Mt 13,1-9 - Évközi 15. vasárnap

Az Istenhez fűződő kapcsolat termékenységéről

Olvasmány (Iz 55,10-11)

Így szól az Úr: Amint az eső és a hó lehull az égből és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz az én szavammal is, amely ajkamról fakad: Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.

Szentlecke (Róm 8,18-23)

Testvéreim! Úgy gondolom, hogy ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk. Maga a természet is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, de nem önként, hanem Isten akaratából; abban a reményben, hogy a mulandóság szolgai állapotából felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy addig az egész természet sóvárogva vágyakozik. De nemcsak a természet, hanem mi magunk is, akik a Lélek csíráit bensőnkben hordozzuk. Sóhajtozunk mi is, és várjuk a fogadott fiúság megvalósulását, testünk megváltását.

Evangélium (Mt 13,1-9)

Abban az időben: Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a Nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!”

Vasárnapi beszéd

Az Istenhez fűződő kapcsolat termékenységéről, gyümölcsöző voltáról szeretnék szólni. Nyilvánvalóan az evangélium talaján állva, és annak az örömnek is hangot adva, hogy az a speciális helyzet, hogy az Istenhez tartozásunkról tudunk beszélni, a személyekhez való tartozásunk összefüggésében rendkívüli. Mégpedig azért, mert amikor emberi személyekkel vagyunk kapcsolatban, természetes módon fölmerül az: „Na most ez rajtam múlott, vagy rajtad? Most akkor ez az én saram, vagy a tied, vagy a közös sarunk? Akkor itt most ki a felelős?” Nem is akarom ezt tovább mondani. Ámde az Istennel való kapcsolatunkban a helyzet egyszerűbb, mégpedig azért, mert tudhatjuk, hogy ebben a viszonyban Isten a maga részét mindig megteszi, elég jó minőségben. A kérdés tehát a mi részünk.

Ezért, hogyha a példabeszéd alapján elkezdünk elmélkedni azon, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy ez a kapcsolat termékeny, gyümölcsöző, eleven legyen, akkor egészen pontosan meg tudjuk mondani, hogy a mi részünkről mire van szükség. Azért is merem ezt mondani bevezetésként, és utána máris csapjunk a húrok közé, azért merem ezt mondani, mert ugye a kép mit is tartalmaz? Jön a magvető vetni, és szórja a magot. Annyira nyilvánvalóan adja azt, amit ő tud adni, hogy az hullhat a tövisek közé, a bogáncsok közé, a sziklára, mindenhova. Milyen szép képi megfogalmazása ez annak, hogy ebben a kapcsolatban Isten a maga részét biztos, hogy elvégzi; bőségesen, sokszorosan, sokszor szinte irracionális módon is. Most nézzük akkor mifelőlünk nézve. Röviden szeretnék mindegyik gondolathoz, mert hat lesz, egy-egy valamit fűzni.

Az első így szól: Hogyha azt akarjuk, hogy az Istenhez tartozásunk gyümölcsöző legyen, akkor érdemes ezt a kapcsolatot átfogóan megélni. Mit jelent, hogy átfogóan? Néhány hónappal ezelőtt néztem egy kertészeti műsort. Milyen jó, hogy én azt néztem! Mert láttam benne egy csodálatos történetet, állt ott egy olyan középkorú férfi, és a műsorvezető kérdezte. „Mi itt, az önök kertjében – egy hatalmas kert, szinte park volt az – a szeme fénye, büszkesége?” S akkor azt mondja ez a férfi: „Nézze csak, itt van ez a gyönyörű, hatalmas fa. Sok tíz méter. Na, ezt a fát a dédapám ültette, a nagyapám és az apám gondozta, most már én gondozom, és képzelje el, ez a fa kilencven éves, idén virágzott először. Ezt a fát virágos állapotban nem látta se a dédapám, aki ültette, se a nagyapám, és az apám, akik gondozták, hogy ezt én láthatom. Ez olyan öröm nekünk, úgyhogy a gyerekeimmel, akik még itt élnek velünk, minden nap kijövünk, és megnézzük.”

Mit jelent az, hogy az Istenhez fűződő kapcsolatunkat igyekszünk átfogóvá alakítani? Például időben átfogóvá. Hogy ezt egy olyan kapcsolatként éljük meg, és értelmezzük, és úgy viszonyulunk hozzá, mint ami a foganástól kezdve tart a halál pillanatáig olyan értelemben, hogy na, akkor ott tényleg van dolgunk, és a halál után is folytatódik, de az már egy másik kérdés. Például ilyen értelemben átfogóan.

Vagy olyan értelemben átfogóan, hogy megvan a hajlamunk, mindegyikünknek arra, hogy bizonyos területekre az életünkbe, vagy a személyiségünkbe Istent beengedjük, és ott valamiféleképpen a mérlegeléseinknek, vagy az eligazodásunknak ő pontja legyen, más területeket esetleg pedig teljesen kihagyunk abból a szempontból, hogy ő oda ne tegye be a lábát. Akkor nézzen el, vagy akkor úgy csinálunk, mint hogyha nem létezne.

Tehát az első gondolat így szól: Szeretnénk azt, hogy az átfogó kapcsolat révén gyümölcsözővé váljék az Istenhez fűződő viszonyunk. Akkor például időben, és térben, területben, a lélek terében, a kapcsolatok világában is igyekszünk azt kiterjeszteni.

A második így szól: Mélység. Törekszünk az istenkapcsolat mélységére. Nem tudom, hogy ültettetek-e már fát életetekben, meg hogy az milyen volt? Ha ültetünk egy olyan fát, ami szeret fölszökni 30-40 méterre, akkor általában mi a tapasztalatunk? Én nem értek hozzá, de csak annyit, hogy ezt pont el tudom mondani. Például az történik, hogy nem egy évig, meg nem kettőig, az a fa látszólag nem csinál semmit. Miért? Azért, mert növekszik az a fa, lefelé. Először a gyökérzetét kezdi kidolgozni. Nem egy évig; két évig, három évig, sok évig. Látszólag, amit mi látunk, nincs történés. Valójában lényegi dolgok játszódnak le: mélyíti a gyökereit. Mert ő szeretne valamiképpen az égig emelkedni, de ahhoz neki, mikor 30-40-50 méter magas lesz, erős és mély gyökérzetre lesz szüksége, nem felszínesre, és nem csenevészre, hanem mélyre.

Mit jelent például elmélyíteni az Istenhez fűződő viszonyunkat? Például azt jelenti, hogy el tudom képzelni, hogy akár a többségetek is gyerekkorban kapott valamiféle úgynevezett hitoktatást, tehát hitismeretekkel megajándékoztak bennünket. Mi lehet ennek a következménye? Hogy a gyerekkorban megkapott hitélmények és ismeretek, azok a maguk gyermeki naivitásában, egyszerűségében, sokszor átgondolatlanságában élnek bennünk ma is, és amikor 30-40-70 éves korunkban a felnőtt embernek az életproblémái megjelennek, és szeretnénk kapaszkodókat az istenkapcsolatból, akkor tulajdonképpen gyermeki hitképzetekbe próbálunk kapaszkodni. De nem a hit gyönge ezekben az esetekben, hanem a gyermeki hitképzetek elégtelenek. Nem az Isten nem segít például, vagy akiről azt gondolhatnánk, hogy nincs velünk, hanem a naiv elképzeléseket egyszerűen kinőttük. Ezért szükséges, hogy valahogy, így tájékozódni tudjunk, és a gyökereinket elmélyíteni ebben a kapcsolatban.

Harmadik. A harmadik így szól: Ha szeretnénk, hogy gyümölcsöző legyen az Istenhez fűződő viszonyunk, szükségünk lesz rendszerességre. Lehet, hogy ez már közhelyszerű is, vagy unalmas, de olyan szíven ütő egy kutatás. A kutatás a következőre kérdezett rá, hogy: Milyen hitéleti pályát futnak be azok, akik hívőként kezdik, és nem hívőként fejezik be? A következő derült ki; majdnem mindig megjelenik az, hogy ezek a személyek egy ponton túl, hogy miért, ez most egy másik kérdés, abbahagyják a rendszeres kapcsolódást – tudatosan – Istenhez. És amikor a rendszeres kapcsolódást valaki fölszámolja, ennek lehet része, hogy már nem járok vasárnap, már nem imádkozom, már-már-már… Mikor a rendszeresség kikerül a kapcsolatból, az az érdekes, ezt megmondták a kutatók, hát nyilván kutatási eredményként, néhány év elég szokott lenni ahhoz, hogy elméleti kételyek és problémák merüljenek föl. Vagyis, abbahagyjuk a rendszerességet, és utána egy-két év múlva azt mondjuk: „Van egyáltalán Isten? Érdemes egyáltalán így élni?” Akár így is mondhatjuk: „Az egyház tanítását… Mi? Van annak igazán alapja? Miért kéne nekem ahhoz igazodni? Miért tudnák ők, hogy az hogyan van?”

Milyen érdekes, párhuzamként: az emberi kapcsolatainkban, például a társkapcsolatban a kutatók ugyanerre jutnak. Amikor a rendszeresség elmarad a férj és a feleség között, akár az a – nem is annyira az intimitás mélységében megnyilatkozó rendszeresség, egyáltalán – a rendszeresség, amikor az elmarad, akkor néhány év alatt minden zökkenő nélkül eljuthatunk oda, hogy: „Hát, tulajdonképpen fontosak vagyunk egymásnak? Tulajdonképpen szeretjük mi egymást? Tulajdonképpen érdekli őt, hogy mi van énvelem? Tulajdonképpen van értelme ennek a kapcsolatnak?” Néhány év elég lehet, és a háttérben a rendszeresség elmaradását figyelhetjük meg.

A következő gondolat így szól, negyedik: Igényesség. A szó szoros értelmében: igényesség. Mi a szó szoros értelme ebben az esetben? Hogy a kapcsolatnak is vannak igényei, szükségletei. Mikor egy növényt gondozunk, akkor egészen biztosan tudjuk, hogy vannak területek, amelyekre figyelünk; a napfényre, vagy az árnyékra, a tápanyagra, a földre. Nem is akarom ezt mondani, mert hát tudjuk. Ámde lehetséges, hogy négy-öt tényezőre figyeltünk, egyre nem. Bőven elég lehet a növény pusztulásához. Hiába vetjük be magunkat négy-öt területen, egyetlen terület krónikus elhanyagolása a növény életének a pusztulásához vezethet.

Házasságra készülőkkel beszélgettem nem olyan régen. Olyan izgalmas volt, ahogyan elkezdtünk azon gondolkozni, mert szeretnének jó szülők lenni, hát elég jó szülők, az elég. S akkor azon töprengtünk, hogy hogyan fogalmazhatnánk meg magunknak, hogy mitől elég jó egy elég jó szülő? Tulajdonképpen a következő egyszerű mondatig jutottunk: az elég jó szülő attól elég jó szülő, hogy a gyerekeinek azt adja, amire szükségük van. Mit jelent, hogy a gyerekemnek egy kapcsolatban azt adom, amire szüksége van? Például azt jelenti, hogy lehet, hogy a gyerekemnek reggel másra van szüksége, mint este. Az egyik gyerekemnek erre van szüksége, a másiknak meg arra. Az igényesség tehát azt is jelenti, hogy valamiképpen az időmet, az energiámat, a figyelmemet odaszánom, mert különben az igényesség nem tud megvalósulni.

Felejthetetlen számomra egy történet, valódi történet. ’50-es-’60-as években játszódik, az erőszakos téeszesítés korában. Az történik, hogy van Pista bácsi, és a Pista bácsinak van egy szép birtoka, és ő ott már, a szülei, nagyszülei ott termelnek. Akkor még jó, hogy nem pofonnal, meg bottal érkeznek, három férfi elmegy hozzá, hogy: „Pista bácsi, lépjen be! A földjét adja be!” Akkor hát Pista bácsi, reggel nyolc óra van, és hát próbálnak egy békülékeny hangot ütni a tárgyalás elején, és azt mondják: „Pista bácsi! Mindenki a csodájára jár a maga terményeinek, tényleg, párját ritkítja. Tényleg, itt a környéken ilyen szép termények nincsenek. Hogy csinálja?” Pista bácsi azt mondja: „Tudjátok mit? Menjetek ki a bejárati ajtóhoz, ott lóg a kabátom, nézzétek meg!” Hát ez mi? Kimennek az ajtóhoz, megnézik a kabátot: nedves, nyirkos, harmatos. Visszamennek. „Hát érezzük, ez még a reggeli harmat?” Azt mondja Pista bácsi: „Az bizony. Mert tudjátok, számomra a földművelés az nem azzal kezdődik, hogy fölkelek reggel és csinálom, hanem azzal, hogy fölkelek hajnalban, kimegyek a földre, és körbejárok. Körbejárok, nem esek rögtön neki, hanem körbejárok, és azon gondolkozom, és ezt figyelem, hogy mire lenne a növényeknek szüksége. Ahogy hajnalban körbejárok, és a kabátom is átveszi azt a reggeli-hajnali harmatot, hát nem egyszer akkor veszem észre, vagy jut eszembe, hogy mire is lenne szüksége, mert este még azt nem tudtam.”

Ezért a következő gondolat tehát így szólt: Igényességre van szükségünk. Ami azt jelenti, hogy a szükségletekre tudunk figyelni, és azzal kapcsolatban törődni.

Ötödik pont. Ez a figyelmesség. Egy kicsit érintettem ezt a témát. De mit jelent ez, hogy figyelmesség? Nem tudom, hogy volt-e már valaha életetekben olyan szeretett növényetek? Amikor van valami szeretett növényünk, akkor jól esik úgy minden nap egy kicsit megnézegetni. Még hajlamosak vagyunk túl is öntözni, mert hát annyira jót akarunk neki. Tehát nem a szükséglet alapján, hanem a szorongásunk alapján gondoskodunk. Nem egyszer megtörténik az, hogy elkezdünk valahogy elhanyagolni egy növényt, és annak az a következménye, hogy hirtelen észrevesszük, hogy: „Betetvesedett. Hogy? Hisz ez elszárad már. Te jó ég! Valami megtámadta.”

A következő gondolat a figyelmesség. Mert a figyelmesség teszi lehetővé azt, hogy az Istenhez fűződő kapcsolatunk naprakész legyen. Mint ahogy például a házastársi kapcsolat szakértői azt mondják, ahol tartósan elégedetten élnek a házasfelek, az egyik alapvető jellemzője ezeknek a kapcsolatoknak a naprakészség. „Tudom, hogy mi van veled, és tudom, hogy mi van velünk.” És most jön a szép rész, hogy „Közös történetünk van. Közös élettörténetet mondok el veled, és te is azt a történetet mondod, amit én.” Mert ezeket a történeteket nap nap után egyeztetjük.

Záró gondolat. Mitől lehetne gyümölcsöző, termékeny az Istenhez fűződő kapcsolatunk? Szükségünk lesz egy kis tudatosságra. Mit értek tudatosság alatt? Azt, hogy tudom, hogy hol tartunk, hogy mi van velünk, hogy mi van köztünk, hogy minek mi a jelentése vagy a jelentősége, hogy milyen folyamatokban veszünk részt. Vagyis, nem csak benne tudok lenni ebben a kapcsolatban, hanem rá is tudok látni. Szükséges, hogy rá is tudjak látni az Istenhez fűződő kapcsolatomra. Miért is? Hadd hozzak megint egy párhuzamot.

Nagyon sok barátom… Vagy hát, sok barátom? Szóval, ú, szívemhez közel álló emberek, 5-6-8 évvel fiatalabbak, mint én. Mi ennek a következménye? Hogy éppen nagyon sokan életközépi krízisben vannak. Mikor valaki bent van egy életközépi krízisben, ki se lát belőle, akkor képes olyan döntéseket hozni, meg úgy cselekedni, ami fenyegeti a kapcsolatát. Ha valaki elég tudatos ahhoz, hogy rá is lásson arra, hogy mi is történik köztünk, vagy mi történik bennem, akkor sokkal nagyobb lehetőséget biztosít maga számára arra, hogy abban a kapcsolatban olyan döntéseket hozzon, és úgy cselekedjen, hogy az átfogóan, időben is tartósan, számára és a kapcsolat szempontjából is megfelelő legyen. Ezért tehát, a hatodik gondolat így szól: Nem csak ismeretekre van szükség, valami némi felnőttes szaktudásra a hit világában, hanem ami ennél egy picit talán több; tudatosságra.

Ebben a történetben azzal kezdi Jézus, hogy Istenen nem fog múlni, hogy szórja. És remélem, ezt nagyon remélem, hogy egyébként is, meg a beszéd után is nem valamiféle nyomasztó teher, vagy szorongás erősödött föl most bennünk: „Jaj, most hat dologra kell figyelni.”, hanem sokkal inkább arra például, hogy a hat szempontból kiválasztasz egyet-kettőt, azt mondod: „Hát, ezekben profi vagyok. Hát ezek mennek, mint a karikacsapás, ezt én is el tudtam volna mondani.” És akkor kicsit átjár bennünket a lelkesültség, meg az öröm, hogy nem nulláról indulunk. Akkor ez megvan, és akkor lehetünk elég tudatosak ahhoz, hogy kiválasszuk esetleg a gyönge pontunkat, és ott egy kicsit fejlődjünk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)