Mt 5,1-12a - Mindenszentek

„Boldogok…, mert…”

Olvasmány (Jel 7,2-4.9-14)

Én, János láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel. Nála volt az élő Isten pecsétje. Hangos szóval így kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt arra, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!” Ekkor hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből. Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Hangos szóval kiáltották: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak. Arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent: „Ámen. Áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Ámen.” Ekkor a vének közül az egyik megszólított, és megkérdezte tőlem. „Kik ezek a fehér ruhások és honnan jöttek?” Ezt feleltem: „Te tudod, uram!” Erre ő azt mondta: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.”

Szentlecke (1Jn 3,1-3)

Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.

Evangélium (Mt 5,1-12a)

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”

Vasárnapi beszéd

A boldogmondások úgy kezdődnek, hogy „Boldogok a szegények, akik éheznek, akik szomjaznak…” Tudjuk, hogy Lukács evangélista szava, ahol nem is csak az szerepel, hogy lélekben szegények, vagy az igazságra szomjazók, hanem a szó szoros értelmében Jézus erről beszél, hogy a szegények, hogy ennek az üzenete elsőre nem is könnyen fogadható be. Főleg azért nem, mert ha a realitásérzékünkben vagyunk, és a tényekből indulunk ki, akkor azt olvashatjuk, vagy azt tudhatjuk, hogyha ránéznek a kutatók arra, mely társadalmi csoportok a legboldogtalanabbak, akkor rendre mindig ugyanaz a csoport mutatkozik a legboldogtalanabbnak, attól teljesen függetlenül, hogy New Yorkban élnek, hogy Budapesten élnek, vagy Kalkuttában vannak, és ők a hajléktalanok. Vagyis, ha a tényekből indulunk ki, a tények azt mondatják velünk, hogyha nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nincs hol lakni, és holnap is így lesz, meg holnapután, az szétmarja az emberi lelket. Akkor mégiscsak mit kezdjünk Jézusnak a szavával?

Hogyha mindez így van, márpedig így van, akkor tovább gondolkodva a tényeken és a realitásokon azt is tudhatjuk, hogy a ma embere joggal mondja azt, hogyha van mit enni, van mit inni, hogyha van mit fölvenni, és van hol lenni, van hol lakni, akkor számunkra ez az alapvető, vagy minimális jólétnek az alapja és minimuma. És hát joggal mondjuk így, és mondjuk azt erre, hogyha valaki ezekkel rendelkezik, és ráadásul tudja, hogy így lesz holnap is, meg holnapután is, sőt, nem csak neki, hanem a szeretteinek, hogy azt mondhassa magáról, hogy egy alapvető jólétben tud élni, ami – és ide szerettem volna eljutni – megfelel az emberi méltóságnak. Mert amikor valaki nyomorog, és nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nem tud hol lakni, az már ellentétben van nem csak a szükségletekkel, vagy vágyakkal, hanem mindazzal, amire mi azt mondjuk, hogy „Isten a saját képére és hasonlatosságára formált bennünket, és a saját életéből és méltóságából adott.”

Tulajdonképpen az első gondolat azt akarja hangsúlyozni, hogy nehogy idealizáljuk az éhséget, szomjúságot, szegénységet, és az éhezést, az összes többit, hanem ha a realitás talaján állunk, akkor azt mondhatjuk, hogy éppenséggel ezek azért is roncsolják és ölik meg szinte az emberben a lelket, mert előbb-utóbb elvesznek tőlünk valamit, ami nélkül talán igazán és még inkább, nem lehet élni; ez pedig a remény. Amikor Jézus elmondja a boldogmondásokat, akkor nyilvánvaló, ha csak annyi hangozna el: „Boldogok a szegények, de még inkább, talán a nyomorgók. Boldogok, akik éheznek, boldogok, akik szomjaznak, akiknek nincs mit fölvenni, akik vágyakoznak. És ennyi, tegyetek vele, amit akartok!” Hát… De a boldogmondásokban az van: „Boldogok a szegények, mert…”, „Akik szomjaznak, akik éheznek, akik vágyakoznak, mert…”. És a mert után következő rész nyitja meg azt, hogy egyáltalán miért lehet azzal kezdeni a mondatot, hogy boldogok. Azért, mert éppenséggel akár, lehet, hogy most nincs mit enni, nincs mit inni, éppen nem tudok elég meleget magamra venni, de hogyha az a mondat, hogy nincs mit ennem, itt fejeződik be, akkor így maradtam. De ha ott fejeződik be: „Nincs mit ennem most, de…”, „Nincs mit innom most, de…”, „Még most nem tudok mit fölvenni, de…”, „Talán még nincsen hol laknom, de…” És amikor bármilyen nehézségben vagyunk, és a mondat nem ott fejeződik be, hogy nincs, hanem ott, hogy de, hogy „Most így van, de…”, akkor az megnyitja az emberi szívben a reménység ajtaját.

Ahogy a reménység megnyílik bennünk, egyszer csak elkezdünk látni tovább, és messzebb, és ez a reménység egyszer csak elkezd nekünk erőforrássá lenni, akkor is, ha most így van. Ez a fajta reménység számunkra azt jelenti, hogy kétség kívül, nem azért vagyunk most boldogok, mert majd öt év múlva, vagy ötven év múlva azt az ígéretet kaptuk, hogy majd ott jó lesz. Hát most nem azért vagyunk boldogok, mert most akkor még ugyanúgy rosszul vagyunk, hanem azért, mert abba az irányba nézhetünk, mert az irányultságunk az, hogy számunkra van holnap, és van holnapután, és van azután, és mindez valahova vonzza a tekintetünket.

Ezért a második gondolat ez, nem csoda, hogy a boldogmondásoknak nem csak az első fele hangzik el, mert az tulajdonképpen az ember elárulásával volna egyenlő, hanem utána azzal, hogy a nézőpont kitágul, egyszer csak ezeknek a kijelentéseknek van valódi iránya. És ez pedig azt jelenti, hogy megjelenhet bennünk a remény. Ez a remény akkor már nem csak magunkra irányulhat, hanem másokra, sőt mindenkire, és így érkezünk el a harmadik gondolatig.

Ez pedig, mikor az embert ismerők fölteszik a kérdést: Rendben van, meg-megérint bennünket a remény. A reménység meg-megjelenhet, ámde vannak olyanok, akikben valahogy kihuny a remény, vagy elvész a remény, vagy már elérhetetlenné válik. Ővelük mi történik? És miért van az, hogy valakiben a remény eleven, akkor is, ha itt és most fáj, és van, akikben a remény egyszer csak megtörik? És az embert értők az mondják, azért, mert van, akiben az életerő egy belső forrásból számára elérhető. És mit jelent ez, hogy az életerő belső forrásához képesek vagyunk kapcsolódni? Az azt jelenti, hogy itt és most, és mindig itt, és mindig most, átéljük a cselekvőképességünket. Hogy képesek vagyunk tenni itt és most, bár itt és most nincs, bár itt és most szomjas vagyok, és éhes vagyok, és szenvedek. De még inkább, te itt és most szenvedsz, vagy szomjas vagy, vagy nem tudsz fölöltözni, de a belső forrás segít bennünket abban, hogy átéljük a cselekvőképességünket, az alkalmasságunkat arra, hogy lehet, hogy itt és most így van, de tehetek azért, hogy holnap ne így legyen. Hogy ez most az én kezemben van, és ez így lesz akkor is, ha nehéz, és így lesz akkor is, hogyha sokaknak nehéz.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Akik értik az embert, azt mondják, hogy az emberi szívben van egy ilyen forrás. De ennek a forrásnak van néhány jellegzetessége, íze annak a víznek, ami ebből a forrásból fakad. Mégpedig az egyik az, hogy azok tudnak ebből a forrásból meríteni, akik a saját céljaikat egyben látják valami náluk többel. Mert az ember olyan esendő, olyan véges, olyan halandó, és gyarló, hogy az az ember, aki a céljaiban csak magáig jut, előbb-utóbb nagyon gyönge lesz. Pont annyira gyönge, mint amennyire halandó, pont annyira gyönge, mint amennyire öregszik, pont annyira gyönge, mint amennyire megbetegszik. Ezért az az ember marad cselekvőképes, aki túllát saját magán, és a céljait összefüggésbe hozza valaki, valami nála jóval többel.

És hogyha ez így történik, egyszer csak születik bennünk valami, és ez ennek a víznek a másik íze. Ez pedig így szól. Tulajdonképpen akármilyen nehéz itt és most, tudok úgy élni, ahogy érdemes. Akármennyire is szenvedek itt és most, élhetek úgy, hogy azt mondjam: ezért érdemes embernek lenni. És amikor bármelyikünk úgy él, hogy maga előtt azt mondhatja: „Én most úgy élek, ahogy érdemes.”, egyszer csak számára megnyílik a reménység ajtaja, és akármilyen nehéz most, cselekvőképes lesz a jelenben. Mert amikor úgy fekszem le, hogy ma is úgy éltem, ahogy érdemes, akkor lesz erőm, hogy úgy éljek holnap, ahogy érdemes.

Tegnap nagyon sok száz kilométert vezettem, kicsi falvakon keresztül, szinte egész Nógrád megyén átmentem. Tulajdonképpen csodás, és lenyűgöző volt, ahogy a kicsi falukban menve az út mellett a temetőkben ezer kicsi fény, sok száz fény, következő falu, sok száz fény, következő falu, megint sok száz fény. Arra gondoltam, hogyha nem lenne Mindenszentek, nem lenne Halottak napja, nem is látnám, hogy ott van valami. Néha meg kell gyújtani ezeket a gyertyákat, hogy világos legyen számunkra, hogy itt van valami, hogy itt van valaki, hogy itt vannak valakik. Ezért Mindenszentek ünnepe, és természetesen, ahogy a halottjainkra is gondolunk, talán valami ilyesmi, hogy meggyújtjuk ezeket a kicsi mécseseket azért, hogy számunkra is tudatos legyen: „Hát azért, tudjuk, hogyan érdemes élni.” Néha elboríthat bennünket a sötétség, és elvesztjük a lépést, hogyan érdemes élni, de most meggyújtjuk a kis mécseseket, és látjuk, óh, nem vagyunk egyedül. Milyen sokan vannak, nem csak a szeretteink, hanem a szentjeink. És ahogy látjuk ezt a sok pici fényt, a szentekből áradó fényecskéket, ah, valahogy utat mutat számunkra a jövő felé, és az erőt ad a jelenben.

Ezért a záró gondolatom így szól. A Mindenszentektől eljutni a saját szeretteinkig, őértük imádkozva, az Isten jóindulatába ajánlva őket. Aztán valahogy visszavezet bennünket a fény a Mindenszentekig, és Istenig, aki olyan sok jó ötlettel ajándékoz meg minket, hogy hogyan érdemes itt, ezen a Földön élni.

A Miatyánk előtti gondolat

Imádkozhatunk most azért, hogy bennünk az út a jelen, és a jövő között világos legyen. Nem azért, mert tudjuk minden esetben, hogy mit kell tennünk, főképp pedig azt nem, hogy mi vár ránk. De amit elég jól tudhatunk, az, hogy akármit is kell tennünk, hogyan kell csinálnunk. Imádkozhatunk most azért, hogy azt, hogy hogyan is csináljuk az életet, azt lássuk nagyon tisztán és egyértelműen, mert az segít majd bennünket akkor, amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne csinálnunk. Miatyánk…

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )