Lk 2,22-40 - Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony)

„A gyermek pedig növekedett és erősödött, eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.”

Olvasmány (Mal 3,1-4)

Ezt mondja az Úr, a mi Istenünk: „Íme, elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat. Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! – mondja a Seregek Ura. De ki tudja majd elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megnemesíti őket, mint az aranyat és az ezüstöt szokás, hogy igazságban mutassanak be áldozatot az Úrnak.” Júda és Jeruzsálem áldozata tetszeni fog akkor az Úrnak, éppúgy, mint a régmúlt időkben, mint az első években.

Szentlecke (Zsid 2,14-18)

Testvéreim! A testvéreknek közös a testük és a vérük. Ebből Jézus is részt vállalt, hogy így halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a sátánt, és felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett. Hiszen Jézus nem az angyalokat, hanem Ábrahám leszármazottait karolta fel. Ezért minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen, és levezekelje a nép bűneit. Mivel ő maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik kísértésekkel küzdenek.

Evangélium (Lk 2,22-40)

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek. Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.

Vasárnapi beszéd

Azt mondja az evangélista, hogy a gyerkőc „növekedett és erősödött, s azután pedig egyre inkább bölccsé lett, és az Isten kedvét lelte benne”, a Mennyei Atyának örömet okozott, hogy ő van. Erről szeretnék beszélni, mégpedig azon az ünnepen, amelyben arról szólunk, és arról emlékezünk meg, hogy a törvénynek, de nem akármilyen törvénynek, a vallásos törvénynek, és előírásnak, és hagyománynak a mentén beviszik a kicsi Jézust a templomba, és ott bemutatják.

Hadd mondjak el most egy nagyon röviden összefoglalt családtörténetet. Kíváncsi vagyok, hogy mikor melyikőtök ismeri föl, hogy ki az a gyerkőc, akiről most beszélni fogok. A nagyszülők Németországból vándorolnak ki az Egyesült Államokba, nagyon elkötelezett keresztény, vallásos életet élnek. A lányuk fiatal egyetemista, 22-23 éves, beleszeret az egyetemen egy ifjú tanársegédbe, aki történetesen egy szír származású muszlim vallású fiatalember. A szülők a vallási meggyőződésük miatt is nagyon tiltják ezt a kapcsolatot, és ellenzik. Majd pedig ez a fiatal hölgy, még mielőtt befejezné az egyetemet, megfogan, és fiúgyermeket szül, az elsőszülöttjét. Igen ám, de az apa azt mondja, most a nagypapáról beszélek, a nagypapa azt mondja a lányának: „Ide figyelj, lányom! Hogyha ezek után még meg is házasodsz ezzel az idegennel, akkor kitagadlak téged.” Ebből az következik a lánya számára, hogy elhatározza, hogy a gyereket örökbe adja. Igen ám, de nagyon meg akarja határozni azt, hogy ki lehet az örökbefogadó, ezért a legfontosabb szempontja az, hogy mindenképpen értelmiségiek legyenek, azért, hogy a gyerek egyetemre tudjon majd járni. Az első család, aki fönt van a listán, és jelentkezik itt az újszülött gyerekért, ők tényleg megfelelnek ezeknek a kritériumoknak, ámde kiderül számukra, hogy ez a gyerek bizony egy fiú, ők meg lányt akarnak, ezért visszautasítják ezt az újszülött kisfiút. Akkor telnek-múlnak a hetek, és a listán a következő személy, következő család, akik szívesen örökbe fogadnának valakit, ők sajnos nem felelnek meg a kritériumoknak, mert nem végeztek egyetemet, sőt, még érettségijük sincs. De ők nagyon szívesen látnák ezt a gyereket, és nagyon kedvükre lenne az, ha ez a gyerek ott nőhetne föl a családjukban. Ezért megalkusznak ezzel a fiatal édesanyával, aki akkor azt mondja: „Rendben van, de akkor már most, mostantól kezdve egy bankszámlára kezdjék gyűjteni a pénzt, hogy ez a fiú mindenképpen egyetemre tudjon járni.”

Nem tudom, tudjátok-e, hogy kiről beszéltem, hogy ki ez a kisfiú? Úgy hívják, hogy Steve Jobs, az Apple alapítójáról beszéltem. Azért akartam őt idehozni, mert a történet úgy kezdődik, és aztán majd még egy mellékszálat hadd hozzak ide, hogy itt vannak a nagyszülők, akik valamilyen keresztény, valamilyen számukra keresztény-, vallásos hagyományra, vagy szokásra, vagy előírásra hivatkozva azt mondják, hogy ők nem akarják ezt a gyereket, nekik ez a gyerek: „Nem.” Aztán itt van a saját édesanyja, és a saját édesanyja pedig a szüleire hivatkozva, az előző nemzedékekre hivatkozva, a családi hagyományra hivatkozva szintén azt mondja a saját gyerekére, hogy: „Nem.” Azután ott van az első örökbefogadó pár, akik a saját álmaikra hivatkozva azt mondják erre a gyerekre, hogy: „Nem.” És a mellékszál pedig az, hogy amikor Steve Jobs már egy híres, és gazdag ember, akkor már mindenki arra számítana, hogy az apa végre fölveszi a kapcsolatot a saját fiával, de az apa nem veszi föl a kapcsolatot a saját fiával, mégpedig azért, mert azt mondja: „Nehogy még azt gondolja, hogy a pénze kell nekem.” Tehát a negyedik szempont pedig, hogy itt van egy apa, aki pedig azért mond nemet a fiára, mert valami ideologikus gondolat, valamilyen szempont, valami ki tudja, mi, megakadályozza őt ebben.

Azért akartam ezt most így elmondani nektek, mert milyen észrevétlenül itt vannak nagyszülők, és szülők, apák és anyák, és itt vannak valakik, akik vágyakoznak a gyerek után, és talán föl se tűnik nekik, hogy mit jelent az, amikor nem hogy nem találják kedvüket egy gyerekben, hanem elutasítják őt. Talán a legfájdalmasabb, vagy a legszívetmarkolóbb az, amikor valamilyen vallásos indok alapján mondunk egy gyerekre nemet, ez egészen szívbe markoló.

Az első gondolatom így szól: Azt mondja a szent író, hogy ez a gyerek – most Jézusról beszélek már – ez a kisgyerkőc egyszerűen csak erősödött és növekedett, és hogy egyre okosodott és bölcsebb lett, és ez már bőven elég volt ahhoz a Mennyei Atyának, hogy kedvét lelje benne. Milyen óriási nagy lehetőség az, hogy amikor a gyerekekről van szó, hogy akkor a kedvünket leljük bennük. Nézzétek el nekem, hogy én beszélek erről! Hát, mit tudom én? De talán csak annyi, hogy mondjuk tíz percig, legalább egy picit, hogy talán ezt elnézitek nekem.

Az első gondolat mégis csak így szól: Mit jelent az, hogy az Isten kedvét találja valakiben? Azt jelenti, hogy ebben a szentírási történetben egyszerűen elég az, hogy erre a gyerekre a szülei igent mondanak, bár az apa kiléte azért kicsit problémás, nem pont úgy van, ahogy az álmaikban szerepelt, kicsit megterheli őket. Azután sem pont úgy vannak a dolgok, ahogy ők azt gondolták. És persze, a vallási hagyománynak megfelelnek, de hát a gyerek nem nagyon felel meg különböző hagyományoknak. Úgy tűnik, egy kicsit valahogy kinövi ezeket a kereteket. Milyen nagyszerű dolog, ha szülőként egyszerűen csak kedvemet tudom lelni benne, hogy van, abban, hogy növekszik, és hogy erősödik. És egyszerűen csak ahogy ott kedvünket leljük benne, hát már ettől bölcsebb lesz, és kezdi megérteni az életnek a lényegét.

Az első gondolatom tehát az, hogy mennyire nem is magától értetődő még az sem, hogy a saját gyerekeinkben a kedvünket tudjuk-e lelni. És hogy amikor nem leljük kedvünket a saját gyerekeinkben, hogy akkor ez nem egyszer föl se tűnik nekünk, mégpedig azért, mert lehetnek nagyon erős vallási megfontolásaink, hagyományok, és az őseink, és az örökségünk, és ideológiák, és ki tudja micsoda. Beleértve a saját álmainkat is, amik megakadályoznak bennünket abban, hogy a saját gyerekeinkben a kedvünket leljük.

Tudom, hogy ezt a történetet el-elmondom nektek, de megint csak annyira szíven ütött, valószínű, hogy jól is esik elmondani akár még többször is. Az a kedves ismerősöm, gyerekorvos azt mondja, hogy néhány évvel ezelőtt már bevezetett egy szokást, mert az élet ezt kívánta tőle. A szokás így hangzik, hogy amikor beérkezik már oda a rendelőbe, ott a közvetlen közelében a gyerek az anyukával, vagy apukával, akkor nem azzal kezdi, hogy akkor elkezdi megvizsgálni, vagy kezelni, hanem azzal kezdődik a találkozás, hogy azt mondja az édesanyának, vagy az apukának, hogy legyen szíves, ameddig ő vizsgál, vagy kezel, hagyja a mobiltelefonját, mert a gyereknek fontos lesz majd az, hogy legalább a szemkontaktust föl tudja venni apuval, vagy anyuval. De hogyha a vizsgálat, vagy kezelés alatt a telefont fogja nézni, akkor ez a gyerek számára lehetetlen lesz. Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert föl se tűnik az, hogy nem leljük kedvünket, örömünket a saját gyerekeinkben. Föl se tűnik, hogy ez így van, hogy valamilyen szempont – vallási, ideológiai, ki tudja mi – képes bennünket ebben megakadályozni. Az első gondolat tehát ez.

A második. Most hadd tegyek még egy lépést! Ó, hát már az se olyan könnyű, hogy a saját gyerekeinkben megtanuljuk a kedvünket lelni, segíteni őket, hadd erősödjenek, növekedjenek. Tudjátok, Ausztráliában voltam, és találkoztam Cathy Freemannel. Ez nekem egy nagy élmény volt, mert a sydneyi olimpián Cathy Freeman megnyerte a 400m-es síkfutást, tehát egy olimpiai bajnoknő. De nem csak ezért volt nekem fontos ez a találkozás, hanem azért is, mert Cathy Freeman ausztrál őslakos származású, és ezért az őslakosoknak egy nemzeti szimbóluma. De nem pusztán csak emiatt volt fontos ez a találkozás, hanem amiatt, amit most el szeretnék mondani. Mert Cathy Freeman miután a sportpályafutását befejezte, akkor nem a sikerének a fényében jön-megy itt a Földön, hanem létrehozott egy alapítványt. Az alapítvány jelenleg, most ez a legfrissebb, amiket ő elmondott nekem, 1600 ausztrál őslakos gyereknek a taníttatását biztosítja, olyanoknak, akik egyébként nem tanulnának, nem vennének részt az iskolai életben, akik angolul se tanulnának meg a legnagyobb valószínűséggel. Tehát olyan hátrányokkal élnének, amik egy idő után behozhatatlanok.

A második gondolatom ez. De nagy dolog, hogyha megtanuljuk kedvünket lelni a saját gyerekeinkben, akkor is, ha már nagyobbak. Aztán a második lépés, mikor elkezdjük kedvünket lelni legalább a hasonló gyerekekben, akikről azt mondjuk, ahogy itt a szentleckében elhangzott, hát olyan közös vér, meg a közös test, szóval, na, legalább olyan hasonlók. Már nem a mieink, de legalább azt tudjuk mondani, hogy na, hát ránézésre is, közünk van egymáshoz.

A második gondolat tehát ez, és Cathy Freeman elmondta nekem, mert rákérdeztem arra, hogy amikor fönn állt az olimpiai bajnoki dobogón, hogy akkor ez számára csak siker volt, vagy valami más is? Azt mesélte nekem, hogy ő egyáltalán azért kezdett el futni, mert a testvére beteg volt. És a testvére egy mozgásszervi betegségben szenved, és nem tudott se jól járni, főképpen nem futni. Azt mondja Cathy Freeman, hogy amikor ő már elkezdett futkorászni, és szaladt, akkor egyszer csak rádöbbent arra, a testvérére nézve, hogy: „Hát ő még futni se tud.” Akkor rájött, hogy ő már gyerekként milyen hálás azért, hogy futhat. Akkor rájött: „Hát, ha futhatok, akkor futok. Hát, és hogyha futhatok, akkor miért ne futhatnék gyorsabban?” És akkor így egyre erősödött, és növekedett az a gyerek.

A második gondolatot így szeretném befejezni: Amikor ott állt az olimpiai bajnoki dobogónak a tetején, akkor azt mondta: „Persze, hogy nem csak a saját sikeremre gondoltam, hanem a testvéremre, aki nem tud futni. Mert ha a testvérem nem jelentett volna nekem semmit, akkor most én nem állnék itt. De nekem számított, hogy ő nem tud futni. Hát, majd akkor futok én.” Azt mondta: „És természetesen akkor ott volt bennem az, hogy ez nem is csak az én győzelmem, hanem sokaké, akik sosem fognak győztesként állni ezen a Föld nevű bolygón, hanem valahogy mindig vesztesként fognak ott állni.” Tehát a második gondolat így szól. Ha ennek az ünnepnek ezt a sajátos emberi üzenetét közel engedjük magunkhoz, hogy elkezdünk jól bánni azokkal a gyerekekkel, akik nem a mieink, de hát úgy rájuk nézünk, és azt mondjuk: „Na, hát azért csak olyan hasonlóak, mint mi.”

De hát szörnyű lenne itt befejezni ezt a beszédet. Mert a harmadik lépés az, amikor egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy tulajdonképpen jól bánhatnánk minden gyerekkel. Milyen sokat tudunk vívódni azon, hogy hogyan éljünk, hogy hogyan valósítsuk meg magunkat, hogy miképp érdemes élni. A mai evangéliumból talán egy nagyon egyszerű mondat áll elénk, ez pedig akár így is szólhat, hogy egész biztos érdemes úgy élni, hogy az a következő nemzedéknek jó legyen. Lehet, hogyha semmi mást nem tennénk itt a Földön, ha nem tudnánk semmilyen erkölcsi megfontolásról, csak erről az egyről: „Éljünk úgy, hogy az jó legyen a következő nemzedéknek! Hogy a következő nemzedék az életben kedvét tudja lelni.” Ezért a harmadik gondolat már így szól. Ha ennek az ünnepnek a tartalmát közel engedjük magunkhoz, de nagy dolog az, hogy megpróbálunk elkezdeni jól bánni az egész következő nemzedékkel.

Biztos ti is olvastatok, és hallottatok, hiszen ezt tesszük olyan sokat, nagyon gyönyörű történetekről, mikor úgy adódik az élet, hogy a zsidó édesanya megszoptatja a palesztin csecsemőt, mert a palesztin édesanya éppen nem tudja. Vagy a keresztény édesanya szoptatja meg a zsidó csecsemőt, vagy a palesztin édesanya szoptatja meg a zsidó gyereket. Egyszerűen azért, mert gyerek.

A záró gondolatom így szól. Jézust behozzák a templomba, bár nem úgy alakultak a dolgok, ahogy az álmaik szerint ez volt, bemutatják őt, és utána úgy élnek, hogy az a gyerek tud erősödni, tud növekedni, okosodik is, és az Isten kedvét leli ebben a folyamatban.

Olyan szívesen sóhajtoznék egyet-kettőt, és élnék veletek együtt úgy, hogy körülöttünk a gyerekek erősödjenek és növekedjenek, okosodjanak. De nem azért, mert mi példát mutatunk nekik, ugyan már. Zárásképpen hadd emlegessem meg Ranschburg tanár urat, aki azt mondta az apukáknak és anyukáknak: „Ugye tudjátok, hogy a gyerekeitek nem hallgatnak rátok, hanem nézik, hogyan éltek.” Ezért a gyerekeinknek nem példát kell mutatni, hanem úgy élni, ahogy érdemes, ’oszt úgyis olyan pontosan fogják tudni, hogy mi volt a szüleik bölcsessége. Ezért, hogyha szeretnénk, hogy a gyerekeink egyre nagyobb bölcsességre jussanak, akkor érdemes talán úgy élnünk, az összes gyerekre vonatkozóan, hogy ők kedvüket leljék az életben.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)