Mt 17,1-9 - Nagyböjt 2. vasárnap

„Keljetek fel, és ne féljetek!”

Olvasmány (Ter 12,1-4a)

Az Úr így szólt Ábrahámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ábrahám tehát elköltözött, ahogy az Úr megparancsolta neki.

Szentlecke (2Tim 1,8b-10)

Kedves Fiam! Vállald velem együtt a szenvedéseket az evangéliumért, Isten erejére támaszkodva, aki megváltott minket, és szent hívással hívott, nem tetteink miatt, hanem saját elhatározása és kegyelme alapján, amely megnyilvánult most Megváltónknak, Jézus Krisztusnak megjelenésével. Ő legyőzte a halált, és felragyogtatta előttünk az életet és a halhatatlanságot.

Evangélium (Mt 17,1-9)

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”

Vasárnapi beszéd

A tanítványok rémületükben a földre borultak, Jézus pedig odament hozzájuk, megérintette őket, és azt mondta nekik: „Keljetek föl, ne féljetek!” Erről szeretnék beszélni, mégpedig ennek a gyönyörű szép egymásra találásáról, hogy Jézus nem csak azt mondja „Ne féljetek!”, miközben a tanítványok rémültek, vagy rettegnek, hanem hogy kezd valamit a tanítványok félelmével. Mert odalép, mert megérinti őket, mert azt mondja: „Álljatok föl!” És aztán ebben az összefüggésben hangzik el az, hogy „Ne féljetek!” Tehát szó sincs róla, hogy Jézus messziről, távolságtartóan odaveti, hogy: „Mit féltek?” Nem erről van szó, hanem odamegy, fölemeli őket, és így mondja azt, hogy: „Ne féljetek!” Erről lenne tehát szó: a félelemről, és az arra adott válaszról.

Az első. A félelem olyan természetes emberi érzésünk; a rémülettel, rettegéssel, vagy a szorongással és aggodalommal együtt, hogy keresztül-kasul szövi az életünket. Azért is választottam ezt a témát, mert valahogy most még közelebb került a klímaszorongás miatt, a vírusfertőzés miatt. Mit kezdjünk a félelemmel az evangélium alapján?

Az első gondolat így szól: Mindenképpen érdemes megkülönböztetnünk azt, hogy a félelem reális-e, vagy nem, illetve, hogy a félelmünk mértéke reális-e, vagy nem. Ha most a gyerekekkel beszélgetnék, megkérdezném őket: Szerintetek Péter, Jakab és János, amikor ott hirtelen rémületükben a földre omlottak, a félelmük reális-e, vagy nem? Ez az első, és alapvető kérdés, az összes többi ebből következik. Ez most reális, vagy nem? Az olvasatomban a három tanítvány amikor látja, hogy megjelenik Mózes, megjelenik Illés, azután látják, hogy Jézus arca ragyog, a ruhája hófehér, na ezt még bírják. Még úgy ahogy, valahogy kezelik ezt a helyzetet, látszik is, hogy még Péter a cselekvőképességénél van, és még van benne annyi lélekjelenlét, és annyi kreativitás és aktivitás, hogy azt mondja: „Csinálunk három sátrat, jó lesz az nekünk.” De amikor az Isten szól az égből, az már sok nekik. Ezért azt gyanítom, ha most megtörténne velünk ennek csak a fele, lehet, hogy mi is félnénk. Ezért Péternek, Jakabnak és Jánosnak a félelmét reálisnak tekintem. Ez nem az ő belső világuknak az érzékenysége, vagy túlérzékenysége. Reálisnak tekintem. Tehát az első, hogy: Reális-e, vagy nem? És a mértéke reális-e, vagy nem?

A második lépés az, hogy most akkor éppen a válasz tükrében, hogy reális-e vagy nem, mértéke reális-e, vagy nem, eldönthetjük, hogy a félelemmel kezdünk valamit, akkor befelé dolgozunk, vagy pedig a veszélyforrással kezdünk valamit, akkor pedig kifelé teszünk valamit. Egyáltalán nem mindegy, ráadásul természetesen az élet sokkal ágasabb-bogasabb, ezért sokszor lehetséges az, hogy egyszerre kell kezdenünk valamit a félelemmel idebent, és a veszélyforrással odakint.

Például a kutatásokból jól tudjuk azt, hogyha a félelem egy bizonyos szintnél erőteljesebb, intenzívebb és tartósabb, akkor már a veszélyforrással nem tudunk hatékonyan megküzdeni. Tehát akkor valamit kell kezdenünk a félelemmel, mégpedig azért, hogy aztán a veszéllyel is hatékonyan tudjunk bánni. Másfelől viszont azt is tudjuk, hogyha elég jól szabályozzuk a szorongási szintünket, akkor az átlagosnál hatékonyabban tudunk megküzdeni a veszélyforrásokkal. Azt is mondhatnám, hogy amikor Jézus azt mondja: „Ne féljetek!”, de közben odalép és fölemel, és megölel, és létrejön a kapcsolat, akkor segítségére van a tanítványoknak abban, hogy a félelmüket tudják egy jó szinten tartani, és azután ebből valami hatékony cselekvés születhessék. Tehát a második gondolat így szól: Egyáltalán nem mindegy akkor, hogy melyik irányba megyünk, esetleg melyikkel kezdünk: a félelemmel, és azután pedig a veszélyforrással.

Most elárulok nektek valamit. Ne mosolyogjatok ki nagyon, de néhány nappal ezelőtt arra jutottam, hogy nekem most már készülnöm kell a koronavírus járványra, és ezért hazafelé mentemben vásároltam két zacskó háztartási kekszet. Amikor megvettem ezt a két zacskó háztartási kekszet, először is nagyon jól esett. Azért esett jól, mert átéltem azt, hogy valamit tudok csinálni. Egészen világos, hogy a két zacskó háztartási keksz egy komoly, mondjuk karanténban nem lesz elegendő. De hogyha a két zacskó háztartási kekszet azért vettem meg, hogy a saját szorongásommal valamit kezdjek, és átélhessem azt, hogy tudok valamit csinálni, akár vehetek kekszet, vagy nem veszek kekszet, keveset vagy sokat, hogy egyáltalán tudok ezzel mit kezdeni. Nem vettem minden nap még két zacskót, nem, kettőt vettem abban az örömben, hogy ez biztos el fog fogyni, mert egyébként szeretem. Ezért nem vettem szalonnát, mert azt meg nem enném meg.

Tehát a második, hogy érdemes lehet a szorongással, vagy a félelemmel valamit kezdeni azért, hogy úgy élhessük meg magunkat, hogy aztán hogyha valami baj, vagy nehézség van, akkor fogunk tudni vele valamit kezdeni. Az efféle cselekvés még akkor is értelmes, hogyha irracionális.

Harmadik gondolat. a harmadik gondolat így szól: Ha a cselekvésünk félelemből fakad, akkor a félelemből fakadó cselekvésnek az egyik nehézsége és terhe pontosan az, hogy kimondva-kimondatlanul bennünk van az, hogy kudarcot is szenvedhetünk. És ez elég megterhelő, elég megterhelő úgy cselekedni, hogy átélem a félelmet, és a félelemnek része az abban való aggodalom, hogyha ezt teszem, vagy azt teszem, lehet, hogy nem lesz elég a veszély elhárítására. És ezt mindannyian átéljük, nem csak a koronavírussal kapcsolatban, a klímaszorongással összefüggésben is, és az életünknek sok területén, hogy cselekszünk a félelemből, de közben a félelmet fönntartja az, hogy ez vajon elegendő vagy nem.

Mi az, amit ilyenkor érdemes tenni? Fönntartani a cselekvőképességet. Nem föltétlenül az a cél, hogy megpróbáljunk úgy cselekedni, hogy azzal minden veszélyforrást elhárítsunk, hiszen ez lehetetlen is, nincs is minden a kezünkben. De az cél, hogy a cselekvőképességünk birtokában maradjunk, és annak a tudata, hogy amire képes vagyok, megteszem, vagy meg tudom tenni, az fönnmaradjon.

Milyen érdekes, amikor Jézus odamegy a rettegő tanítványokhoz, egyszerre mondja nekik azt, hogy „Ne féljetek!”, de közben azt mondja: „Gyertek, álljatok föl!” Szerintem ez nem véletlen, mert az is lehetséges volna, hogy leül oda melléjük, és akkor beszélgetnek. Azt mondta: „Gyertek, álljatok föl!” Hogy a tanítványok ott és akkor, ebben a rettegésben átélhessék, hogy urai a saját testüknek, hogy föl tudnak állni, hogy a talpukra tudnak állni, hogy tudnak változtatni azon a helyzeten és testi állapoton, ami a rémület kifejezése.

Bizonyára ti is olvassátok a híreket, hogy sokan a szorongástól indítva rengeteg sok mindent vásárolnak. Az egyik ilyen hír az, hogy egy országban, teljesen mindegy, hogy melyikben, összeverekedtek a WC papíron. Ez a történet jól mutatja azt, hogy mennyire érdemes a félelemmel és a szorongással hatékonyan bánni, hogy azután megfelelő módon tudjunk cselekedni. Ugyanis, ha összeverekszünk a WC papírért, az azt jelenti, hogy előtte a félelemmel nem bántunk hatékonyan. Ahogy a félelem ellenőrizetlen, kontrollálatlan módon birtokba vett bennünket, megjelent a harag. Mégpedig azért, mert tudjuk, hogy nem biztos, hogy eredményes lesz a cselekvés, és a haragból már csak egy lépés az agresszió.

Ha ránézünk Krisztusra a kereszten, az Ő történetét is leírhatjuk ennek a gondolatmenetnek a nyomán. Kétezer évvel ezelőtt megjelenik a félelem a főpapokban, az írástudókban, a nép véneiben, a farizeusokban, és azt mondják: „Hoz valami újat, botrányos, fölkavarja a rendet. Nem tudjuk kézben tartani, nem tudjuk kontrollálni. Azt csinál, amit akar. Egyre több a követője. Kicsúsznak az események a kezünk közül.” Megnövekszik a félelem, de a félelemmel nem kezdenek hatékonyan valamit, hanem átfordul haragba, indulatba, gyűlöletbe, majd pedig agresszióba.

Ezért tehát milyen szépséges is az, hogy Jézus elkezdi a tanítványokat tanítani arra, hogy ők vegyék kézbe a félelmüket. Hogyha föl tudnak állni, álljanak föl. Ha el tudunk indulni, induljunk el, hogy megtegyük azt, amit érdemes megtenni, és nem azt, amit a félelem diktál bennünk.

Következő gondolat, ez a negyedik. Ezért tehát szükséges megküzdenünk azzal a teherrel, hogy a cselekvésünk lehet, hogy nem lesz eredményes. Ez egy külön teher, amivel külön szükséges megküzdenünk. Hogy képes vagyok aktívnak és cselekvőképesnek, autonómnak maradni akkor is, ha tudom – és ez növeli a félelmemet – hogy lehet, hogy a cselekvésem nem lesz kielégítő, vagy hatékony. És hogy amit nagyon érdemes ilyenkor tudatosítanunk, hogy amit az ember meg tud tenni, azt érdemes, hogy megtegye. Olyan érdekes, hogy pont azok, amikor a többség fél, és már csak retteg, vagy csak menekül, vagy átfordul az agresszióba, látjuk, hogy még mindig vannak és maradnak olyanok, akik kreatívan és hatékonyan cselekednek. És ez így lehet a klímaszorongással kapcsolatban, a koronavírust illetően is.

Tehát a negyedik: Kimondani magunk előtt azt, hogy akkor is érdemes cselekednünk, ha azt a félelmet reálisnak tartjuk, hogy a cselekvésünk nem száz százalékig biztosítja a hatékony föllépést, és az eredményességet a veszélyforrással szemben, hogy cselekednünk akkor is érdemes.

Következő gondolat. Hogy a szorongás, ami ennek kapcsán meg szokott jelenni bennünk, azzal a tartalommal is bír, hogy elkezdjük megkérdőjelezni a saját képességeinket. „Akkor egyáltalán alkalmas vagyok itt bármit tenni? Egyáltalán fogok tudni hatékony lenni?” Amikor Péter azt mondja: „Csináljuk a három sátrat.”, na ott még a képességei birtokában van. Azt mondja: „Na, ezt meg tudom csinálni.” De amikor szól az Úr, és ő megretten, akkor ott már… Akkor történik az, amikor Péter azt mondja Jézusnak: „Jézus, menj el tőlem! Szerintem hagyjuk ezt a kapcsolatot, mert én sosem leszek olyan, mint te, vagy sosem leszek olyan, amilyennek én azt gondolom, hogy te akarod, hogy én legyek. Ne, hagyjuk ezt, Uram! Hagyjuk, minket más fából faragtak!”

Ezért az ötödik gondolat így szól, hogy érdemes visszatalálnunk oda, hogy vannak képességeink. És nem leértékelni a képességeinket, hanem megbecsülni. Amit tudunk, azt megbecsülni, azt csinálni, és átélni a hatékonyságunkat, hogy arra képesek vagyunk, és azt meg tudjuk tenni.

Amikor rettegve ott fekszik a három tanítvány, mondhatjuk azt, hogy hát nem egy nagy beavatkozás odamenni, és azt mondani: „Gyertek, keljetek föl, ne féljetek!” És milyen érdekes ez a látszólag elhanyagolható cselekvés, mégis lényegi módon hat a kettejük, hármójuk, négyük kapcsolatára. Az nem egy felesleges apró momentum, hanem az evangéliumnak egy lényegi eleme.

Ez tehát az ötödik gondolat, és az idős testvéreim jutottak eszembe. Lehet, hogy nektek is van olyan édesanyátok valahol, vidéken, messze, akihez ha elmentek, akkor látjátok, hogy hiába kilencven, vagy kilencvenöt éves, mert ő már kapál. Meg azt mondja: „Most jó a föld, most kell ásni, mert most nem száraz.” És ti mentek majd Húsvétkor, és azt mondjátok anyunak, apunak, aki kilencven, vagy kilencvenöt, hogy „Apa, most már hagyd abba! Édesanya, már tedd le azt a kapát, vagy azt az ásót!” És akkor a szüleink, vagy nagyszüleink azt szokták mondani: „Jaj, kicsim! Hát addig élek, amíg kapálok.” És a szüleink ezt nagyon jól érzékelik. Vagyis nem, hogy nem becsülik le azt a keveset, amit meg tudnak tenni, hanem éppenséggel fölértékelik azt a keveset, amit tudnak tenni. És mert fölértékelik, és csinálják, átélik a saját hatékonyságukat, és érdekes módon, még van is kedvük élni. Ahhoz, hogy eljussanak oda, hogy van kedvük élni, és örömmel fogadnak minket, például arra van szükség, hogy kapáljanak, ha tudnak, és ássanak, ha képesek rá, és hogy ezt meg is becsüljék.

Hatodik, utolsó előtti gondolat. A szorongás abba az irányba szokott még fejlődni bennünk, hogy nem csak a képességeinket vonjuk kétségbe, hanem azt is, hogy kik is vagyunk mi valójában, és elkezdünk azon aggódni: „Sose leszek olyan, mint amilyennek szeretnéd, Uram. Sose leszek olyan, mint amiről azt gondolom, hogy Te azt várod, hogy én legyek.” És ez megjelenik Péterben, Jakabban és Jánosban. Tulajdonképpen ez a fajta szorongás megjelenik a keresztény emberben. Hát keresztény emberként ki az, aki odaáll az Úr elé, és azt mondja: „Uram, pont olyan vagyok, mint ahogy gondoltad.” Hát az a normális, ha időnként megjelenik bennünk némi szorongás, hogy: „Uram, én lehet, hogy sose leszek olyan, mint amilyennek gondoltad.” És mi az, ami segít bennünket ilyenkor fölkeni a földről? Az, ahogyan látjuk, hogy Jézus, mikor a tanítványok nem olyanok, mint amilyennek… akkor ő odajön, és azt mondja: „Gyertek, ne féljetek, keljetek föl! Mert ti kiválasztottak vagytok.”

Mi az, ami megerősíti a tanítványokat, miközben átéljük az alkalmatlanságunkat? Az, hogy Isten ránk néz, és azt mondja: „De én téged kiválasztottalak, kiválasztottalak.” A kiválasztottságnak a tudata oldja a szorongást. De itt lenne egy zárójel. Nagyon sokan a kiválasztottság tudatát arra használják, hogy oldják a szorongásukat, nem pedig arra, hogy a küldetésüket beteljesítsék. Milyen sokan vannak, akik: „Én katolikus vagyok, én keresztény vagyok.” A sort nem is folytatom. A kiválasztottság tudata nem a küldetést segíti, hanem csak a szorongást oldja. Amikor Jézus meghív bennünket, és azt mondja: „Legyél a tanítványom! Te mától kezdve Péter vagy, egy kőszikla.”, akkor küldetést ad. De tudja azt is, hogyha bele tudunk simulni ebbe a küldetésbe, az tudja tompítani és megszüntetni azt a félelmet, hogy: „Uram, sosem leszek olyan, mint amilyennek Te elgondolnál engem.”

És végül az utolsó, hetedik pont, hogy aztán elmenjünk a történések mélyére. És aztán a félelem belefordulhat a halálfélelembe, mint ahogy bele is fordul. A halálfélelem egyrészt egészen meg tudja kötözni a lelket. Ezért volt fontos az előtte lévő hat pont. De ha a halálfélelem megjelenik bármelyikünkben, annak mindig van egy része, amely határozottan az életre vonatkozik, és nem a halálra. A halálfélelemnek van egy része, ami abból áll, hogy azt mondom, azon rémülök meg, hogy: „Mi lesz velem, ha te nem leszel? Mi lesz velem, hogyha te meghalsz? Mi lesz velem, hogyha nagyon fáj? Mi lesz velem, ha nagyon fogok szenvedni? Mi lesz velem, ha magányos leszek? Mi lesz velem, ha nem segít nekem senki?” A halálfélelemnek ez a része az életre vonatkozik. Ezért ha valaki meg akar küzdeni a halálfélelemmel, vagy segíteni akarunk valakinek, hogy megküzdjék a halálfélelemmel, nem érdemes neki azt mondani, hogy: „Ez butaság. Csacsiság.” Mert nem az. Ámde segíthetünk a halálfélelemnek azzal a részével szembenézni, és azt kézbe venni, ami az életre vonatkozik.

A záró gondolat így szól: Mi Jézusnak a válasza a rettegésre vagy a halálfélelemre? Az, hogy odajön hozzánk, hogy megfog bennünket, vagy átölel bennünket, vagy fölemel minket, vagy megfogja a kezünket, és azt mondja: „Gyere, állj föl! Menjünk együtt, és ne félj!” Ezért végül a kereszténység válasza bennünk a félelemre az, hogy engedem, hogy Jézus közel jöjjön, megérintsen, hogy megöleljen, hogy azt mondja: „Gyere velem! Gyere, állj föl, és csináljunk valamit együtt!” Ez Jézus válasza a félelemre, amely válaszba mi belesimulhatunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )