Jn 3,16-18 - Szentháromság vasárnapja

Az üdvösségről az ítélet összefüggésében.

Olvasmány (Kiv 34,4b-6.8-9)

Mózes, miután elpusztította az aranyborjút és kiengesztelte az Urat, másnap korán reggel elindult a Sinai-hegyre, és vitte magával a két kőtáblát, ahogy az Úr megparancsolta. Az Úr leereszkedett felhőben, ő pedig eléje járult és segítségül hívta az Úr nevét. Az Úr elvonult Mózes előtt és ezt mondta: „Az Úr, az Úr, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, kegyelemben és hűségben gazdag.” Mózes sietve a földig hajolt, leborult, és így szólt: „Ha kegyelmet találtam a szemedben, Uram, akkor a mi Urunk vonuljon velünk. Bár keménynyakú nép ez, mégis bocsásd meg bűneinket, és fogadj el minket örökségedül.”

Szentlecke (2Kor 13,11-13)

Testvéreim! Örvendjetek és tökéletesedjetek! Buzdítsátok egymást, éljetek egyetértésben és békében! Akkor veletek lesz a szeretet és a béke Istene. Köszöntsétek egymást szent csókkal. A szentek mind köszöntenek titeket. Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!

Evangélium (Jn 3,16-18)

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.

Vasárnapi beszéd

Először is, bár szokatlan módon, egy hirdetéssel szeretném kezdeni, mert talán most hallgatjuk ezt a legtöbben, és ér el az információ benneteket. Folytatni fogjuk az online közvetítéseket. Ez úton is szeretném nagyon-nagyon megköszönni azoknak, akik az elmúlt hetekben több, mint egy hónapig, ezt lehetővé tettétek. Csak akik nem itt vagytok, hanem nézitek messzebbről, ez nem olyan egyszerű dolog ám. Jelenleg az, ahogyan a közvetítés zajlik, itt alaphangon öt ember munkája. Ezért aztán, csak előre mondom nektek, hogy egy hét, vagy két hét, ahogy a műszaki dolgok létrejönnek, mert ezek a fölszerelések nem a templomnak a tulajdonai, úgy használhatjuk őket szívességből, a közvetítésnek a dolga egy kicsit egyszerűbb minőségű lesz. De azért használható lesz, csak akkor tudjátok, hogy ez miért van így. Mert akkor már saját fölszereléssel fogunk dolgozni. Tehát, nagyon köszönöm a munkátokat! És akkor Szentháromság vasárnapján hadd beszéljek az evangéliumról.

Mégpedig, nem szeretném hallatlanba venni azt, hogy itt egyrészt megjelenik az üdvösség témája, másrészt az ítélet témája. Tehát nem akarok csak az üdvösségről beszélni, hanem mennyire sokatmondó lehet, ha nem kerüljük el ezt a témát, és az üdvösségről az ítéletnek az összefüggésében fogunk most elmélkedni.

Az első gondolatom így szól: Hogyha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a témát, akkor azt a mondatot mondhatnám az evangélium alapján, hogy Isten a bűnöst üdvözíteni akarja. Hát azért ez elég furcsa, nem? Hogyhogy a bűnöst üdvözíteni akarja? Nem úgy van a gyermeki logikában, hogy a bűnöst meg kell büntetni, a jókat meg kell jutalmazni? Úgy tűnik, Isten felülmúlja a büntetés-jutalmazás logikáját és világát. Vagyis, azt mondhatnám, hogy Isten országában felülmúljuk az ítélet, a büntetés, és a jutalmazás logikáját. És hogyha most egy gyerekmisén lennék, akkor a gyerekektől azt kérdezném, vagy kérném tőlük: Légy szíves, egészítsétek ki ezt a mondatot, hogy „Isten a bűnöst üdvözíteni akarja úgy, hogy ne akadjunk föl ezen.” Hogy az igazságérzetünk is a helyén tudjon maradni, hogy egyszerre tudjunk örülni annak, hogy Isten irgalmas, de azért ne érezzük azt, hogy ez valahogy az igazságosság kárára megy.

Jaj, de kíváncsi lennék, mi lenne az az egyetlen szó, amivel érdemes volna kiegészíteni. Elmondanám most az én ötletemet. Ha az egyik gyerek valami ilyesmit mondana: „Isten a bűnös embert üdvözíteni akarja.” Hát én máris azt mondanám, hogy: Alleluja! Vagyis, úgy mondhatnám, hogy persze, hogy Isten üdvözíteni akar mindenkit, még pedig azért, mert nem csak bűnöst lát, hanem embert lát, egy bűnös embert lát. Isten amikor körbenéz, éppen ez a csodálatos, hogy nem csak bűnösöket lát, hanem embereket lát. És miután embereket lát, ehhez kapcsolódik oly természetes módon, hogy meg is testesül. Embereket lát, akik történetesen követnek el bűnöket. És mindenki követ el bűnöket, ezért aztán Isten mindenkiben az embert nézi. Látja a bűnöst, de az embert nézi. És hogy ez mennyire megrendítően, milyen következetesen, válságos helyzetekben is Isten látásmódja, a keresztre feszítéskor mit mond Jézus? Azt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit csinálnak!” Látja, hogy bűnösök azok, akik ezt teszik, hiszen ártatlanul ítélik el, de embereket lát, akik tudatlanok.

Mikor az apostolok fölháborodnak, hogy nem fogadták őket be az útjuk során Jeruzsálemben, akkor kicsit olyan pökhendien azt mondják, hogy: „Meg kéne őket büntetni. Hívjuk le Isten haragját?” S akkor Jézus azt mondja nekik: „De hát álljatok már meg! Azt se tudjátok, milyen lélek lakik bennetek.” Isten milyen gyakran a tudatlant látja bennünk, vagy ahol más helyen azt mondja Jézus: „De hát nem az egészségesnek kell az orvos, hanem a betegnek.” Látja ő, hogy bűnösök vagyunk, és akkor mondhatjuk: „Bűnös! Persze, akkor jöjjön az ítélet!” Na de hogyha beteget látok? Hát, akkor az orvos után fog kiáltani.

Az első gondolat így szól. Miért tudjuk megbékíteni a lelkünkben azt, ezt a kifejezést, és ennek az ellentmondásosságát, hogy a bűnös embert az Isten az üdvösségre hívja? Azért, mert nem csak a bűnöst hívja üdvösségre, hanem a bűnös embert. És azért, mert miközben látja ezt, nem ezt nézi, hanem az embert nézi, és ezért ebben lát. Ezért mondhatjuk azt bátran, a hitünkből kiindulva, hogy Isten országa felülmúlja a jutalmazás-büntetés világát.

A második gondolat. Hogy van akkor ez? Ítélkezhetne, de üdvözíteni akar? Minden ember bűnös, és mégis üdvösségre vagyunk meghívva mindannyian? Itt egymást kölcsönösen kiegészítő igazságokról van szó, csak éppen Istennek más a vonatkoztatási pontja. A vonatkoztatási pontja nem az, hogy „Bűnös!”, hanem hogy egy sokkal tágabb nézőponttal tekint le ránk, nem tagadva, hogy hát tényleg azok vagyunk. Tudjátok, azon gondolkoztam, hogy most azt mondjuk, hogyha valakiben van koronavírus, ez a fajta, amivel most küzdünk, nem léphet ide be, ne jöjjön ide be. Mondjuk-e azt, hogy aki bűnös, az ne jöjjön ide be? Hát, dehogy mondjuk, hát csak jöjjön! Milyen érdekes, egy kis vírussal már nem jöhettek be, de bűnösen szabad. De még akkor azt is mondhatnánk, hogy itt Isten meghív bennünket, a bűnösségünk nem akadály. Mégpedig azért, mert Istennek nem a „bűnösség – nem bűnösség” a vonatkoztatási pontja, ahonnan aztán a döntéseit meghozza.

Ez tehát a második gondolat, hogy nem tagadjuk azt, hogy gyerlék… Gyerlék? Összevontam két szót: gyengék, és gyarlók, és ebből lett a gyerlék. Nem véletlen. Gyengék vagyunk, gyarlók vagyunk, bűnösök, esendők, tudatlanok, betegek, sérültek. Hát ki tagadja ezt? És milyen jól esik azzal a szabadsággal élni, hogy Isten szeretetének nem kulcsa az, hogy ezeket tagadnunk kellene, mismásolni, elkenni, mert hogy Isten nem onnan indul ki, hogy bűnös, vagy nem. Mi is tudhatjuk, hogy Ő mindegyikünkkel így van. Nem ez a vonatkoztatási pont. Isten országa túl van a jutalmazás és büntetés logikáján.

Azután, a harmadik gondolat így szól. Hogyha megpróbálnánk megragadni, hogyan van túl Isten országa a büntetés-jutalmazás logikáján, az ítélet és nem ítélet világán, úgy van túl, hogy minden, ami az ítélet felől nézve valahogy egy személytelenségbe kerül, azt Isten mindig nagyon személyes szempontból látja. Nem csak azt mérlegeli, most bűn, nem bűn, helyes, helytelen, igaz, hamis, rendes, nem rendes, hanem személyeket lát. És mert személyeket lát, ezért egészen másképp viszonyul, mint hogyha személytelen tartalmakkal kellene csak boldogulnunk, vagy bánnunk.

Ma már három babát is kereszteltem. A keresztelésre jöttek a családtagok, és ott lett egy kis zavar a templom előtt, ahova kimentem eléjük, hogy most akkor kell maszk, vagy nem kell maszk? Családi körben vagyunk, csak kevesen leszünk, hát akkor most kell maszk, vagy nem kell maszk? Akkor valaki fölvetette azt, hogy „Én olyan helyről jövök, ahol nem kell.” S akkor… hát biztos, van ilyen hely. Úgy elkezdtünk azon beszélgetni, én nem mondtam, hogy… Elkezdtünk azon beszélgetni, hogy de tulajdonképpen, hogyha fölvesszük a maszkot, az nagy segítség, mert azért most vasárnap itt alaphangon négyszáz ember van a templomban, hát négybe elosztva. Hát akkor azért, hogyha ezzel valamit tudunk tenni másokért, hát akkor talán érdemes. Most azon túl, hogy azon ötleteljünk, hogy most ez a szabály, vagy nem szabály, most itt ez a szabály, vagy nem ez a szabály, vagy meddig szabály, vagy lehetne nem szabály… Milyen érdekes, hogy amikor ezen gondolkozunk, most ez a szabály, nem ez a szabály, egészen el tudunk veszni, még jól össze is veszhetünk egymással. De amikor elkezdünk azon beszélgetni, hogy: „De négyszáz ember, jó, azért tényleg, kicsit óvjuk egymást, jó, hát akkor miért ne vehetném föl?” Tehát Isten országa a személyesség felé múlja fölül a jutalmazás-büntetés világát.

Itt ahogy mentem ebédelni, vezettem az autót, hallgattam a rádiót. Kovács Kokó István olimpiai bajnok ökölvívónk nyilatkozott, muszáj idéznem tőle valamit. Elnézést, ha nem szó szerint idézem. Azt mondja: „Hát mi itt az ökölvívásban sokat tevékenykedők, hát, néha sóhajtva állapítjuk meg – és azt mondta az olimpiai bajnok ökölvívó –, és nekem a legnagyobb szomorúság az, amikor valaki az edzőterembe lejár tíz-tizenöt évig, és amikor befejezi a pályafutását, és megkérdezzük, hogy <<Miben gazdagodtál a tizenöt év alatt, miben lettél emberebb, miben lettél nemesebb, miben lettél igazabb, miben lettél valahogy több?>> És ha valaki azt mondja, hát ő ide edzésre jött, hát tíz-tizenöt év alatt nem lett több, meg nemesebb, meg igazabb, meg jobb. Lehet, hogy magyar bajnok lett, de az is lehet, hogy még nagyobb sikereket ért el.” És azt mondja az olimpiai bajnok öklöző: „Ha valaki lejár tíz-tizenöt évig az edzőterembe, és a tíz-tizenöt év után nem lesz ettől több, akkor teljesen mindegy, hogy milyen sikereket ért el, mert akkor az a tíz-tizenöt év egy kudarc volt.” Na, ez az, amikor valaki a saját világában megfogalmazza, mi az, hogy több, mi az, hogy ott vagyunk tíz-tizenöt évig az edzőteremben, és mégsem a siker a legfontosabb, hanem hogy tizenöt év múlva mit mondunk majd erről a tizenöt évről, hogy az fontosabb. Ezért, aki tizenöt év öklözés után azt mondja: „Én ezt vagy azt megéltem, és megtanultam, és nemesedtem, és okosodtam.”, neki érdemes volt csinálni, akkor is, ha nem lett bajnok. Ha pedig valaki bajnok lett, és akkor… lehet, hogy neki talán mást kellett volna csinálni, mert bizonyos szempontból elveszett.

Ide szeretném még ezt is mondani, hogy… Nem tudom, lehet, megmosolyogtok ezért. Láttatok-e már olyan műsort, hogy valakinek, akit a közössége nagyon szeret, az Egyesült Államokban játszódnak ezek az epizódok, elcsenik az autóját, ami nagyon rossz állapotban van, és az őt szerető közösség kipofoztatja ezt az autót, meglepetés, és egy hét múlva a roncsból egy csodás autó lesz. Mindegyik műsornak valahogy az a logikája, hogy elmondják a szereplők, akik hát ajánlanak valakit, hogy az ő autóját hozzák rendbe, hogy hát azért akarják, hogy pont az ő autója legyen szép, miközben ezek az emberek sokszor már hatvan-hetven-nyolcvan évesek, azért, mert hogy megérdemli. Hogy egész életében élt-halt a családjáért, a közösségéért, a hazájáért, hogy ez egy rendes ember, nagyon megérdemli. Olyan érdekes, hogy miközben megcsinálják egy hét alatt az autót, van egy meglepetés, amikor egyszer csak ott lelepleződik, gyönyörűen csillog-villog, és ott is elmondják: „Hát, ha valaki megérdemelte ezt a jutalmat, hát akkor a mi apukánk, vagy nagypapánk, vagy barátunk.” De aki kapja az autót, én soha nem hallottam még azt, hogy azt mondta volna: „Nagyon köszönöm az autót, tulajdonképpen most így rendben vagyunk. Tulajdonképpen megérdemeltem, már vártam is. Tehát kicsit azért ez… most hetven évesen egy kicsit későn van.” Hát de én ilyet még sose hallottam, hanem azt hallottam, hogy az emberek ott sírnak, alig tudnak beszélni, és azt mondják: „Hát, ez hogy lehet? Hát de nem szerethettek ennyire. Hát ez hihetetlen, hogy ti így szerettek engem.” Maga az, akiről a környezete azt mondja, hogy megérdemli ezt a jutalmat, ő maga nem így éli meg, hanem úgy éli meg, hogy „Teljesen oda vagyok. Egy életen keresztül leszek hálás nektek.”

Még a lélek ismerői is arról beszélnek, hogy amikor üzleti viszonyban vagyunk, most a legszigorúbban mondom ezt, a legszorosabb értelemben, akkor nyilván egy logikus logikája a cserekapcsolatoknak, a csereviszonyoknak, az adok-kapoknak az, hogy hát, körülbelül a pénzem ellenértékét kapjam meg valamilyen módon. Ugye, hogy akkor ott a csereviszonyok igazságosan alakulnak. Na de azt mondják a lélek szakértői, hogy amikor már szorosabb emberi viszonyokban vagyunk, nem pusztán csak szigorúan vett üzleti viszonyban, például családi kapcsolatban, házastársi kapcsolatban, hogy ott a cserefolyamatok logikája természetszerűen megváltozik. Már nem az lesz a logika, hogy 50-50%, hogy mennyit adtam pont, és mennyit kaptam pont, hanem az, hogy azt éljük át, hogy azért adunk és kapunk, mert ez kölcsönösen jól esik nekünk. És azért, mert az adásban, és a kapás elfogadásában átéljük azt, hogy fontosak vagyunk egymásnak, hogy szeretjük egymást, hogy figyelünk, vagy törődünk egymással. Vagyis a cserefolyamatok logikája, bár létezik az adok-kapok, nem érvénytelenítődik, onnan tudjuk, hogy nem érvénytelenítődik, hogyha nagyon elbillen, akkor kétség kívül a kapcsolatnak is egy problémája lehet ez. De alapvetően nem ez a mozgatórugó, hanem az, hogy fontos vagy nekem, és ezt szeretném számodra kifejezni. És akkor is ki akarom fejezni, hogyha én egy idő után kicsit mondjuk többet adok, mint amennyit te. Akkor is ki akarom fejezni, mert attól nem szeretlek kevésbé.

Ez tehát a harmadik gondolat. Azt is mondhatnám, hogy ilyenkor nem az ellenértékét akarom, vagy nem visszavárom, hanem egy kapcsolatban vagyok, ahol jól esik ebben az adás-kapásnak a hullámzásában élni. Hálásnak lenni, és örömet okozni, és meglepetést szerezni – egyszerűen ezért csinálom. Következő gondolat.

Az Isten országának a logikája olyan értelemben is felülmúlja az adok-kapok, jutalmazás-büntetés világát, hogy nem elsősorban azon gondolkozunk, hogy mi helyes, mi helytelen, mi jó, mi rossz, hogy van ez, hanem azon, hogy: Hogyan tudnánk egy másik személy javára lenni? És az egy másik logika, mint hogy megérdemli, nem érdemli meg, igaz, hamis, helyes, helytelen, jó vagy rossz.

Hadd hozzak erre egy számomra szívbe markoló példát. Múlt héten éppen emlegettem nektek azt az afroamerikai fiatalembert, hát nem is annyira fiatal ember, akit ugye súlyos, szörnyű módon megöltek a nyílt utcán. Akkor még nem lehetett tudni, hogy szinte az egész világot fölkavarja ez, akkor ez egy hír volt a sok közül. Azóta ehhez kapcsolódóan láthattunk két féle rendőri magatartást. Láthattunk egy videót arról, hogy jön nagyon sok rendőr, és áll ott egy hetvenöt éves idős bácsi, és ellökik, és beüti a fejét, és már ott a vértócsa a feje alatt. Akkor elmondják ezek a rendőrök, hogy ők a parancsot teljesítették. Az volt a – most így mondom – törvény, az volt a szabály, az volt a parancs, hogy oszlassanak. Hát és hetvenöt éves volt, kit érdekel? „Oszlatni kellett, ő meg ott volt útban, akkor oszlattuk.” És milyen más, amikor ott van a tömeg, és mondjuk a rendőrfőnök azt mondja, hogy „Térdeljünk le!” Őnekik is lehet, hogy az a parancs, hogy ha ilyen és ilyen magatartást tanúsítanak, akkor oszlassunk, és mégis, a rendőrfőnök azt mondja: „Térdeljünk le a tüntetők előtt, és fejezzük ki azt, ami túlmutat azon, hogy ti tüntetők vagytok, mi parancsot kaptunk, hogy oszlassunk.” Ez messze túlmutat azon, és döbbenetesek ezek a képek, ahol annak a logikáján, hogy bűn és büntetés, és adok és kapok, hát a letérdelés messze túlmutat ezen. Megrendítően túlmutat. De ami gyönyörűség benne, hogy amikor ott letérdelnek ezek a rendőrök, sokszor a helyzetet már ott és akkor sokkal jobban meg lehet vele oldani. Milyen érdekes. Mert attól félünk, hogyha majd nem ez lesz a vonatkoztatási pont, hogy bűnös, nem bűnös, igaz, hamis, jó, rossz, akkor majd valahogy nagy lesz a káosz. Nagyon gyakran azt látjuk, hogy pont fordítva van. Nem a káosz nő, hanem az emberség. És ahogy az emberség nő, ez megszólítja mindegyikünkben az emberséget, és ez felülmúlja azt. Még azt is felülmúlja, amit akartunk, vagy vágytunk.

Következő gondolat. Az ítélet és üdvösség dilemmájában: Most akkor ítélet, üdvösség, hogyan ítélet, hogyan üdv, hogyan van ez? Eszembe jutott egy élményem, kapcsolódva az előző gondolathoz is. Meghívtak egyszer tartani egy előadást az evangelizációról. Hát, ha engem meghívnak, én elmondom, mit gondolok az evangelizációról. S akkor elmondtam, hogy mit gondolok, körülbelül valami ilyesmit, mint most. Végül föltettem a kérdést, hogy van-e valakinek kérdése. Látszott, hogy aggódva, egy valódi félelemtől indíttatva egy férfi jelentkezett, és azt mondja: „Jó, de hogyha mindez így lenne, akkor mi lesz a dogmatikával? Mi lesz a hitigazságok csodálatos kétezer év alatt kimunkált rendszerével? Mi lesz a dogmatikával?” Tudjátok, mi jutott nekem eszembe? Hogy ez egy jogos kérdés. Jogos, mert én is tanultam dogmatikát, hitigazságok rendszere, azt szokták mondani, a teológiának a szíve: a dogmatika. Ahol a vonatkoztatási rendszer ez, ott a dogmatika a legfontosabb. Ott tényleg az a kérdés, hogy mi lesz a dogmatikával. De nekem erről a kérdésről egy másik kérdés jutott eszembe. Értem én ezt az aggodalmat, meg is értem, hogy mi lesz a dogmatikával. De van egy másik kérdésem, amit szeretnék mellé tenni: Mi lesz az emberrel? Mi lesz az emberiséggel? Hogyha kérdést kellene választanom… Nem kell választani, mert a kettő egymást kölcsönösen kiegészíti. Akkor vonatkoztatási kérdésként mégis csak azt tenném előtérbe, nem elfelejtve a másik kérdést, hogy: „De mi lesz az emberrel?” Azért, mert ez nem kevesebb, hanem több.

Amikor ti fölveszitek a szájmaszkot, esetleg lehetne: „Én már túl vagyok a víruson.” De tudjátok, én is túl vagyok a víruson, de egy csomó helyre megyek, fölveszem. Most kezdjem el magyarázgatni? Hát fölveszem. Hogy én már nem fertőzök? Fölveszem.

Most a záró gondolat. Csaba testvér egy olyan izgalmas szempontot mondott. Azt mondja, sokszor, mikor fönt vagyunk a világhálón, és kommentelünk, akkor előszeretettel ülünk valamiféle bírói székbe, és a bírói székben ítélkezünk élők és holtak, az egész emberiség fölött. Hogy olyan könnyen beülünk egy bírói székbe, amikor a világhálón kommentelünk. És hogyha szabad nekem választani, én nem ülök be ebbe a bírói székbe, nem tagadva, hogy van jó és rossz, és helyes és helytelen. De nem szívesen ülök ebben a székben, azért, mert vannak jobb székek is, és inkább szívem szerint azokba ülök.

Ezért a záró gondolatom így szól: Hogy van akkor, hogy a bűnöst akarja üdvözíteni? Arról van talán szó, hogy azt mondja a szent író, hogy aki hisz, üdvözül. De most akkor elértünk ide, hogy megsejtsünk valamit. Mit jelent itt ebben az esetben a hit? Azt jelenti, hogy Isten nem a bírói székben ül, személytelenül, bűnt és nem bűnt, helyes és helytelent elválasztva, hanem egy emberi széken ül. Az emberség székén ül, és embereket lát, és egy kapcsolatra hív. Egy kapcsolatra. Azt mondja: „Számomra mindaz, amit el akarok hozni, és az Isten országát szeretném veletek együtt megvalósítani, az úgy lehetséges, hogy kapcsolatban vagyunk egymással. És ahogyan kapcsolatban vagyunk egymással, ti egyre jobban megismertek engem.” És egyszer csak a súlypontok elindulnak. Mert az elején az történik, mint azzal a kedves hívő testvéremmel, aki félelemmel telien azt mondja: „Mi lesz a dogmatikával?”

Egyszer csak már nem a kárhozattól való félelem, vagy az aggodalom, a szorongás az, ami meghatároz. Tehát már nem az ítélet lesz a nagy témánk, hanem az üdvösség. Nagy dolog a hívő ember életében, mikor átéli azt, hogy nem az ítélet a nagy téma, az üdvösség. Mert ha az ítélet bárkinek, katolikus embernek a nagy témája, félhet elég sokat. De ha az üdvösség a nagy témám, akkor szabad teret engedhetek magamban a legmélyebb, legcsodásabb vágyaimnak. Hát, ha nekem lehet választani, én biztos nem a félelmeim között akarok élni. A vágyaim között, a mély vágyaim között, az ihletett vágyaim között, a Szentlélek által inspirált vágyaim között, abban szeretnék létezni.

De ennél is van több. Hát hogyne lenne több. Mert Isten országa fölülmúlja ezt, hogy ítélet, és akkor félünk, vagy… Egyszer egy idős pap bácsit arról kérdezték, hogy „Mondd meg, tulajdonképpen te azért most már idős vagy, tehát neked már nemsokára bekopogtatnak. Hogy vagy ezzel, hogy ítélet, meg örök élet, meg üdvösség? Hogy vagy ezzel?” Azt mondja: „De tulajdonképpen én Jézussal vagyok kapcsolatban, és mi annyira jóban vagyunk mármost itt, az utóbbi időben mindenképp, hogy én ezt a témát le is vettem a napirendről. Ide figyelj, annyira jóban vagyunk egymással, én ezt teljesen rábízom. Egyébként is, hát ő a főnök. Hát én ezt teljesen rábízom. És ahogy rábízom, olyan jól esik nekem ezt rábízni, de nem is aggódok emiatt. Ebben a szeretetkapcsolatban miért aggódnék? Teljesen rábízom. Ezt mondja a szent író: <<Aki hisz, üdvözül.>> Elérek oda: teljesen rábízom. De közben az igazság másik részét nem érvénytelenítem. De azért én azt teljesen rá merem bízni.”

A záró gondolatom így szól. Amikor az ítélettel bajlódunk, tulajdonképpen a jelent a múlt felől látjuk. Amikor az üdvösséggel kezdünk el foglalkozni, akkor a jelent a jövő felől tekintjük. És amikor elérkezünk oda, hogy már nem is az ítélet a témánk, és már nem is az üdvösség, hanem egyszerűen jó együtt lenni, és megteszünk mindent, hogy ezt a jót folytassuk. Az üdvösség az, hogy kapcsolatban maradok Istennel, akivel jó. Mert egész jól összebarátkoztunk itt, a Földön. Akkor tulajdonképpen már nem a múlt felől nézem a jelent, nem a jövő felől nézem a jelent, hanem megérkezek a jelenhez, és azt mondom: „Hát, Veled tényleg jó.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)