy csomó felnőtt, ez egy idegen dolog. Egy kétéves gyereknek nem kell tudnia, hogy mi ez az egész, ezért szoronghat is. Ilyenkor egy személyre van szükségünk, mégpedig azért, mert a személy látja el azt a pszichés funkciót, ami idebent még nem eléggé kialakult, nem eléggé hatékony. És nem azért, mert ügyetlen vagyok, hanem mert kétéves vagyok, vagy egyéves vagyok, vagy hároméves vagyok. (11:45)

Érzelmi- és társas intelligencia kialakulása

Ezért tehát a gyerekeinknek nagyon gyakran azért van szükségük személyre, mert bizonyos pszichés funkcióik még kialakulatlanok, ámde – és itt jön a gyönyörűség – ha van egy személy, aki őket megnyugtatja, biztonságba helyezi… most nem ragozom a sort, akkor ennek nem csak az a gyönyörűsége vagy előnye, hogy a gyerek ott és akkor a templomban megnyugszik, vagy este akkor el fog tudni aludni, vagy amikor éjszaka fölébred, és fölriad, és ti bementek, és „Na gyere!”, és ölelgetitek, és a vállatokon ott elalszik. Nem csak azt a napot, azt az éjszakát, azt a hajnalt oldottátok meg, hanem ez azt fogja jelenteni, hogy őneki a személyiségfejlődésében egyre több mintája lesz arról, hogy ilyenkor mit kell csinálni. És az történik, hogy megtanulom, hogy amikor majd egyedül vagyok, de mármost nyolc éves vagyok, vagy 18, vagy 28, hogyan tudom magamat megnyugtatni. De ezáltal alakulnak ki ezek a hatékony pszichés funkciók, amelyek felnőttként: érzelmi önszabályozás, érzelmi önkontroll, az érzelmileg számomra nehéz helyzeteknek a tűrése, viselése. Tehát érzelmi teherbíró képesség, ami összefügg azzal, hogy az életben való beválás kulcsa az érzelmi és a társas intelligencia minősége. Ezt tudjuk egész pontosan. Hiába vagyunk büszkék a gyerekeink IQ-jára, nem lesznek tőle jól. (13:25)

Azt tudjátok, úgy szeretem mondani, ha elmegyek egy céges világba, akkor a következő kérdést szoktam föltenni: „Akartok-e boldogtalan, beteg, magányos, nagyon sikeres emberek lenni?” És erre egy srácon kívül, az egyik szállodából, még senki nem jelentkezett. De a srác elmondta, hogy viccből csinálta. Nem, de senki nem akar magányos, boldogtalan, beteg, nagyon sikeres ember lenni. De az, hogy ez a négy E meglegyen: Egészségesen, Elégedetten, Eredményesen, és Együtt – tehát az emberi kapcsolatok – ahhoz társas és érzelmi intelligenciára van szükségünk, annak a minőségére. De az hogyan alakul ki? Az érzelmi teherbíró képesség. Az egész életünk tele van stresszel, hát ki fogja bírni a stresszt? Ugye, hogy az: „Hát, versenyelőnyt jelent ez meg az.” A legnagyobb versenyelőny egy jó psziché, az a legnagyobb versenyelőny. Ahogy egy HR-es mondta nekem: „Ide figyelj, Feri! A legtöbb munkavállalót a szakmai alkalmasság miatt vesszük föl, és az emberi alkalmatlanság miatt bocsájtjuk el.” És mondhatjuk azt, majd a robotok elvégzik, de attól én még boldogtalan maradok. Tehát, most ez egy kis kacskaringó volt. (14:50)

Tehát ahogyan az édesapa a kétéves, a négyéves, a tizenhárom éves gyerekét megnyugtatja, vagy valami irányt mutat neki, vagy bátorítja őt, vagy motiválja őt, annak önmagán túlmutató jelentősége van, mert ezek a pszichés funkciók most alakulnak ki a gyereknél, és utána ezek a sajátjai lesznek. Tehát nem csak azok a helyzetek oldódnak meg, hanem a személyiségfejlődés így történik, így megy végbe, egy másik személyen keresztül. Na most. (15:20)

Ha nem elérhető a személy, ott vannak a tárgyak

Hogyha nem érhető el a személy, a gyerek attól még fél, ő még szorong, vagy aggódik, vagy bizonytalan, frusztrált, és, és, egy csomó negatív érzés. Haragszik, és nem tud a haragjával mit kezdeni, tombol. Hát tudjátok milyen, amikor a gyerekeitek tombolnak? Na, hát jobban, mint én, az biztos. Tombol, és nem tudod, hogyan fog lecsillapodni. Nem tudja magát lecsillapítani. Hát egy személyre volna szükség. Akkor, hogyha nincsen személy, akkor közbeiktatódik valami, de ez mindig is így történt, ezek pedig a tárgyak. De a gyerek számára a tárgyak nagyon jópofa dolgok. A tárgy fölfedezés, izgalmas, ááá, persze, hogy kell a tárgy. A tárgy jó, – csak nem személy helyett. A tárgy jó, de nem akkor, amikor személyre van szükségem. De ha tulajdonképpen nem érhető el a személy, akkor magamtól is, hát mit csináljak, hát tárgyakat fogok keresni, és az alakul ki bennem, hogy… életre szóló tapasztalat: a személy bizonytalan, nem elérhető, vagy teljesen önkényesen, az én hatásomnak egyáltalán nem kitetten vagy van, vagy nincs, tehát a személy bizonytalan, a tárgy biztos. (16:35)

Ezért tehát bevésődik nekem az, hogy nem személyekben bízom, hiszen az az alapélményem évszámra, hogy a személyek bizonytalanok, nem elérhetők, vagy akkor érhető el, amikor neki tetszik. De hát énnekem egy csomószor szükségem lett volna rá, de nem tudom elérni. Tehát kialakul egy belső struktúra a kötődési zavar mellett, hogy tulajdonképpen a figyelmem sokkal inkább tárgyakra összpontosul, mert mikor azt megfogtam, akkor azzal legalább tudtam játszani, azt át tudtam ölelni. Megint nem ragozom. És később, amikor mi már 50-60 évesek vagyunk, akkor azt mondjuk: „Nem értjük, mi lett a gyerekeinkkel. Hát tőlem ezt nem látta. Hát nekünk mindig is a család volt az első, akkor ő most miért? De hát tulajdonképpen mi megtanítottuk neki.” (17:30)

És ráadásul, ennek van egy sajátos következménye. Mégpedig az, hogy a tárgyakkal egy más fajta pszichés viszonyban vagyunk, mint a személyekkel. Az agyunkat, az idegrendszerünket egy tárgy egészen másképpen foglalja le, mint ahogyan egy személy. Más dolgok történnek idebent. Amikor tárgyak kezdenek el biztosak lenni a személyek helyett, akkor tulajdonképpen máris ott vagyunk, hogy ezekkel a tárgyakkal kapcsolatosan nem kötődés alakul ki, mint a személyekre vonatkozóan, hanem függőség. Ezért azok a gyerekek, akik nem kapnak személyeket, amikor szükség lenne, hanem tárgyakat kapnak, kitettebbek lesznek a függőségre. De ennek ráadásul még agyi- és hormonális elváltozásokban megnyilatkozó tünetei is vannak, vagyis. Egy olyan gyerek, aki pici korában tárgyakat kapott személyek helyett, érzékenyebben fog reagálni a kábítószerre. Ráadásul nagyobb vágyat fog átérezni, vagy átélni a tudatmódosító szerek használatára. Még a vágy is megváltozik, még a kábítószer hatása is másképpen működik egy ilyen gyereknél, aki nem ér el személyt, mint egy olyannál, aki elér. Ez egészen megrendítő, tehát az egész struktúra változik ilyenkor. (18:55)

Ezért hogyha személyt kapok, mikor személyre van szükségem, ez szinte a legzseniálisabb prevenció mindenféle droghasználattal és szerhasználattal szemben. Egyszerűen azért, mert amikor számomra egy kapcsolat biztonságos, és átélem azt, hogy egyáltalán van olyan, hogy megbízható kapcsolat, hogy egyáltalán ez létezik, akkor énbennem egész természetes módon oxitocin fog termelődni. És a kötődési hormon egyik mellékhatása, hogy ez jó érzéseket kelt bennem, és tovább motivál a személyekhez fűződő kapcsolatom fölvételére, vagy fönntartására akkor is, ha konfliktusaink vannak. De ha én nem kaptam személyeket, tárgyakat kapok, akkor bekerülök oda az emberi világba, különböző kapcsolatokba, és vagy nem, vagy sokkal kevesebb oxitocin termelődik bennem. Tehát tulajdonképpen már a vágyam sem ugyanaz. És amikor együtt vagyok egy személlyel, nekem az nem is okoz majd akkora örömöt, és a fejemben már az lesz, hogy „Hó, na! Legyen vége ennek az izé, jó, ez a randi, randi, tudom, ezt így kell csinálni, jó, a randi. De azért hazamegyek, és na, netezek egyet.” (20:10)

Most tértem ide vissza, hogy értsük ezt az összefüggést, hogy tulajdonképpen most pedig még lett egy csavar. Ez a csavar pedig az, hogy amikor a gyerekeinknek személyre lenne szüksége, akkor most már nem egyszerűen csak egy tárgyat kapnak, ennek az összes következményével, amit eddig leírtam, hanem okoseszközöket, valamit, aminek képernyője van. Ez mit fog jelenteni? Hogy ez itt megint egy minőségi romlása annak a helyzetnek, ami a háborús gyerek nemzedékkel lejátszódott. Mégpedig azért, mert ha okoseszközt fognak kapni, az okoseszköz sokkal hatékonyabban, sokkal brutálisabban birtokba veszi az emberi pszichét, sokkal gyorsabban alakul ki függőség. Mégpedig azért, mert az okoseszközök, és nyilván akkor a gyerek valami játékprogrammal, valamivel, ami mozog, ami színes… Mi történik? Elkezdi stimulálni az agyunknak az élvezetközpontját. Ráadásul a játékok eleve úgy vannak kitalálva, hogy jutalmazzanak bennünket, amikor megcsináltuk a harmadik pályát, és lezabáltunk 25 pacman-t. (21:15)

Ezért tulajdonképpen az történik, hogy az élvezetközpontunk stimulálódik, dopamin fog fölszabadulni. Egészen más hormonok szabadulnak föl. Megvan az élvezet, megvan a haaaa, megvan, ez megvan, de tulajdonképpen – és ez megint egy drámai dolog – igazából sosem tudok kielégülni. Mert ami az emberi személyt kielégíti, az az agyban és a hormonháztartásban máshol található. Mikor egy viszonylag egészséges személy ül… Most rátok néztem, de… ti nagyon azok vagytok, csak… együtt van a férfi a nővel, akkor nem ugyanazok a központok, és nem ugyanazok a hormonok kezdenek el aktivitást mutatni, mint amikor játszom, nem ugyanaz történik. Mert amikor örömet élek át, vagy boldogságot, vagy békességet, vagy egy másik ember mellett a szenvedélyt, és az izgalmat, akkor az agyamban és a hormonháztartásomban más dolgok történnek, mint amikor a játéknál, kzzzz, és ott élek át valami fölhecceltséget. (22:30)

Ez azt jelenti, hogy amikor egy kapcsolatban átélünk valami jót, akkor tulajdonképpen ott az ember valóban megnyugszik, és valóban kielégül, a szónak most nem élvezet értelmében. Tehát azt élem át egyszerűen, hogy ez jó, hogy ez jó, és ebben egyszerűen jó maradni, és most nem érzek sóvárgást, nem érzek feszültséget, nem érzek valami fölheccelt izgatottságot. Nem érzek semmilyen hiányérzetet, mert egyszerűen betölt engem egy másik személlyel való viszonyom. Ismeritek ezt, nem? Hát tudjátok. De amikor okoseszközökkel csináljuk ugyanezt, ez nem így megy. Más agyközpont, és megmarad a hiányérzet, megmarad a feszültség, megmarad a stressz. Dgg-dgg-dgg-ehh-ehh-krr-krr! És tulajdonképpen függőség alakul ki, aminek az a szomorú következménye, hogy igazából a gyerekeink ettől még csak nem is boldogok. Mert legalább azt mondhatnánk, hogy „Ja, ja, XXI. század, ők így vannak jól.” De ők így egyáltalán nem vannak jól. Más történik. (23:40)

Ezért, ezt a néhány mondatot. Tehát hogy tulajdonképpen meg kellene tanulnunk, de most nekünk, szülőknek, az okoseszközök okos használatát. Mert naivan használjuk az okoseszközöket, mégpedig pedagógiai segédeszközként. Ezt a tapasztalat miatt csináljuk így. Mert azt vettük észre, hogy az okoseszközök használata révén tulajdonképpen valahogy nyugi van. Mindaddig, ameddig nem vesszük ki a kezükből, mert akkor pedig tombolás van, és ezt pontosan tudjuk. Amikor elkezdődik az a nagyon erős tombolás, akkor az úgy fölhívhatná a figyelmünket arra, hogy tulajdonképpen itt mi történik akkor. Miért veri magát a padlóhoz? Miért ordít? Miért ütött rá az édesanyjára? Tulajdonképpen miért nem nyugszik le órákon keresztül? Miért, tulajdonképpen mi is történik? (24:35)

Vagyis, az okoseszközök okos használatát volna érdemes elsajátítani, és ezt így is mondhatnám, hogy ahogy ez a… Zoli, hol vagy? Zoli, mondtad a bevezetőben, hogy van bennünk egy ilyen naiv lelkesültség. A naiv lelkesültség az, hogy: „Jaj de jó, hogy ezeket az eszközöket mi személyre szabjuk!” De ennek az az ára, hogy ezek az eszközök pedig személytelenre szabnak minket. Mire kiderül, hogy ez történt, addigra az egész folyamat végbement, mint a háborús gyerekeknél. Ezért amiről most beszélek, nem a jövő, nem a jelen, hanem már a múlt. Ez, amiről beszélek, az okoseszközök használata nem a jövő témája, és nem is a jelené, hanem már a múlté. Már a múltról beszélek, amiről egy csomó mindent tudunk. Nem hipotéziseink vannak. Olyan szükséglete a gyereknek, hogy neki muszáj az okoseszköz, ilyen szükséglet nincs. Nincs okoseszköz szükséglet, ez a szükséglet nem létezik. Tehát ez nem egy szükséglet, a gyerek tombol és visít, és sír, és akkor agresszióba megy át, elkezdi verni a tesóját. Ugye, mert tele van fölhecceltséggel, vagy egy nagyon erős stresszállapotban van. Hát mit csináljon? Ugye engem nem ér el, akkor veri a tesóját. Vagyis arra, szóval… Nem szükséglet, nem szükséglet, hanem függőség. És az egy egészen más műfaj. (26:20)

Dél-Koreában 400 függőséggel foglalkozó intézmény van gyerekeknek. Dél-Koreában 400 intézmény. Nem 400 szakember, hanem intézmény. Kínában milliószámra regisztrál… nem, milliószámra regisztrálják a képernyőfüggő gyerekeket. Erre külön programok vannak már. Ez nem a jövő, hanem a múlt, mert ezek a programok már működnek, a képernyőfüggő gyerekek rehabilitációjára. Kína azért nem az emberi jogok magasztos nem tudom én, védelmezőjeként ismert, ugye? Tehát az, hogy Kínában már milliószámra beszélnek arról, hogy itt függő gyerekek vannak, és velük még akarnak is valamit csinálni, akkor ott nagy a baj. Azt tudjátok, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a pszichológiai társaság kiadott egy közleményt, hogy hároméves kor alatt tilos okoseszközt adni a gyerekeinknek. Nem az, hogy gyerekprogramot futtatni. Hároméves kor alatt tilos. És ezt nem, értitek, nem… ezt az USA-ban. Hát ők ebbe, ebbe nőttek bele. Hát, ha valahol a technológiai információs kultúra és forradalom, az ott van. Micsoda lobbiérdekek vannak, és ezzel szemben kimondták azt, hogy hároméves kor alatt nulla, hatéves kor alatt meg majdnem nulla. Egyszerűen ezt nem tudom máshogy mondani. A kezünkben van a következő nemzedék, ráadásul a saját gyerekeink. Hát…! (28:05)

Szándékos vakság

De most ezt a témát itt egy picit lecsengetném, mert másik két téma is lenne. Mert ebben az összefüggésben látom értelmét erről itt beszélni. Ez pedig az, hogy szeretnék nektek egy picit a szándékos vakságról beszélni, de épp csak megemlítem, amennyire most nekünk erre szükségünk van. Föltennéd a kezed, ha te tudod pengén, hogy mi az a szándékos vakság? Ó, az első sor penge, nagyon, igen-igen, de köszönöm, na, akkor ennek van, igen… van, és akkor vannak: „És ha nem pengén?”, akkor azért még páran fölteszitek, jó, jó, köszönöm. Jól van, puszi nektek. Szóval. (28:50)

Akkor egészen röviden, csak na, a jelenséget. A szándékos vakság egy pszichológiai és jogi szakkifejezés. Minden olyan tartalomra vonatkozik, amit tulajdonképpen tudok. Tulajdonképpen hallottam róla. Tulajdonképpen van róla információm. És mégis, mégis úgy csinálok, mintha nem tudnék róla, nem hallottam volna, nem láttam volna, nem lenne róla információm. Pszichológiai és jogi szakkifejezés. Tehát az Egyesült Államokban perekben megjelenik ez a kifejezés, hogy tulajdonképpen bizonyítást nyert, hogy az illető az információ birtokában volt, de úgy cselekedett, mintha nem tudná. Súlyosbító körülmény, így hívják, hogy szándékos vakság. Tehát nem enyhítő, hogy jó, hát nem tudott róla, mert kiderül, hogy tudott róla, és ezzel együtt nem. De ennek a hátterében egy lélektani mechanizmus van, amit szeretnék nektek elmondani. Ez pedig az, és akkor mondom a történetet. (29:50)

Alice Stewart

1956, Alice Stewart, egy fiatal orvosnő azt veszi észre, hogy hirtelen megnövekedett a rákos megbetegedésben szenvedő gyerekeknek a száma. Akkor megnézi a többi kórházat, mert elkezdi ez a jelenség foglalkoztatni, és kiderül, hogy a többi kórházban is így van. Ugrásszerűen, robbanásszerűen egy csomó rákos gyerek van. Azt mondja, hogy itt ezzel valamit csinálni kell. De fiatal orvos, nem adnak neki pénzt kutatásra, meg ilyesmi. Elkezd lobbizni, meg minden, mert valahogy a szívügye lesz ez, hát mi van a gyerekekkel, nem tudjuk, mi van velük. Összekapirgál annyi pénzt, hogy tud egy kis kutatást csinálni. Kezében vannak a papírok, és a kutatásnak az lesz az eredménye, hogy tulajdonképpen egyetlen nagyon nyilvánvaló összefüggés van a rákos gyerekek és valami más között. Ez pedig, hogy az édesanyjuk, mikor áldott állapotban volt, akkor röntgensugárzásnak tették őt ki. (30:45)

Egyszer csak ez az Alice Stewart, ’56, Oxford, Anglia. Azt mondja: „Kérem szépen, itt vannak az adatok, hát ennek fele se tréfa.” Elmegy, az angol, és az angolszász, amerikai orvosi közvéleményt próbálja meggyőzni, hogy az áldott állapotban lévő édesanyákat nem szabad megröntgenezni, mert ilyen nagyon súlyos következményei lehetnek a magzat, a gyerek számára. Az lenne a kérdésem, pengék ne válaszoljatok, hogy mit gondoltok, mennyi idő múlva fogadják el Alice Stewartnak a kutatási eredményeit, amelyek napnál is világosabban, egyszerűen számokról szólnak? Ez az, a helyes válasz 25 év. 25 év, amíg egy orvos, és azt mondta magáról, hogy: „Én nagyon toltam. Hát, hogy én az összes vitára elmentem, én beleálltam a küzdelembe, minden egyes vitát vagy küzdelmet úgy fogtam föl, hogy a végére okosabb leszek, jobban fogom tudni mondani.” Hát beleállt ebbe a történetbe, és úgy 25 év. Ez alatt a 25 év alatt pedig minden héten meghalt egy gyerek, minden héten rákban meghalt egy gyerek, amíg a szakma, az angol és amerikai orvosi közvélemény hajlandó volt hinni a tényeknek. Ez 25 év volt. (32:20)

A szándékos vakság tünetegyüttese

A szándékos vakság tünetegyüttese érvényes az egyes emberre, érvényes egy kapcsolatra, érvényes a család működésére, érvényes az intézményekre, érvényes a cégekre, érvényes lehet egy egész társadalomra, és érvényes lehet az egész emberiségre. Tehát az összes szinten megjelenik a szándékos vakság tünetegyüttese. Mégpedig azért, mert összekapcsolódik az egyik legalapvetőbb elhárító, vagy énvédő mechanizmussal, ez pedig a tagadás. A tagadás egy tudattalan, gyermekkorban kialakuló, és nagyon hatékony énvédő, vagy elhárító mechanizmus. Hogyha most szeretném ezt leírni nektek, hogy is néz ki, mi jellemzi a szándékos vakságot. (33:05)

1. Az első, hogy van egy közkeletű hiedelem. Alice Stewart esetében a közkeletű hiedelem az volt, hogy „Hajj, megvan a röntgen, megvan ez a gép! A tudományos technológiai forradalom, he-hejj! Ez micsoda nagyszerű! Egy csomó mindent meg fogunk ezzel oldani, és egészségesebbek leszünk!” És egy ilyen hurrá-hurrá. Ez a téveszme, a téveszméhez még az kapcsolódik, hogy „…és hát természetesen ezzel ártani nem lehet.” Át tudjátok kötni az első témával, ugye? Hát, hogy ez remek, ez nem ártalmas, mire vagyunk már képesek, milyen nagyszerű, tehát ez hurrá. (33:45)
2. Ehhez a téveszméhez kapcsolódnak érzések, és érdekes módon a szándékos vakság hiedelem részéhez általában pozitív érzések kapcsolódnak, vagyis az, hogy „Hajj! Igen, de jól csinálom! Hajj, de ügyes vagyok! Odaadtam neki, hogy megnyugodott. Jaj, de jó, hogy ez már…! Nem is tudom, hogy a szüleim hogyan csinálták ezt. Ó, szegény nagyszüleim, hát milyen eszköztelenek voltak. Bezzeg mi, hihí, de jó ez!” (34:10)
3. A hiedelmet, és a hozzá kapcsolódó érzést megerősíti a pozitív énkép, amit igyekszünk fönntartani, tulajdonképpen még az önbecsülési problémákkal küzdők is, akármilyen paradoxon. Ez pedig az, hogy: „Itt azt mondták, jó orvos vagyok. Hát az elképzelhetetlen, hogy amikor csinálok egy röntgenfelvételt, azzal én ártanék. Hát hogyan árthatnék? Ez az orvosi technológia, hát egy csomó jó származik belőle. Ez nem, ezzel nem lehet ártani. Én egy orvos vagyok, én gyógyítok.” Ez ugyanaz, mikor a pap évszámra tartja a lehetetlen beszédeit, és azt mondja: „Hát én pap vagyok. Hát az csak jó lehet. Hát nem, hát ha kiürült a templom, hát ez… pogányok, pogányok már a népek, pogányok. Nem hajlanak a jó szóra.” Tehát a… harmadik, hogy igyekszünk fönntartani a pozitív énképet. (35:15)
4. Ahogy Alice Stewart kiszámolta, megmutatta, ott volt az összes eredmény, napnál is világosabb volt, hogy miről van szó. Tehát azt mondhatnánk, hogy az információk elérhetők. De ha egy picit még sarkosabban mondanám, az igazság tudható. (35:30)
5. Az ötödik eleme a szándékos vakság tünetegyüttesének pedig az, hogy miközben az igazság tudható, ez önmagában és önmagától nem hoz változást. Itt megint akkor jön egy téveszme: „Ha tudnánk az igazságot, biztos másképp csinálnánk. Hát hiszen mi nem vagyunk hülyék. Hát csak mondja meg valaki, akkor be-de-dee.” (36:00)

Azért akartam ezt nektek elmondani, mert a következő, megint kitágítanám az első témát. Mikor elmondjuk, hogy a gyerekeinknek élet-halál kérdés, hogy az okos eszközöket hogyan használják, élet-halál. Aközben tulajdonképpen, most szeretnék odaülni közétek, most szerepet cserélek, itt ülök, mondjuk ide is ülök. Nem, nem, ne, azért, az már… Nem azért, mert szívesen ülök közétek, csak tudom, hogy veszik, meg minden, bonyodalmas. Igen, mert a szülők, akik gyerekekkel vannak, akkor nem, akkor már, na. Hogy… (36:35)

Tulajdonképpen ha én szülőként azt hallom, amit itt előbb elmondott Feri, akkor ambivalencia van bennem. Az egyik, hogy úgy volt egy-egy pillanat, mikor azt mondtam: „Na, na, mondja még! Fff, fff! A nemjóját! Ez nagyon igaznak tűnik. Hú, ez, ez…” Máskor, lehet, hogy néhány másodperc múlva átültem egy másik székre, és azt mondtam: „Na, most már hagyja abba! Na jó, most mit ért ő ehhez? Egyébként az elején mondta, ez valami mániája. Na, akkor ez is, ezt túltolja, biztos, hogy túltolja. Ismerjük őt, túltolja. Meg egyébként is, kedden bejelentette, hogy elfáradt. Nem, ez már nem, nem. Nem, ez már nem az. Hát ő is mondta, hogy az már nem az. Szóval, hogy na, tehát ő mindig egy ilyen, ilyen fölfokozottan beszél. Nyugi, nyugi! Mi normálisak vagyunk, ő meg hát ezt csinálja. Na, de…” Ez azt jelenti, hogy azok az információk, amiket elmondtam nektek, nagy valószínűséggel érintik a szándékos vakság témáját mibennünk, nagy valószínűséggel érintik. Mégpedig azért, és ezt szeretném elismerni, hogy ez mennyire normális és jogos, mégpedig azért, mert utáljuk kimondani azt, hogy szülőként valamit nem csináltam jól, vagy nem csinálok jól. „Ezt kinek van kedve belátni, vagy beismerni? Hát, ez eszemben sincs! Eljöttem ide, Pálferis Szülők Napja, és ez, ez, ennyi? 9:52-kor le vagyok gyalulva? Hát, hát ez volt az utolsó, hogy ide jöttem. Hát nem is normális.” (38:20)

Vagyis az a gyanúm, és miután az elhárító mechanizmusok tudattalanok, beleértve a tagadást is, vagy a meg nem történtté tevést. Ez pedig a tudatos felejtés, ugye, hogy kimegyek, és egy óra múlva: „Na, jó, jó, nézzük, milyen programok vannak? Énfejlesztő csoport. Jó, még oda beférek.” Szóval. Vagyis, vagyis… de mellettetek vagyok, ugye értitek? Hát hogy már arról akarok beszélni, hogy tulajdonképpen ezek az információk annyira megterhelők, hogy előhívják bennünk azokat a tudattalan énvédő mechanizmusokat, ami miatt végül nem csinálunk semmit. És ezt egyes emberként is így csináljuk, és szülőpárként, és családonként így csináljuk, és rendszerenként, és társadalmanként így fogjuk csinálni. Tudjuk, hogy tulajdonképpen ilyenkor mi történik. (39:10)

Akkor most még mennék egy lépést, és a helyzetünk még ennél is nehezebb. A ti helyzetetek még ennél is nehezebb. Mert énnekem lesz munkám, az biztos. Szembenéznem azzal, hogy valamit esetleg már nem csináltam jól, rettenetes, hát rettenetes. Énvelem ha ilyen történik, én három napig nem alszom. Hát ebből is látszik, milyen gyönge az önismeretem, ugye, hogy csak néha esik ez meg velem. Nem bírok, megőrülök tőle. Belátni, hogy úgy visszamenőleg… elviselhetetlen, na. Annyira kikezdi a stabilitást, az egyensúlyomat, hogy elviselhetetlen. Nem csoda, hogy beindulnak az énvédő mechanizmusok, amelyek tudattalanok. Tehát mert a lelkem megcsinálja értem, ugye, ne legyen túl nagy a stressz. Különben is, ugye 9 órakor kezdtünk, látom, álmos fejjel idejöttetek. Reggel azt gondoltátok: „Hogy, miért 9-kor kezdik? Hát nem igaz, legalább fél 10 lenne.” Szóval. (40:15)

Azért nehezebb még ennél is a helyzet, ó, ó, de fogtok utálni. De mondjuk az nem baj. Hogy többé-kevésbé ahhoz, hogy ezeket az információkat közel engedjük magunkhoz, és meg merjük engedni a világosságot, tulajdonképpen egy újabb beismerésre lenne szükségünk, ami szintén a szándékos vakság területére tartozik. Ez pedig, most mondom a hiedelmünket, hogy: „Én egyáltalán, és egy kicsit sem vagyok kütyüfüggő. Én teljesen egészséges vagyok, én teljesen normális vagyok.” A többségünk azonban már kisebb-nagyobb mértékben a függőség tüneteit mutatja. Nem a gyerekeink, hanem mi. Most ettől a helyzet még bonyolultabb lesz, mert ahhoz, hogy én a gyerekeimnél valami változást akarjak csinálni, szembe kell néznem azzal, hogy tulajdonképpen a saját érzelmi önszabályozásomat én is okoseszközökkel hozom létre. Mert sokkal könnyebb nap nap után, állandóan, este…, – már reggel bekapcsolni, gyorsan, még az email, éjfélkor, lefekvés előtt, még… Sokkal könnyebb így a rövid távú érzelmi önszabályozásomat berendezni, mint a férjemmel-feleségemmel, akivel ki tudja, hogy is vagyunk. „Ugye, hát csak a macera van vele. De gyorsan megnézni még a híreket az indexen, utána gyorsan átugrani az origóra, aztán gyorsan a 444, aztán a 24.hu, és különben is választások lesznek, hát na, na, na.” Valójában az érzelmi önszabályozásunkat már évek óta okoseszközökkel hozzuk létre. És még mi, felnőttek is, pedig mi kaptunk anyát és apát, nagymamit, meg kerit. Tulajdonképpen még mi is függők lettünk, nem hogy a gyerekink, akik magzati kortól kapják. Hát már mi is azok lettünk. Ez a fajta függőség, hogy a saját érzelmi önszabályozásunkat, érzelmi egyensúlyunkat, azért, mert az élet nagyon stresszes, és az élet nagyon durva, és hulla fáradtak vagyunk, mi is az egyszerűbbhöz nyúlunk, a magunk esetében is, ez pedig az okoseszköz. (42:35)

Függőség

Tehát ez a téma, hogy hogyan tudnék jól együtt lenni a gyerekeimmel, tulajdonképpen egyszer csak nem a gyerekeim témájává válik, nem is egy, csak egy kapcsolati témává, hanem elkezd engem nagyon alapvetően, egy személyes témaként érinteni. De azt tudjátok például, hogy amikor egy alkoholbetegnek, aki látványosan az, azt mondja mondjuk az addiktológus: „Nézze uram, az a helyzet, hogy hát ön ahogyan most él, amennyit iszik, amikor iszik, ahogyan iszik, az ivási szokásai, hogy próbál néha leállni, vagy azt mondja, bármikor le tudnám tenni, ezért meg sem próbál leállni. Hogy tulajdonképpen ön ezekben a függőség tüneteit mutatja. Most nem diagnózist akarok magának mondani – mondja a pszichiáter, az addiktológus – egyszerűen csak elmondom, hogy ahogyan maga működik, a függők szoktak így működni.” (43:30)

Azt tudjátok-e, hogy amikor valaki rosszul van, ezért elment segítséget kérni, és az orvos elmondta neki, hogy: „Ez tulajdonképpen amit, és ahogyan maga csinálja, ez tulajdonképpen a függőségnek a tüneteit mutatja.”, az információ meghallásától addig, hogy én elkezdjek valamin változtatni, az átlagos idő fél év. Tehát fél év kell a léleknek, hogy egy alapvető igazsággal megbarátkozzon. És tudjátok, hogy tíz alkoholbetegből egyetlen egy lesz száraz alkoholista. Tehát azok, akik a fejüket valami változásra adják, azoknak fél év. Tízből kilencnek meg ötven év, és meg se történik a változás. Tehát a profik csinálják fél év alatt, a zsenik. Hát ez nem egy olyan, most… (44:35)

Tudjátok-e, a WHO megadta a függőség meghatározását. három nagyon egyszerű dolgot mondott. Azt mondja, a függőség egyik tünete, hogy a személy tulajdonképpen egyfajta ellenállhatatlan vágyat érez. Egy olyan vonzalmat érez a függőség tárgya felé, amit ha beismert, azt kell mondani, hogy nem nagyon tudja szabályozni. Hát egyszerűen elborítja őt, és ha csak teheti, akkor oda viszi őt a függőségének a tárgyához. Második, a gyakorlatát a függőségének a tárgyával akkor is folytatja, ha egyébként belátja, hogy ez káros neki, vagy másoknak. És a harmadik, hogy késztetést érez arra, hogy a mennyiséget, a tempót, vagy az adagot fokozza. Hát, hogy: „Még, még! Most már reggel is, azzal kell kelni, este is, a lefekvés, és még azután, és még, ahogy megyek, és a buszon, és…” (45:40)

Tulajdonképpen egyáltalán nem gondoltam azt, hogy magunkról (Egészségedre!) most valamiféle diagnosztizálásra volna szükség. Bőven elég, ha azt mondom, hogy például az okoseszközökkel kapcsolatban nagyon hasonlóan működök, mint egy függő. Tulajdonképpen ezt állapítom meg magamról. A függőség egyik tünete, hogy ahogyan szembesülök ezzel, hogy talán ez nem jó, akkor éltem már át bűntudatot, vagy szégyent. A függőség másik tünete például, hogy eszembe jutott már, hogy le kéne állni, de legalábbis csökkenteni kellene az adagot. Ilyenkor két irányba szoktunk menni. Az egyik, hogy: „Nagyböjti fogadalmam, nem fogok inni.”, ugye ez az egyik. „Nagyböjti fogadalmam, hogy este nem nyitom ki a laptopot.” A függőség egyik tünete, hogy időleges elvonásokat határozunk el. Ennél egy rosszabb van, mikor úgy végigfut egy gondolat rajtam: „Na jó, ezt biztos nem fogadom meg. Hát ez tuti. Hát hülye vagyok én? Mit, hogy az okost? Azt biztos nem. Hát ennek mi értelme lenne?” (47:15)

A függőség következő tünete, hogy elkezdek hazudni magamnak. Hogy tulajdonképpen elindul egy dialógus, van bennem valaki, azt mondja, az egészséges részem, azt mondja: „Te, de most ne kamuzzál! Reggel az első dolgod, hogy… Hát ne kamu… ezt csinálod. Egy buszmegállóban nem tudsz úgy állni, hogy ne kapcsolnád be. Hát ezt csinálod.” Mire a másik: „Ez nem függőség, ne szórakozzál már! Egyszerűen csak megnézem. Hát ennyi. Gondolod, hogy ne volnék képes arra, hogy a metrón ne nézzem meg? Hát hülyének nézel? Hát persze, hogy meg tudom csinálni.” S akkor belül megszólal: „Hát de, csak nem, nem csinálom meg.” (48:05)

Tehát ez a téma, a gyerekeink… okoseszközök oktalan használat. Tulajdonképpen egy hatalmas téma, és érinti a szándékos vakság, és a függőség témáját, és tulajdonképpen mi nagyon érintettek vagyunk benne. A következő, ez a záró lépésem. Mondanék egy történetet, csak az ingemet betűröm. Ez a szokás, hogy az ingem mindig… Képzeljétek el, van olyan, most ezt láttátok? Csinálnak férfi előadóknak olyat, hogy ilyen harisnya, vagy micsoda, és akkor így csíptetni kell bele. Képzeljétek el, s akkor az ing nem, nem jön ki. Hát szóval, mindennek van határa. Most kinyitom a függőségem tárgyát (Feri kólát iszik – szerk.). (49:10)

Együtt utaztunk öten egy autóban. Pont öt szék, most nem rendezem át. Én voltam ott a vendég, egyébként egy család, apuci, anyuci, fiú, és a családnak egy barátja. Hátul ült a gyerek, körülbelül olyan hét éves. Azt mondja, apa ült ott, apa vezetett, azt mondja: „Apa! Most Ausztrália nagyobb, vagy Európa?” Na, akkor az apukája válaszolt. „Most apa, apa, apa! Most akkor Ausztrália nagyobb, vagy Afrika?” Az apa válaszol. „Apa, apa, apa! Most akkor Ázsia nagyobb, vagy Európa?” Erre, itt ült a családnak ez a barátja, megelégelte, és a következőt mondta: „Pistikém, hagyd már abba ezeket a hülye kérdéseket! Hát nézd meg a Googleban!” A kisfiú, körülbelül két másodpercig csöndben volt, majd a következőt mondta az apukájának. „Hát én csak beszélgetni akartam. Már azt se lehet?” (50:35)

És ez a helyzet, azt gyanítom, ott a felnőtteknek föl se tűnt. Azt mondhatnám, és ez… hogy a gyerekeink még többé-kevésbé jól vannak. Még többé-kevésbé egészségesek. Ez azt jelenti, hogy még vágynak ránk. Minél kisebbek, annál egészségesebb a lelkük, és jönnek. És amikor azt kérdezi: „Apa, most akkor Ausztrália, vagy Európa…?”, csak mi gondoljuk, az információs kultúrában megfeneklett felnőttek, hogy információra van szüksége. Az is kellhet neki, de az a legkevésbé érdekes. Valójában kapcsolatban akar lenni, kapcsolatban lenni apával, átélni azt, hogy apa tudja. „Hát akkor, hát nekem ilyen az apám. Akkor egyszer csak én biztonságban vagyok. Hát, ha van egy jó apám, van mindig hozzá fordulni. Ez hihetetlen, hogy ő tudja, hát akkor én is olyan akarok lenni, mint apa. Jaj, de jó apával együtt lenni! Jaj, majd még azt is meg fogom kérdezni, de jó, hogy van kihez fordulni, jaj, de jó. Hát most élem át, hogy van olyan, hogy segítség. Hogy tulajdonképpen szabad néha beismerni, hogy nem tudom, mert olyankor csak tááá, majd megyek az apuhoz, hát az apa szokta tudni.” Tehát hogy ők még akarnak minket, ez annyira gyönyörű, hogy a gyerekeink akarnak minket. (52:05)

Ezért, szoktak néha kritikusan beszélni velem, még nagy konferenciákon is. Internetes konferenciákon odajönnek, és azt mondják: „Feri! Te most vissza akarsz menni a múltba?” Szoktam nekik mondani, hát egyáltalán nem akarok visszamenni a múltba, hanem szeretnék visszatérni a gyerekeinkhez. Nem a múltba, hanem a gyerekeinkhez. És ez nem könnyű nekünk, nekünk, felnőtteknek. Annyira, egyszerűen annyira gyönyörűnek látom, hogy tulajdonképpen hogyha el tudjuk kezdeni befektetni az energiákat oda, hogy a gyerekeinket érzékeljük, és őket meghalljuk, és… De ennek komoly ára van, azt tudjátok? Mert a kutatások szerint a szülők jobban félnek az egzisztencia elvesztésétől, mint attól, hogy a gyerekeiknek kára lesz. Jobban féltjük az egzisztenciánkat. Ennek megint messzemenő okai vannak, mert egy olyan piacgazdaságban, ahol tulajdonképpen úgy egész jól vagyunk, de ha kiesünk belőle, akkor rengeteg egzisztenciális szorongásunk fog támadni. Hát nem azért van, mert nem szeretjük a gyerekeinket, hanem tulajdonképpen a létünket érintő szorongásig tudunk eljutni. Ezért fontosabbnak tartjuk fönntartani a saját egzisztenciánkat, még azon az áron is, hogy: „Jó, hát a gyerek… majd fölnőnek valahogy. Jó, hát mi is fölnőttünk. A lényeg, hogy nézzétek, ha nincs kenyér, meg nincs tea, akkor nincs élet. Tehát azért, na, hát azért csináljunk egy sorrendet.” (54:15)

Ezért is, hogyha a legmélyebb szorongásainkat nézzük, akkor nem egyszer tulajdonképpen azért nem kezdünk el cselekedni, mert ez egy erősebb félelem, mint az. Ezt közvetlenebbül éljük át, mint azt. Ez akkor is így van, hogyha egy közvetlen helyzetben, egy közvetlen veszélyben persze, hogy mindenemet odaadnám a gyerekeimnek. De a hétköznapok taposómalmában már másképp fogok működni. Az az erő, az a félelem közelebb lesz hozzám, mint ez. De ez a félelem sokszor nem tudatos, ezért toljuk. Ahh. Szeretném valami jóval befejezni. Meg is van, hogy mivel. (55:15)

Jaj, hát tudjátok! A gyerekmise tartása nem egyszer igen komoly élményeket okoz nekem. Azt mondja, ez Halottak napja körül volt, és a Halottak napja körül, hát nyilván azért a gyerekekkel itt-ott, mennek a temetőbe, ilyesmi, szoktak beszélgetések zajlani. Megtartottam a beszélgetést a gyerekekkel a misén, megérkeztem a sekrestyébe, le akartam rakni a cuccot. Odapenderült egy kislány, egy olyan nyolcéves, és elkezdett fecsegni. De a fecsegés számomra nem egy pejoratív jelző, hanem a női kultúra egy gyöngyszeme. Tehát akkor ő… és mondta, és mondta, és közben táncolt egy kicsit, a haját igazította. Hát én egész le voltam nyűgözve, de azért a férfi agyamnak egyre nagyobb kételyei támadtak, hogy tulajdonképpen értem-e, hogy miről beszél. Úgy a szavakat értem, a mondatokat értem, de hogy ez az egész, ez honnan hova megy, vagy hogy ez a gyerek akar-e tőlem valamit? Most mit, ezt miért mondja? És szerintem, ugye hát egy érzékeny kislány, hát értitek, hát van neki érzelmi intelligenciája, egyszer csak szerintem észrevette rajtam a zavart. Így hirtelen megállt egy mondat közben, azt mondja: „Feri atya! Tudod, hogy én miért mondom ezeket neked?” Hát egész meghatódtam, hogy ő érzékel engem, hogy hát ez egy igazi kapcsolat, nem csak úgy van, hogy valami eszközként használ, és csak úgy tolja. „Te, nem, nem. Ajj, de kíváncsi vagyok, hogy miért mondtad ezeket mind. – Azért, mert anyukámmal beszéltem itt, a Halottak napjánál, és azt mondta, a szeretteinkkel addig beszélgessünk, amíg még élnek. Most én ezt csinálom.” Képzeljétek el, hogy kialakult köztünk egy ilyen jópofa kapcsolat, ő minden vasárnap beszámol. Úgy erről-arról, olyan fecsegő üzemmódban, és jön, és akkor a szülei: „Gyere már! – Nem, én még beszélgetek. Anya mondta, hogy…” (57:30)

Nagyon köszönöm a figyelmet. Ezzel akkor most lezárnám ezt a témát (taps – szerk.)