Lk 19,1-10 - Évközi 31. vasárnap

Látni, meglátni – az evangélium tükrében

Olvasmány (Bölcs 11,22-12,2)

Uram, az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, s mint a földre hulló hajnali harmatcsepp. De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. Mert szeretsz mindent, ami van, és nem utálsz semmit abból, amit alkottál. Hiszen ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogyan is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te létre nem hívtad volna? De te mindent kímélsz, mert a tiéd minden, ó, életnek barátja. Milyen jó és kegyes mindenben a te szellemed, Uram! Alig bünteted azokat, akik eltévednek; inted azokat, akik vétkeznek, és a szívükre beszélsz, hogy gonoszságukat elhagyva, higgyenek benned, Uram.

Szentlecke (2Tessz 1,11-2,2)

Testvéreim! Állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben. Így dicsőül meg Urunk, Jézus neve bennetek, és ti őbenne, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből. Van még egy kérésünk, testvérek: Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és a vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságtokat, és ne ijesszen meg benneteket sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél, mintha az Úr napja már küszöbön állna.

Evangélium (Lk 19,1-10)

Abban az időben Jézus Jerikó városán haladt át. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki a vámosok feje volt. Szerette volna látni és megismerni Jézust, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Így hát előrefutott, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia. Amikor Jézus odaért, felnézett és megszólította: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre ő sietve lejött, és örömmel fogadta Jézust. Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték: »Bűnös embernél száll meg.« Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” Jézus ezt felelte neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.”

Vasárnapi beszéd

Olyan sokszor szerepel ebben a rövid evangéliumi történetben, hogy látni, hogy meg szerette volna látni, és látni akarta, és Jézus fölnézett rá, és észrevette őt. Erről szeretnék most néhány gondolatot hozni, mit jelent ez, hogy meglátni, vagy látni, észrevenni – mégpedig az evangélium összefüggésében.

Az első gondolat az, ahogyan Zakeus nekiindul, mégpedig azért, mert szeretné látni Jézust. Milyen érdekes, hogy miközben ez a terv számára, hogy látni Jézust, aközben észrevétlenül az is történik, ahogy fölmegy az emberek feje fölé – nyilván szándékosan is, jó is ez így neki, mert hiszen nem egy közkedvelt ember – megteheti azt, hogy ő viszont ne látszódjék. Ahogy szokták ezt mondani, mikor valaki autót vezet, és aztán a közlekedéssel kapcsolatosan halljuk az okos tanácsokat, ami igazán számít, ahogy az együttléteinket alakítjuk, hogy lehessen minket látni, és mi is jól lássunk. Látni, és látszani. És hogy itt van Zakeus, aki akar látni, de tulajdonképpen jobban szeretné, ha őt viszont nem látnák. Történik itt valami, hogy miközben ő látni szeretne, Jézus észreveszi őt, meglátja őt, és kihozza ebből az állapotából, hogy „Én nagyon szeretnék látni, de az lenne jó, ha engem nem látnának. Legjobb lenne, ha nem vennének észre.”

Éppen néhány héttel ezelőtt olvastam egy érdekes cikket, és úgy meg is ragadt bennem. Lehet, hogy pont a mai vasárnapra olvastam ezt el, hogy amikor az agresszióról van szó, akkor azt mondják a kutatók, hogy itt is mennyire nagy jelentősége van annak, hogy „látni és látszani”. Hogy képesek legyünk kifejezni magunkat, hogy láthatóvá tudjuk magunkat tenni. Ahogyan láthatóvá tesszük magunkat, ez milyen nagy lehetőség arra vonatkozóan, hogy mások ne bántsanak minket, vagy hogy ne bánjanak velünk rosszul, mert képesek vagyunk magunkat láthatóvá tenni. De érdekes az, hogy annak a történetnek a végén, amit ma olvastunk, valami nagyon szép dolog történik. Igen ám, de az elején ahhoz, hogy ez a szép dolog megtörténjen, Jézus először észre kell, hogy vegye ezt a Zakeust, és meg kell szüntetnie a félelemből fakadó, aggodalom vezérelt cselekvést, hogy „Jobb lesz, ha én nem látszódom.” Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Szépnek látom ezt az indulást, hogy ő látni akar, és Jézus pedig azt akarja, hogy ő látszódjék is, mégpedig azért, mert észreveszi.

Rögtön így el is érkezünk a második gondolatig, hogy milyen mást látnak a körülállók, és milyen mást lát Jézus. Például a körülállók azt mondják: „Bűnös ember.” Tulajdonképpen Zakeusnak a múltját nézik. Azt mondják, hogy a múltban ezt és ezt, és ezt követte el. És de érdekes, hogy Jézus ennek az embernek nem a múltját nézi, miközben tud róla, de nem azt nézi, hanem a jövőjét. A történet végén, amikor azt mondja: „De hát ő is Izrael elveszett fia, és most ami elveszett, megkerült, és üdvösség köszöntött e házra.” És a kettő között, hogy „Ma nálad kell megszállnom.”, a kettő között mit látunk? Azt látjuk, hogy ez azért történhet meg, mert Jézus nem a múltját nézi, hanem a jövőjét. Nem azt, ami már így van, vagy akivé eddig lett, hanem azt, amit ő tehet ezután, és akivé válhat. Milyen érdekes, hogy az a nézőpontunk mindig, hogy a múlt, hogy hogyan volt a múltban, mit tett a másik, hogy mit tettél, és hogyan csináltad, és… Hogyan szűkül be a világunk, és miközben látunk, egészen elvakulunk, és sötétség borul ránk.

A második gondolat tehát így szól. Milyen izgalmas ez, hogy Jézus mást lát. És ez most csak az egyik. Az egyik csak az, hogy míg sokan a múltat látják, Jézus a jövőt, míg sokan azt, hogy mi az, ami már megtörtént, és már így van, Jézus pedig a lehetőséget, hogy mi az, ami lehetséges. De van itt egy harmadik szempont is. Az, hogy a körülállók azt nézik, hogy ez a Zakeus kitől mit vett el, Jézus pedig azt látja, és azt nézi, hogy ez a Zakeus kinek mit adhat. Milyen érdekes, hogy amikor valaki a múltat nézi, és azt, hogy ki és mit és hogyan vett el, és ki és mikor és hogyan volt igazságtalan, és ki és mikor… és nem is folytatom a sort. Hogy ebben a világban szinte már nem marad semmi tere annak, hogy mit lehetne akkor tenni. Rendben van, ki mit vett el, de hogy mit lehetne adni?

Ezért a harmadik szempont, itt a második pontnál ez. A többség azt nézi ott, Zakeus körül, hogy ez az ember mit vett el. És azután ebből a három dologból a múlt, ami már megtörtént, ami végérvényes, és hogy mit vett el, ebből születik aztán egy szó: bűnös. Jézus pedig látja a jövőjét, a lehetőségét, mindazt, amit adhat, és azt mondja: „Izrael fia, és Isten meghívta őt az üdvösségre.” Ebből valami egészen más születik, miközben Zakeus ugyanaz a valaki.

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a ma embere igazából már erre nem is annyira érzékeny, hogy bűnös. Azt gyanítom, hogy ez most már nem az a – mondjuk leginkább – megbélyegző szó, amit ha valaki kimond a másikra, mint mondjuk a választott nép körében, hogy: „Jaj, csak ezt ne!” Játszottam egy csomót ezzel, hogy ma mi minden tűnhet úgy, hogy „Jaj, csak ezt ne!”. Arra jutottam, hogy nem mondom el. Ha van kedvetek, játsszatok ti is ezzel, mik azok a megbélyegző szavak? Már nem az annyira, hogy bűnös, hanem hogy… És hogy amikor megszületnek ezek a szavak, hogy akkor hahh, a sötétség és a zártság világába kerülünk. Ezt sem akarom hosszabban mondani.

Harmadik. Éppen amiatt, ahogy most soroltuk, hogy a jövőt…, a lehetőséget…, mit adhat…, – hogy ez Jézus esetében mennyire nem realitásvesztés! Nem arról van szó, hogy nem látja a múltat, hogy mit vett el, és mi az, ami már megtörtént. Nagyon is látja, csak nem azt nézi. Ez egy óriási nagy különbség, és ebből az adódik, hogy ennek az embernek a szabad cselekvésére egy óriási tér nyílik.

Eszembe jutott egy élményem, talán két, vagy három évvel ezelőtt volt. Vasárnap, gyerekmise. Ez nem a múlt heti élményem, ne aggódjatok. Mert akkor a mikulásos élményeimet mondtam el, de ez most nem az. Szóval, elkezdődött a gyerekmise, kijöttem, leültem oda, egyedül voltam. Ministránsok éppen nem voltak, és elkezdtük énekelni a Dicsőséget, és közben pedig azt láttam, hogy az első sorban ült egy kislány, aki nagyon-nagyon engem nézett, de nagyon-nagyon. Erről jutott eszembe, Zakeusról, hogy annyira nézett, hogy nem tudom, ebből mi lesz. Előre hajolt, és így nézett. Ment a Dicsőség, első néhány sor, és a legváratlanabb módon ez a kislány onnan elindult, följött a Dicsőség alatt a szentélybe, és odaült mellém. De nem ministrálni akart, miközben akik ott voltak a templomban, meredten nézték, hogy ebből mi lesz. A kislány kicsit odabújt hozzám, és azt mondja nekem: „Feri atya, meghalt a macskám.” Hát, ez elég váratlanul ért, és érzékeltem, hogy a Dicsőség közepén járunk, úgyhogy nem sok időm van. És hát én is úgy odabújtam hozzá, és mondtam neki, mert hát ez most a mi kettőnk ügye, senki másra nem tartozik, mert akkor mondta volna hangosabban, vagy nyilvánosabban, hogy: „Hű, de sajnálom.” De aztán azt gondoltam, hogy talán ez nem lesz elég, és úgy folytattam: „Tudod, hogy a macskák is a mennyországba kerülnek?” Ez tényleg így van, ezen most ne töprengjetek olyan sokat. A kislány pedig a következőt válaszolta, de suttogva nekem: „Tudom, de attól még szomorú vagyok.” Akkor azt mondtam neki: „Megértem.” Akkor ő biccentett egyet, és visszaült a helyére, a Dicsőséget pedig pont be tudtuk fejezni.

Ez jutott eszembe erről a harmadik pontról. Mert amikor a kislány kijött, és odaült mellém, persze hogy arra gondoltam, hogy a többség most mit lát. De főképp pedig, mert azt látja, hogy a kislány odaül mellém, de vajon mit néz, és hogy milyen gondolatai támadnak, hogy: „Hát ez a gyerek meg mit csinál? És mit képzel?” Olyan…, hát, nem is akarom tovább mondani.

A negyedik, a negyedik gondolat pedig így szól, hogy akkor tulajdonképpen rácsodálkozhatunk arra, hogy néha nem is az a legfontosabb, hogy mit látok, még csak nem is az, hogy mit nézek, hanem hogy hogyan. Gyakran találkozom azzal, mikor valakinek jól megy sora, akkor megengedi azt, hogy rosszul bánjon másokkal. Vannak mások, akiknek mikor rosszul megy a sora, akkor pedig valahogy nem bírnak jól bánni másokkal. Milyen érdekes ez, hogy néha, amikor jól megy, vagy néha, amikor rosszul, vagy amikor nem tudjuk éppen, mit kellene tenni, akkor sokszor zavarban vagyunk, és aggódunk, és félünk, és bizonytalanok vagyunk. Amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne tenni, akkor néha elveszítjük azt, ami ilyenkor a legnagyobb segítségünkre van, hogy akkor viszont hogyan kéne bármit is tenni. Néha egyáltalán nem látjuk pontosan, mit kéne tenni. Ilyenkor tudatosítom, hogy igen, nem tudom pontosan, mit, de abban egyre világosabb vagyok, hogy akármit is fogok tenni, most, hogy nem tudom, mit kéne tenni, a lényeg az lesz, hogy hogyan fogom csinálni. Hogy amikor félek, akkor is jól bánok-e veled, vagy amikor aggódok, vagy amikor bizonytalan vagyok, vagy dühös, vagy ideges, vagy feszült, vagy szorongok, vagy mikor nem tudom mi és hogyan lesz, vagy mit hogyan kell tennem, hogy akkor nagyon világos lehet számunkra, nagyon világos, hogy hogyan érdemes cselekedni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )