Jn 6,51-58 - Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

„Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”

Olvasmány (MTörv 8,2-3.14b-16a)

A negyvenéves pusztai vándorlás után Mózes így beszélt a néphez: Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Sanyargatott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik. Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán meg a víztelen sivatagon. A kősziklából fakasztott vizet neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek.

Szentlecke (1Kor 10,16-17)

Testvéreim! Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nemde Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk; mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk.

Evangélium (Jn 6,51-58)

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.

Vasárnapi beszéd

„Ez a kenyér, amit én adok, eledel a világ életéért.” Ráadásul, újból és újból elhangzik az, ahogyan Jézus még nem csak ezt mondja, hogy „az egész világ életéért”, hanem azt mondja, azért, hogy ez az élet örök élet legyen. Erről a tágasságról szeretnék beszélni az Eucharisztia ünnepén. Ahogyan Jézus ezt megfogalmazza, és elénk adja, ez egy egekig érő távlatosságot és tágasságot fejez ki. Az egész világért, az egész világnak, és az örökkévalóságért. Mit kezdjünk ezzel?

Az első gondolat így szól: Hogyha alapvető kijelentésnek vesszük azt, ahogyan Jézus itt hagyja az Eucharisztiát, önmagát számunkra, hogy „nektek és értetek, a ti életetekért” akkor azt mondhatjuk, hogy ezzel tulajdonképpen a mi életünk irányát is megmutatja. Akár még merném ezt mondani, kijelöli. Mi ez az életirány? Másokért. Nagyon egyszerűen azt mondhatnánk, hogy a keresztény ember az a valaki, akinek az életiránya mások felé mutat, másokért.

Rögtön azonban itt egy nehézséget is hadd említsek: a kulturális nehézség. Mert ma, ha vannak hívó szavak, akkor az éppen nem az, hogy a másikért, hanem az, hogy önmagamért. Az önbecsülésünk, az önfejlesztésünk, az önismeretünk, az önművelésünk, az önmegvalósításunk. Hogyan tudjuk ezt összeegyeztetni a Jézus által bemutatott iránnyal, hogy másokért? Nagyon egyszerűen azt mondhatnám, hogy megpróbáljuk az életünket beirányozni mások javára, önmagunk örömére. Másokért, mások javára, önmagunk örömére. Miért merhetem azt mondani, hogy ez a kettő milyen szépen össze tud fonódni, hogy mások javára beirányított élet, és hogy ez közben pedig egy örömforrássá lesz számunkra?

Az evangélium örömének is része az az öröm, amit az által élünk át, hogy mások javára igyekszünk élni, de közben ez örömet is okoz nekünk. Mégpedig akár azért is, mert ma egyre inkább egy olyan világban élünk, és minduntalan tapasztaljuk ezt, hogy emberek megmutatják magukat, különböző felületeken próbáljuk eladni magunkat, rávenni másokat arra, hogy ők kívánatosnak lássanak, érdekesnek, vagy értékesnek. Milyen izgalmas az, hogyha nem ezzel kezdünk, ez kétség kívül lehet kísérője a tevékenységünknek, vagy az életünknek, hanem azzal, hogy megpróbálunk olyan személyiséggé alakulni, az életünket úgy formálni, úgy fejlődni, és magunkat fejleszteni, hogy ez mások javára legyen. Aztán, ahogy ezt próbáljuk aztán tényleg közhírré tenni, ez egy másodlagos dolog, vagy sokadlagos dolog. Az az ember, aki önmagát azért fejleszti, hogy ez mások javára lehessen, ez az önmagának a fejlesztése nap nap után magában a folyamatban örömforrás lesz. Ezért merem azt mondani, hogy mások javára fejlődni, ez saját örömünkre is van. Átéljük nap nap után ennek a derűjét.

Az első gondolathoz még hadd fűzzek egy nagyon rövidke megjegyzést. Olyan szép az ünnepeknek a sora a liturgiában. De Jézus két dolgot mindig tesz: egyrészt utal mindig a jövőre, hogy mi fog történni, és ahogyan utal a jövőre, mindig mondja a következő lépést számunkra. A következő lépés mindig önmagunk felülmúlását igényli. Amikor megszületik, fogják a fejüket Mária és József, hogy „Hát ez hogy lesz? Ki is ez a gyerek?” Azután, mikor ott vannak a templomban, akkor Jézus azt mondja pici gyerekként: „Nekem atyám dolgaiban kell lennem.” Na, akkor megint fölül kell múlnunk magunkat. Mit jelent ez egy gyerektől, hogy atyám dolgaiban lennem? Aztán, ahogyan Jézus elkezdi mondani, hogy „Meg fognak ölni. –  Hogyan lehetséges ez? Veled ez nem történhet meg. – Föl fogok támadni. – Hát ez meg micsoda? Miről beszél?” Mikor föltámad, akkor azt mondja: „El kell mennem. – Jaj, ne! Hát most, akkor gyorsan legyen itt az Isten országa megragadható módon!” Akkor utána: „Elküldöm a Szentlelket. – Hát, az meg hogy lesz?” És végül elérkezünk az Eucharisztiáig: „Ez az én testem, és ez az én vérem. Így hagyom többek között magamat nektek.” Jézus mindig utal a jövőre, mindig mondja, mi a következő lépés. De a következő lépés önmagunk felülmúlását szokta igényelni. Ezért ezt a logikát hadd vigyem most tovább.

Mit jelent a tágasság, az a fajta nagyvonalúság, ahogy az ember élete az egekig is elér, hogyha azt egy fejlődési útban igyekszünk megragadni, mégpedig úgy, hogy az igényli majd önmagunk felülmúlását? Az első gondolatot tulajdonképpen már megragadtuk: legyen önművelés, önmagvalósítás, de mások javára, önmagunk örömére.

A második. De sokan szokták azt mondani: „Hát, én már felülmúltam magam: a családom, a gyerekek, a férjem, a feleségem, a szüleim.” Most különösen is: a szüleim. Olyan érdekes, hogy még most is, jó pár olyan program marad el a baráti körömben, hogy azt mondják a kedves ismerőseim: „Feri, inkább ne jöjjünk össze, mert kilencven éves az anyukám, nyolcvanhét éves az apukám. Most, ha ezen múlik, akkor inkább még visszafogom magamat. Mert hát túllátok magamon, és nekem fontos apu, vagy anyu.” Milyen sokan vagytok, voltatok, vagy vagyunk, akik vittétek és viszitek az ételt apunak és anyunak, vagy a nagypapának, a nagymamának. Olyan örömteli, éppen ezekben a hónapokban. Milyen sok áldozatot tudunk vállalni azért, mert azt mondjuk: „Persze, hogy túllátunk magunkon: apu, anyu, gyerekek.” Most nem is ragozom.

Igen ám, de nézzük csak meg egy picit másik oldalról! A lélek ismerői a következőt mondják. Mikor valaki a családtagjaiért cselekszik, bennfoglalt módon tulajdonképpen magáért is cselekszik. Mégpedig azért, mert a legközelebbi hozzátartozóink a saját önazonosságunk részei. Ezért, miközben egyfelől azt mondjuk: „Jaj, de szép gesztusok! Jaj, de jó, szívet melengető!”, de aközben azért azt magunkért is csináljuk. Ezért, ha már valaki képes önmagán túllátni, és a család felé saját magát meghaladni, akkor neki a következő lépés az lehet, hogy rendben van, de tényleg, egy nagyszerű dolog, hogy a családod felé meghaladod magad, akkor jöhet a közösség, vagy valamilyen csoport, esetleg valamilyen intézmény. Ez a meghaladásnak lehet a következő lépése. Itt megint csak hadd utaljak arra, hogy kétség kívül az önazonosságunknak része, hogy csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez tartozunk – ez remek is. De mi az, ami szinte rögtön felüti a fejét? Amit így mond a szakirodalom: csoportközi konfliktus. Hogy mi ilyenek vagyunk, ők viszont olyanok. Mi ezek vagyunk, azok meg olyanok. Nem is, hogy ők, azok, csak valami mutatónévmás.

Hogyan nőhetjük ki magunkat? Úgy, hogy miközben nagyon is ragaszkodunk azokhoz a csoportokhoz, intézményekhez, közösségekhez, amelyeknek tagjai vagyunk, szeretjük ezeket a csoportokat, közösségeket, intézményt. Lehet felekezet, lehet egyház, lehet baráti társaság, akármi. De aközben, miközben nem tagadjuk az összetartozásunkat, nem megtagadjuk ezt, képesek vagyunk meghaladni azt. Nem megtagadni, hanem meghaladni. Az élet állandóan hoz kihívásokat, hogy egyszer csak valamilyen csoportnormával vagy szabállyal, sokszor íratlan szabállyal szemben valaki ragaszkodjon a saját közösségéhez, de közben azt meg is haladja. Például azért, mert nem hajlandó ellenségének tekinteni egy másik csoportot, vagy nem hajlandó kritikus lenni egy másik felekezet felé. A következő gondolat tehát így szól: Milyen nagy jelentősége van annak, amikor nagyon is tudunk ragaszkodni a saját csoportjainkhoz, de képesek vagyunk nem megtagadni, hanem meghaladni azt.

Egy élményemet hadd mondjam el. Sok hónappal ezelőtt a világhálón föltámadt egy vita a húsevők és a nem húsevők között – hát, ez két markáns csoport. Akkor, most mindegy, hogy kikről beszélünk, a jelenséget akarom mondani, nehogy félreértsétek. Akkor többek között a nem húsevők csoportjából sokan harcosan kikeltek, és csúnyán beszéltek a húsevők csoportjával. Egyszer csak a húsevők csoportjából valaki írt egy rövid bejegyzést. Ez a következő volt: „Mit kellene tennem ahhoz, hogy legalább annyira becsülj, mint az állatokat?” Lehet, hogy ezt a helyzetet nem tudom jobban elmondani. Hogy miközben annyira tudunk örömmel, és mély meggyőződéssel kapcsolódni a saját csoportjainkhoz, ez helyes is, de néha tulajdonképpen ilyen megjegyzésekre van szükségünk, hogy fölébredjünk, hogy hát itt egyáltalán nem súroljuk az eget, miközben örülünk, hogy látunk magunk körül egy kis földet, ahol megvetettük a lábunkat.

Most hogyha képesek vagyunk megragadni, megőrizni, de felül is múlni a saját csoportjainkhoz való tartozásunkat, akkor egyszer csak elérkezünk valamiféle egyetemességig. Mi az, ami segít itt megint csak önmagunkat fölülmúlni? Mikor az egyetemesség nem csak egy szólam nálunk: „Ó, de mindenki!”, hanem lesz egy-két nagyon konkrét emberünk, akikért cselekszünk. Nézzétek el ezt, hogy ezt így mondom, de gyakori jelenség az, hogy valaki, aki nagyon szereti azt mondani, hogy mindenki, és az emberiség, tulajdonképpen egész konkrétan kevés embert szeret. Nagyon könnyű azt mondani, hogy mindenki, de konkrétan szeretni egyeseket, az nagyon macerás, és nehézkes tud lenni.

Itt megint két élményemet hadd mondjam el, amit én tanultam. Az egyik. Egy nálam jóval idősebb valakitől azt tanultam, ő mindig azt mondogatta, én meg akkor olyan huszonéves fiatal voltam, és néztem ekkora szemekkel a világba. Azt mondta: „Mindig legyen egy-két szegény embered.” De nagyon konkrétan, egy-két olyan szegény embered, nem olyan csak, akinek ott az utcán, az aluljáróban… piros lámpánál, hanem olyan valaki, akivel te személyes kapcsolatban vagy. Legyen mindig egy-két szegény embered, egy-két olyan szegény ember, aki tényleg számíthat rád. A másik, ezt egy másik valakitől tanultam, ő azt mondta: „Én azért tudtam nagyon sok mindent megtanulni az életben, mert volt nekem, ráadásul akkor még Nyugat-Németországból egy mentorom.” Neki az volt az életfilozófiája, hogy mindenki, aki az életben már megvetette a lábát, és már helyzetben van, ő így mondta: „Legyen öt embered, akit menedzselsz.” De ingyen, nem azért, hogy aztán majd, nem, ingyen. Legyen öt embered, akit segítesz az életben. Nem családtag, lehet, hogy nem is pont abból a kis szűkebb világból. Legyen öt embered, akit hogyha segítesz az életben, meghívod, fölhívod a figyelmét, ajándékozol neki egy könyvet, befizeted egy tréningre. „Legyen öt embered!”

Mit jelent az, hogy fölülmúljuk magunkat az egyetemesség irányába? Jó értelemben azt jelenti, hogy az nagyon konkrét és nagyon személyes viszonyokban fog majd testet ölteni. Mi lehetne a következő lépés? Hát, itt most még van két pont, de egyre nehezebb lesz. Ezt így fogalmaztam meg, tudatosan, kicsit olyan éles legyen, hogy: Akkor elkezdjük felülmúlni magunkat a rosszakért. De olyanokért, akikkel kapcsolatban mi azt gondoljuk, vagy sokan azt gondolják, hogy tulajdonképpen megérdemlik, vagy a saját hibájuk. Sokat tettek azért, hogy ez történjen velük.

Vecsei Miklóstól oly szeretem hallani, ahogy ő újból és újból a hajléktalan testvéreinkkel kapcsolatban elmond egy párhuzamot. Azt szokta mondani, hogyha látunk egy közúti balesetet, és a közúti balesetben látjuk, hogy emberek megsérültek, akkor nemde, milyen természetes számunkra, hogy nem megyünk oda megkérdezni, hogy ki volt a hibás, ki tartotta be a KRESZ-t, é ki nem tartotta be, hanem odamegyünk, és mindent megelőző módon segítünk, ahogy csak tudunk. Aztán, hogy ki hogy volt hibás, az egy másik történet.

Ezért a következő lépés az lehet, mármost bizonyos értelemben úgy a jóleső egyetemességen túl, amikor felülmúljuk magunkat olyanok felé, akikkel kapcsolatban akár bennünk is konkrétan fölmerül az, hogy „Na jó, de ő valahogy, a mi szempontunk alapján… ez nem száz.” Ezt neveztem így, hogy a rosszakért.

És jön akkor az utolsó szempont. Ez pedig, hogy aztán hogy ez még konkrétabb legyen, még húsba vágóbb: Olyanokért felülmúlni magunkat, akik nekünk ártottak, egészen konkrétan nekünk ártottak. Ez talán a következő lépés. Hogy ez mennyire nem könnyű, ezt mindannyian tudjuk. Hiszen zsigerileg van bennünk egy tiltakozás és ellenállás, hogy ebbe az irányba tovább menjünk. Természetesen nem arról van szó, hogy ne védhetnénk meg magunkat, hogy ne álljunk ki magunkért, hogy az igazságnak ne adjunk teret, hogy azt ki lehessen mondani. Természetesen. De mit jelent ez? Jézus azt mondja: „Ez az én testem, és ez az én vérem, a világ életéért.” A világba mindenki beletartozik, még azok is, akik jogtalanul, igazságtalanul, ki tudja milyen sokféle módon bántottak minket, vagy ellenünkre tettek. Az a test és az a vér őértük is adatik.

Hadd hozzak ide egy nagyon egyszerű képet. Emlékszem, hogy amikor fiú voltam, még nem hát felnőtt, és akkor ott tíz-tizenkét éves, meghívott bennünket valaki a Velencei tóra a nyaralójába, és akkor ott az ikertestvéremmel mentem. Hát persze, mi ott eluntuk a felnőttek beszédjét. Mi mást tettünk volna, elkezdtünk a füvön focizni. Hát persze! És aztán nyilván elkapott a hév, és mi lett az eredménye? Fűkedvelő testvéreim biztos már ki is találtátok, sok helyütt kikopott a fű. Emlékszem, ahogy mentünk haza, akkor anyukám elmondta nekünk, hogy „Jó, hát én értem, ott fociztatok, meg untátok magatokat, de hát… Sok év munkája van benne abban a fűben, ti meg csak…”

Mit akarok ezzel mondani? Tulajdonképpen három rövidke dolgot. Az egyik: a saját gyerekeink tapossák ki a füvünket. A saját gyerekeink hozzák majd az oviból a vírust, a saját gyerekeink. Azután a saját házastársunk megy az idegeinkre, és őrülünk meg tőle. És ami aztán most már nagy slágertéma, a saját szüleink, vagy nagyszüleink földolgozatlan örökségével kell bajlódnunk. Valahogy ezt a hármat senki nem kerüli el. A gyerekek zajongását és fűkitépését, a családi örökségeket, meg hogy a közelállóktól sérelmeket is beszerezzünk. Ezért gondoltam utolsó szempontnak azt, még ha nagyon karcos is, hogy abba a mindenkibe, meg „odaadom magamat a világ életéért”, kétség kívül nagyon jól tudjuk, beletartoznak a gyerekeink, a szüleink, a házastársunk, és természetesen nagyon sokan, akik valamilyen módon a mi szép gyepünket kigyepálták.

Záró gondolat. Jézus azt mondja, átnyújtva a testét és vérét, tudjuk, hogy ez mi: ez egy kereszthalálban ölt testet. „Én odaadom az életem, ami azt jelenti, hogy a halált életté változtatom.” Amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, nem csak az történik, hogy a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé válik, hanem az is, hogy a halált átváltoztatjuk életté. A halált nem lekicsinyeljük, hogy na jó…, nem bagatellizáljuk, hogy „Jó, hát mindenki átmegy rajta.” A halált nem is legyőzzük, mert mindannyian meg fogunk halni. A halált nem tudjuk kikerülni, mert előbb-utóbb megtörténik. Ezért Jézus átnyújtja magát, és azt mondja: „Átváltoztatom a halált életté.” És ez az a tágasság, amire meg vagyunk hívva. Ezért mondhatja többek között Jézus: „Az egész világ életéért, mindenkiért.” Ez az, amit mi a hétköznapokban, a saját utunkon életté tudunk váltani. Még pedig azt, hogy nap-nap után, kapcsolatból kapcsolatba valamiképpen a halált átváltoztathatjuk életté.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )