Mt 4,1-11 - Nagyböjt 1. vasárnap

A kísértés folyamata

Olvasmány (Ter 2,7-9;3,1-7a)

Miután a föld termékennyé vált, az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. Az Úristen kertet telepített Édenben, Keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas, azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és rossz tudásának fáját. A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amelyet az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” Az asszony így válaszolt a kígyónak: „A kert fáinak gyümölcseiből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.” Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: „Semmi esetre; nem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az Isten, aki ismeri a jót és a rosszat.” Az asszony látta, hogy a fa (gyümölcse) élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát a gyümölcsből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy mezítelenek. Fügefa leveleket fűztek össze és kötényt csináltak maguknak.

Szentlecke (Róm 5,12.17-19)

Testvéreim! Egy ember által lépett a világba a bűn, és a bűn következményeként a halál. Így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek. De ha egynek bűnbeesése következtében, egy miatt uralomra jutott a halál, mennyivel inkább élnek és uralkodnak majd az egy Jézus Krisztus által azok, akik a kegyelem és a megigazulás bőséges ajándékát kapják! Mert miként egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, ugyanúgy egynek igaz volta minden ember életére megigazulást áraszt. Amint ugyanis egynek engedetlensége minden embert bűnössé tett, ugyanúgy egynek engedelmessége igazzá tett sokakat.

Evangélium (Mt 4,1-11)

Abban az időben: A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.” Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van: Angyalainak megparancsolta: A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!” Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.

Vasárnapi beszéd

Örülök, hogy itt lehetek. Nem esett jól nekem a múlt vasárnap este, hogy nem tudtunk együtt lenni. De most itt vagyok, és amennyire a hangom engedi, próbálom érthetően, hallhatóan mondani a szót.

A megkísértés-történet kapcsán szeretném azt hangsúlyozni, hogy a megkísértés, miközben kétség kívül a szentírás tanúsága szerint is megvannak a kitüntetett pillanatok benne, az a helyet, amikor egyszer csak megszólíttatunk, és „Na!” Hogy miközben ezek kétség kívül nagyon világos, nagyon erőteljes pillanatok és helyzetek tudnak lenni, aközben a kísértés lényegileg egy folyamat. Ezért a kísértésről annak a folyamat jellegében szeretnék beszélni, amely folyamatban aztán kétség kívül meg szoktak jelenni azok a nagyon kritikus pillanatok és helyzetek. A másik pedig, hogy szívesen beszélünk a kísértésről, vagy kísérthetőségről tematikusan. Vagyis azt mondjuk, kinek a pénz, kinek az élvezet, kinek a hatalom, a másiknak a hírnév, és így tovább. Ezt sem szeretném most. Nem témák szerint szeretnék veletek együtt gondolkodni most, hanem az ember felől. Az ember felől, a személy felől, aki átél valamiféle folyamatot, és ezáltal megnevezhető az, hogy hogyan válunk kísérthetővé, és ez aztán egy folyamatban hogyan érkezhet el addig a pillanatig, amely pillanatot, ha mindig csak a pillanatot nézzük, akkor a többségünk szét fogja tárni a karját, és azt mondja: „Hát, ott már nem sok esélyem volt.” És lehet, hogy ez így reális. Ezért ne a pillanatot nézzük, ne a témát nézzük, hanem a folyamatot és a személyt.

Összeírtam egy pár gondolatot, hát, kilencet. De nem azért, hogy bepótoljam a múlt vasárnapot, szó sem lehet róla. Nem akarom ezt nagyon árnyaltan mondani, hanem szinte csak megnevezgetni. Éppen azért, mert lehet, hogy rád pont egy tizedik lesz jellemző, amit én úgysem tudhatok. Tehát, akkor elkezdek beszélni.

Az első. Kísérthetővé válhatunk akkor, hogyha nagy szeretethiányaink vannak, akármit is jelent most ez, hogy szeretethiány. Mert aki azt éli át, hogy őt nem szeretik eléggé, vagy nem szeretik elég jól, vagy nem szeretik elég intenzíven, az bőven elég, hogy te ezt gondolod. Azt mondja a szakirodalom, hogy megjelenhet bennünk a szeretet utáni sóvárgás és mohóság. Amikor a szeretetre, mint a legnagyobb értékre úgy tekintünk, és úgy éljük meg, hogy engem nem szeretnek eléggé, nem szeretnek elég jól, hogy én itt nagyon erős vágyakat élek át, és ez nem töltődik be, az azt jelenti, hogy a lelkem kísérthetővé vált.

És mindegyik gondolatnál szeretnék egy-egy kapaszkodót is mondani, hogy ne csak megnevezzük, hogy hogyan válhatunk kísérthetővé, hanem mibe kapaszkodhatunk akkor. Mindegyikünk, amikor ez lehet, hogy egy időszak, lehet, hogy valaki lelkének pont ez a sérülése, hogy „Amióta az eszemet tudom, amióta a testemet érzem, valahogy ez a benyomásom, hogy nem szeretnek eléggé, nem szeretnek igazán. Akárki is szeretett, valahogy nem elég az nekem.” A kapaszkodónk az lehet, hogy most már felnőttek vagyunk, és a kísérthetőségnek pont az egyik nehéz pontja az, hogy elkezdjük mástól várni, hogy ő csináljon valamit, de ő aztán csinálja is, és amikor jön valaki, és fölajánlkozik, hogy majd ő szeret minket, ez már lehet, hogy egy következő lépés a megkísértés-történetünkben. Ezért, ha szeretnénk talpon maradni, akkor érdemes elsajátítani azt, hogy miközben lehet, hogy egy életen keresztül küzdünk azzal, hogy valahogy nem szeretnek eléggé, és annyira vágyunk rá, hogy egy kicsit szeressenek, hogy hogyan tudunk magunkról gondoskodni, hogy hogyan vagyunk képesek a saját szükségleteinkkel törődni. Mert ez nagy segítséget jelent. Ennyit akarok majd egy-egy pontról, nem akarom hosszabban mondani. Úgyis, ami nektek fontos, úgyis az megy bennetek tovább.

Második. Amikor valaki azt éli át, hogy őbenne mindig oly sok hiány van. Hogy ez is hiányzik, és az is hiányzik, és főképpen, hogyha a lelkem abban a folyamatban ágyazódik meg, hogy újból és újból mindig a hiányaim alapján élem át a napjaimat, hogy „Most ez sincs, és de kéne. És akkor az sincs, és az is de hiányzik.” Szóval: hiány, és hiány, és hiány. Miért válunk sebezhetővé és kísérthetővé? Azért, mert a hiányaink végtelenek. Ezért aki nagyon a hiányról hiányra éli át a napjait, ő tulajdonképpen éppen ezért állandóan sebezhető és kísérthető.

Ez ahhoz hasonlít, hogy most már a kapaszkodó részét mondjam, hogy vannak olyan társkapcsolatban élők, akik elmondják, hogy rengeteg problémájuk van, és tényleg így van. És minden kapcsolatban sok probléma van. Most nekiállhatunk a problémákat megoldani. Az szokott a tapasztalat lenni, hogy még több probléma lesz. Ezért, miközben a megoldható problémákat érdemes megoldani, aközben akik igazán úgy tudnak élni, ahogy az nekik is, meg másoknak jó, ők azt csinálják, hogy egy idő után nem a problémáikat akarják megoldani, hanem megtanulni szeretetben együtt élni úgy, hogy a problémák maradnak. Különben meg akarhatunk oldani minden problémát, és előbb-utóbb a férj vagy a feleség megy.

Tehát a második, hogy mindig és folyton-folyvást lesznek hiányaink, amelyek betölthetetlenek. Ezért érdemes megkapaszkodni abban, hogy bizonyos hiányokkal is egész jól el lehet élni. Sőt, néha egész pompásan (el) lehet élni. És ahogyan a férj és a feleség nem old meg minden problémát, mégis reálisan mondhatják azt, hogy tulajdonképpen szeretünk együtt lenni. Néha kibírhatatlan, de attól még…

Harmadik gondolat. Nagyon kísérthetővé tesz bennünket az, ha folyamatos stresszben élünk. Ha a folyamatos stresszben való életünk állandósul, megjelenik a kimerültség, vagy a kiégés, akkor két dolog föl fogja ütni a fejét. Először az, hogy elkezdünk a függőségeinkből rövid távon egyensúlyokat létrehozni. Ugyanis amikor fáradtak vagyunk, és kimerültek, és kizsigereltek, akkor a függőségek nagy lehetőséget jelentenek, hogy gyorsan és rövid távon, valami picike kis energiához, vagy élvezethez jussunk. És amikor a függőségeinknél vagyunk, akkor már a kísértéseinknél is vagyunk. Ennél talán még egy nehezebb helyzet, hogy amikor állandósul a stressz, majd a kimerültség és a kiégettség, akkor majdnem mindegyikünknél – mert hiszen már feszültek vagyunk és lestrapáltak, idegesek, és nem is akarom folytatni, ingerlékenyek – ilyenkor néha az a benyomásunk, hogy most már muszáj, hogy valami jó is legyen. És megjelennek a szélsőséges magatartásformák, akár erkölcsi értelemben is.

Tehát a harmadik gondolat: amikor állandósul a stressz, a feszültség, és aztán nem akarom végig mondani a sort, kiégés, és kimerültség… Mi a kapaszkodónk? Hogy elkezdjünk rendszeresen önmagunkért cselekedni. Nem alkalomszerűen, nem tűzoltás-szerűen, hanem minden nap, és minden héten, és minden hónap, és minden év, alaposan és rendszeresen. Akár azt is mondhatnám, hogy elkezdhetjük magunkat beírni a naptárunkba.

Következő gondolat. Hogy egy egész más felől beszéljek a kísérthetőségről; a bántalmazott személyek általában kísérthetőbbek. Még pedig azért, mert a gyerekkori bántalmazásnak a lenyomata egy életen keresztül ott van az emberi lélekben. És ha elolvassuk azoknak az életrajzát a diktátoroktól kezdve az erősen autoriter személyiségekig, azt látjuk, hogy majdnem mindegyiknél közös vonás a gyerekkori fizikai, és egyéb, sokszor súlyos bántalmazás. És amikor valaki gyerekkorában sok bántalmazást szenvedett el, akkor neki valahogyan reagálnia kellett erre, és nem egyszer érzéketlenséggel, vagy kegyetlenséggel, vagy részvétlenséggel, az együttérzés hiányával, vagy megkeményedéssel reagált a lelke.

Ezért, ha a kísértés ellen lehetne valamit mondani, azt mondanám, ne bántsuk a gyerekeinket. Mert ha a gyerekeinket bántalmazzuk, akkor nem sok minden marad más nekik, mint hogy megkeményedjenek. És a megkeményedett ember, pff, máris abban a folyamatban van, amiben kísérthetővé válik.

A következő gondolat. Kísérthetővé válunk az által is, hogyha komoly igazságtalanságokat szenvedünk el. Mert mindenki, aki úgy éli, és úgy hordozza a lelkében, hogy „Velem nagyon piszok dolgokat tettek, nagyon méltánytalan volt, nagyon igazságtalan, és nem szolgáltam rá.”, az emberi lélek gyakorta úgy működik, hogy azt mondja: „Na, akkor viszont megengedhetem magamnak azt, hogy…” Egyszer csak fölerősödik bennem az, hogy „Te így? Na, akkor én is úgy. Szemet szemért, fogat fogért.” Rombolóvá tud bennünk lenni az ösztönös igazságérzet, kísérthetővé válik az a személy, akivel szemben sok igazságtalanságot követtek el. Mégpedig azért, hogy ő abból valamilyen módon, valakiknek visszaadjon. Egészen fájdalmas, hogyha olyanoknak is ad vissza, akik egyébként őt sosem bántották. De az ösztönös igazságérzet nem egy pihepuha, finom működésmód. Ezért mi az, ami segíthet? Annak a tudatosítása, hogy mindig van lehetőség arra, hogy másképpen cselekedjünk. Hogy senki kívülről nem mondja meg, hogy azt csak így lehet, vagy csak úgy. És ha úgy döntök, akkor nem adom vissza.

Hát, szerbusz! (Egy kisgyerek futott előre a két padsor közötti folyosón – szerk.) Következő gondolat. Amikor valamilyen oknál fogva beszűkülten élünk, az nagyon kísérthetővé tesz minket. Hadd utaljak most vissza az eredeti történetünkre. Negyven nap és negyven éjjel, és szép lassan egyre nagyobb lesz az éhség. És ahogy a folyamatban egyre nagyobb lesz az éhség, egyre nagyobb a veszélye annak, hogy már szinte semmire ne gondoljunk, csak a kenyérre. A beszűkültség sokféleképpen jöhet létre. Beszűkült lehetek az által, hogy énközpontú vagyok. Beszűkült lehetek az által, hogy nem találom az életem értelmét, nem tudom megmondani, hogy mi az, amiért igazán hajlandó vagyok bizonyos dolgokról lemondani, vagy bizonyos személyekért akár szenvedni, vagy áldozatot vállalni. Ha beszűkültem, és nem tudom megmondani, hogy mi az életem értelme, akkor nagyobb valószínűséggel fogok csapongani, ide-oda nyúlni, és kapkodni, hogy valamiben talán csak meglátok, csak megérzek, csak megélek valamit.

Beszűkültség lehet az is, hogy valaki valami fájdalomba, sebébe, sérelmébe bezáródik. Az énközpontúság, az élet értelmének az elvesztése, a sebzettségbe való bezártság, mint a lélek folyamatai, nagyon kísérthetővé tesznek bennünket, mert ki se látunk belőlük. És amikor jön a kísértő, és mond valamit, nekünk semmi nem jut eszünkbe. Mi az, ami segít? Hogy fölemeljük a tekintetünket. Újból és újból fölemeljük a tekintetünket, hogy magába ne szippantson valami minket beszűkítő tapasztalás. Az élet sokkal több, mint az élettapasztalataink.

Következő gondolat. Kísérthetővé tesz bennünket a romboló környezet. A romboló szakmai környezet, a romboló emberi környezet, a romboló vallásos környezet akár. A romboló környezet kísérthetővé tesz, mégpedig azért, mert az is hosszú távon hat ránk, és észrevétlenül is megtörténik az átcímkézés. Az átcímkézés azt jelenti, hogy egy romboló környezetben értékeket értéktelennek mutatnak már be, és értéktelen dolgokra pedig ráteszik a címkét, hogy az értékes. Tehát például a szolgalelkűség egy romboló környezetben lojalitás lesz. Akkor már föl se tűnik, hogy itt valamiféle kísértést szenvednénk, azért, mert átkeretezés, és átcímkézés történik. Vagy pedig amikor valaki autonóm, és kreatív, akkor arra rákerül egy másik címke, hogy destruktív, hogy rombol. A romboló szakmai-, vagy emberi környezet azért tesz kísérthetővé, mert összezavarodunk abban, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mi fekete, és mi fehér. És ha túl sokáig cserélik ki a címkét a kabátokon és a ruhákon, előbb-utóbb elhisszük, hogy az a fehér, és az meg a fekete.

Azután pedig, ezt akartam utoljára hagyni, hogy azok a személyek, akik azt élik át, hogy számukra a jót tenni nem öröm. Lehetséges, hogy valaki egész életén keresztül azon küzd, hogy amikor tesz valami jót, az nem okoz neki örömöt. Az is lehetséges, hogy csak a fáradtság, a kimerültség, a kiégés, vagy bármi miatt időszakosan, mikor tudom, hogy az a jó, és csinálom a jót, nem okoz semmiféle örömöt. És mikor ez kezd állandósulni, hogy a jó nem okoz örömöt, akkor a kísértés egyszer csak megjelenik, és azt mondja: „Látod, hogy nem okoz örömöt? Én viszont ajánlok egy kis élvezetet. Na, melyik? Az örömtelenség, vagy az élvezet?”

Ezért az utolsó gondolat így szól: Kísérthetővé válunk az által, hogyha a jó nem okoz örömöt. És mi a kapaszkodó ilyenkor? Hogy egészen pontosan tudjuk, és ragaszkodunk ahhoz, hogy mi a jó. És hogyha nem okozna örömöt, akkor csináljuk anélkül. Nem kell azt mondani, hogy nagyon örülök neki. Mert miért kéne azt mondani? Mondhatnám azt, hogy bárcsak örülnék neki. Nem örülök neki, de akkor is így fogom csinálni.

Hogy egy záró képhez eljussak, a szőlő jutott eszembe. Most már lassan el lehet kezdeni a szőlővel kapcsolatos munkákat. Hogy ez mit jelent? Hogy ott van a szőlő, az nem negyven napig van kinn a pusztában, az élethosszig ott van. És a szőlő kapaszkodik a köves talajba, a homokosba, a sziklába, a nehézbe. Mondhatjuk azt, hogy: „Hát, nem akkora öröm ez itt neki.” És mégis, nem keseredik meg. Ezért, ha van valami, amit nem vehetünk ki abból a belső munkából, hogy egy folyamatban a személyiségünkön hogyan érdemes dolgozni az által, hogy az a remény éltet bennünket, hogy ne legyünk kísérthetők amennyire rajtunk múlik, hogy megelőzzünk nagyon sok mindent, és stratégiai döntéseket hozzunk, annak az egyik kulcsa a szenvedéshez fűződő viszonyunk. Mert aki meg akar úszni minden szenvedést, egyértelműen nagyon kiszolgáltatott, és kísérthető lesz. Ezért a szőlő ott van, viszi a nap hevét egy életen keresztül. Lehet, hogy nem olyan kellemes neki, és mégis, nem keseredik meg. Ezért, hogyha megtesszük azt, ami rajtunk múlik, és bízunk abban, aki megteszi azt, ami már nem rajtunk múlik, hogy akkor egy-egy ünnepi pillanatban, egy-egy folyamatnak egy-egy kitüntetett pillanatában, elkezdhetjük ünnepelni azt, hogy az élet milyen édes tud lenni. De az által lesz édes, hogy a szenvedésben nem keseredtünk meg.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )